Csuhai István
EX LIBRIS
Sárközi Mátyás hatalmas írói alapanyaggal rendelkezik. Ennek nagyobbik részét családja különféle rétegei, szálai és az ezekhez kapcsolódó történetek képezik. Vészi József dédunokájaként, Molnár Ferenc unokájaként, Sárközi György és Molnár Márta fiaként napvilágot látni azért kétségtelenül – hogy a pár évvel ezelőtti divatos pesti kiszólást használjam – nem semmi. Ott van aztán anyagnak saját fordulatos élete: 1956-ban, tizenkilenc évesen emigrált Angliába, felsőbb tanulmányait ott végezte, előbb a Szabad Európa Rádió müncheni stúdiójában dolgozott, majd a BBC magyar osztályánál kapott munkát, és végleg Londonban telepedett le.
Az övétől eltérő írói alkat kezén ez az anyag alighanem könyvespolcnyi életművé terebélyesedett volna. Sárközi azonban 1989-ig önként lemondott virtuális közönségének nagyobbik részéről, a Kádár-rendszer fennállásának idején egyetlen sort sem publikált idehaza, nem is utazott Magyarországra. Végezte közben a munkáját, hiszen az éter hullámain rendre tájékoztatta itthon szakadt hazájafiait arról, hogy egy igen erős magyar gyökerekkel rendelkező értelmiségi a nyugat-európai világban mit tapasztal és hogyan boldogul, s 1990 után ezt a fajta tevékenységét, beszámolóit, tudósításait, kicsiny életképeit, portréit, visszaemlékezéseit végre a magyarországi sajtóban is viszont lehetett látni. (Közülük számomra a legemlékezetesebb a Hegedűs B. Andrással folytatott családtörténeti nagyinterjú volt, még a hetilap Beszélő mellékletében, 1994-ben.) Utóbb ezek az újságcikkek, töredékek, apróságok könyvekké álltak össze. Értelmező szótára kivételével sem a korábbiak, sem az újabbak nem nagy terjedelmű, asztalt beszakító kötetek, ráadásul ha az ember csak egyet olvas közülük (talán az itt külön nem tárgyalandó 2002-es, Levelek Zugligetből című könyvtől eltekintve), mindig hiányérzete marad. Együtt vagy legalább párban viszont pontosan, erőteljes vonásokkal rajzolják meg a nyugati literátus értelmiségi Sárközi Mátyás portréját és annak a munkának a szándékait, dimenzióit, amit évtizedek óta végez.
Pesten, Londonban és a nagyvilágban
Könyveinek összefüggését a megélt élete képezi, miközben művei nem feltétlenül önéletrajziak – erre talán ez a leginkább alkalminak tűnő összeállítása világít rá legélesebben. A kis könyv válogatás Sárközi 1990 után bő tíz éven át főként az akkori Magyar Hírlapba írt rövid terjedelmű publicisztikáiból, tematikailag széles érdeklődéssel és műfajilag is változatosan – bár a jellegadó szövegtípus igazából publicisztikus megoldásokra épül, tárgyát többnyire a jelenkori angol kultúra vagy élet valamelyik felvillantott jelenségéből veszi, formája szerint pedig szinte mindig csattanóra vagy valamely általános tanulságra kihegyezett tárca.
Ha a kötet „színtiszta” angol írásai közül egyetlenegyet kellene ajánlanom, választásom biztosan A könyvesbolt-királynő halálára című darabra esne. Ez a legendás londoni könyvesház, a Foyles nyolcvannyolc éves tulajdonosnőjének haláláról számol be, s egyetlen lendülettel könnyed áttekintést nyújt a Charing Cross e nevezetes könyvkereskedő cégének, hirtelen úgy érezzük, teljes és maradéktalan történetéről. A három gépelt oldalnyi írást valójában az élteti, hogy a benne elhelyezett három-négy anekdota, adoma köré olyasvalaki gyűjtött egy-egy mondatban, félmondatban, utalásban elsütött, információgazdag anyagot, aki a helyet nemcsak jól ismeri, hanem – mint London egyik spirituális ikonját – szemmel láthatóan szereti is.
A szeretet, az érdeklődés, az információ persze ott van az összeállítás többségét képező tematikai típusban is, amit elnagyoltan a „magyarok Angliában” megnevezéssel lehetne illetni. Megítélésem szerint azonban ezek nagy részéből valójában hiányzik az angol szufla, az a vivőerő, amelynek összetevőit, elemeit mégiscsak a Londont fél évszázada élő Sárközi ismerheti a legjobban, és a hangsúly inkább a magyar vonatkozásokra kerül. Érdekesnek találom, hogy az „Extra Hungariam non est vita” igazságát egész pályájával, életvitelével oly tiszteletre méltó következetességgel és példamutatóan tagadó Sárközi (még a kötetnyitó, pesti tárgyú, a hazatérés kijózanodásában fogant darabok korabeli nivelláló neutralitását is ennek az éthosznak a részeként fogom fel) e ponton mintha hajlékonyabbnak és elnézőbbnek mutatkozna, és az egymás után következő portrékban éppenséggel valóságos életproblémává fejleszti, egykori magyarként ki mire jutott odakint. Ráadásul a karriertörténetek jószerével egysíkúak: tehetséges vagy jómódú budapesti fiatalemberek az évszázad különböző pontjain Angliába kerülve kihasználták lehetőségeiket, gazdagabbak lettek, esetleg világhírre tettek szert – némelyiküknek még a felsőházi tagság is összejött.
Két jelentős kivétel mégiscsak akad e masinéria alól, és ez a két portré – Cs. Szabó Lászlóé és Szabó Zoltáné – a személyességével, a testközeliségével, az érzékletességével töri meg a fenti mechanizmust. Mindketten Sárközi kinti mentoraivá és önálló felnőtt életének főhőseivé váltak, a londoni magyar közösségnek olyan tekintélyeiként, akik Sárközi számára kétszeres kötődést jelenthettek. Egyfelől a Válasz idejében bejáratosak voltak a családi házba, másfelől pár évtizeddel idősebben, néhány évvel korábban érkezve ugyanazt az értelmiségi emigráns-életet élték, amit ő.
A kis összeállítás legterjedelmesebb (tizennégy nyomtatott könyvoldalnyi), egyben legerősebb szövege is a gyerekkorba vezet vissza, amelynek szélén idővel majd Cs. Szabó és Szabó Zoltán is feltűnik. Ez az írás a kötetzáró Városmajor című esszéisztikus visszaemlékezés, a kisgyerekkor novellája, előtörténete a már említett Levelek Zugligetből című levélregénynek, középpontban az apa, a magyar holokauszt során meggyilkolt Sárközi György alakjával meg a Nyúl utcai Molnár-villával, a Válasz szerkesztőségének színhelyével, ami a lap háború utáni megpróbáltatásaival és beszüntetésével a későbbi zugligeti szoba-honyhás lakássá zsugorodott. Kis forma ez is, apró történetszilánkok, reflexiók, alig kifejtett asszociációk sorakoznak egymás mellett, ám oly sok plasztikus, kézzelfogható részlet sűrűsödik benne, hogy az minden rövidsége és kurtasága ellenére a magyar emlékiratírás első vonalába helyezi ezt a rendhagyó műfajú szöveget.
(Jelenkor Kiadó, Pécs, 2007. 287 oldal, 1900 Ft)
Albion köd nélkül
Lehet persze, igazságtalanság az angol szuflát számon kérni a szerzőn, ha pár évvel korábban egész könyvet szentelt Angliának. E kötet közvetlen genezise hasonlít is a fentiéhez, ugyancsak rövidebb, magyarországi újságtárcákból és a londoni BBC magyar adásában az évek során elhangzott jegyzetekből áll össze, csekély szövegbeli átfedés, ismétlődés is akad a két kötet között, a lorddá lett magyarok itt is feltünedeznek. Ennek a könyvnek mégis van egy egészen egyértelmű, világosan kitapintható iránya: Sárközi Mátyás módszeresen sorra veszi azokat a közhelyeket, amelyek Angliáról, Londonról a köztudatban fennforognak, némelyiküket helyben hagyja, némelyiküket cáfolja, másokat gondosan végigmagyaráz – az angol világ tele van közhellyel, amiket jóindulatúbban szokásoknak nevezünk.
Ha valaki angol nyelvtanulásra adja a fejét, magyarul máshonnan nem nagyon tud információt szerezni például az angliai műemlékvédelemről vagy a királyi főzenemester intézményéről (és még ezernyi más angol furcsaságról). Az Albion köd nélkül nem útikönyv, mégis kalauz. Végigvezeti olvasóját az angol élet enciklopédiáján, végigmondja az alapokat, és nem felejtkezik el az apró kiegészítésekről sem. A kis rövid, impresszionisztikusnak ható összefoglalók mögött (melyektől sosem idegen az informális, a humoros, az anekdotikus, a könnyed, az a típusú beszéd, mely az előző könyvből vett Foyles-darabnak is sajátja) valójában módszeresség és elgondolás rejlik. Feltételezem, hogy a könyvnek a didaktikusabb pedantériája abból következik, hogy Sárközi a saját egykori Anglia-megismerését teszi közzé itt; évtizedekkel azután, hogy belekerült, újra felidézte és útmutatóvá alakította ennek a belekerülésnek a valamikori kezdő tapasztalatait, kiegészítve mindazzal a tudással, amit az évtizedek során nyitott, érdeklődő emberként, testközelből megszerzett.
A kötet képanyaga – Dorothy Bohm a hatvanas évek Londonjában készült tizenhat fekete-fehér életképe – is ezt a korszakot idézi fel, a hatvanas éveket, nem annyira a közkeletű „swinging” időszakot (bár akad mutatóba mezítlábas diáklány, régiségkereskedésben dolgozó miniszoknyás eladó, londoni utcai piacon színes ingekben, hippinadrágban hülyéskedő fiúk), inkább egy hagyományosabb, ám azt hiszem, mára végképp tovatűnt, cilinderkalapos londoni világot. Ez bizonyosan ellentmondásban van Sárközi szövegével, mely egyensúlyoz ugyan a tradicionálisabb és az újszerűbb Anglia-kép között, ám gondosan a legfrissebb, a kétezres évek elejére igazított állapotokat tükröző szövege végül a fiatalkori pergő-forgó (vagy pörögni-forogni kezdő) London helyett a szokásait és közhelyeit azért valahogyan mégiscsak őrző kései posztmodern világváros mellett teszi le a garast.
(Jelenkor Kiadó, Pécs, 2004. 172 oldal, 2500 Ft)
Mit is jelent?
Sárközi Mátyás szótára
Sárközinek ez a kézikönyve már létezésével is zavarba ejtő dolog. Magyar nyelven ilyen jellegű, valamiféle rigorózusabb rendszerességre törekvő egyszemélyes munkákat rég tovatűnt korokban írtak – az eredeti szerzőjük nevéről elhíresült kétnyelvű nagyszótárak („az Országh”, „a Halász”, „az Eckhardt”) mai változatai mögött is csapatmunka, sok-sok szakember évtizedeket számláló tevékenysége áll. S amikor írtak ilyesmit, nem emigrációs magányban, viszonylagos nyelvi elszigeteltségben tették – mert hogy a gyűjtés itt nem egyetlen pillanat műve volt, az nyilvánvaló. Még zavarba ejtőbb, hogy a bő hétszáz oldalas köteten a szöveggondozó nevén kívül semmilyen közreműködő nincs feltüntetve, s a szerző előszava sem sokat árul el a munka menetéről, módszeréről, tartamáról. Egyetlen apróságot azért igen: megemlíti dr. Ebenezer Cobham Brewer anglikán tiszteletes 1870-es vállalkozását, alapkiadását a ma is közkeletű, továbbfejlesztett Brewer-szótáraknak – mintáját a sajátjáénak. Az ilyen jellegű, a valóságos és az intellektuális élet különféle területeit áttekintő könyvek, szócikkek, kompendiumok, lexikonok különben ma sem ritkák az angolszász könyvkiadásban. Sárközi ebben a speciális esetben újra jó közvetítőnek bizonyult. A működőképes minta adoptálásával itt is kapcsolatot, átjárást teremtett a között a két kultúra között, melyekben otthonosan mozog.
A puding próbája az evés. A könyv nem végigolvasásra való, saját tapasztalatból mondhatom, elalvás előtti olvasmánynak sem alkalmas, ahhoz túlságosan stimuláló dolog, inkább napközbeni szemezgetésre vagy valóban arra, amire szerzője tanácsolja: kontrollra, önellenőrzésre jó. Nézzük akkor találomra, amit eddig leírtam. „Nem semmi – Figyelemre méltó. Az 1990-es években elterjedt közhely. Lásd még: nem.” Ott pedig: „Szlengben: elismerésre méltó teljesítmény.” „Emigráns – Latinul emigratio = elköltözés. A haza kényszerű elhagyása. Politikai okokból lehet valaki belső emigráns, az ország elhagyása nélkül.” „Idegenbe szakadt hazánkfia” nincs, se „idegen”, se „hazánkfia”. „Literátus” sincs, „értelmiségi” sincs. Van viszont „szufla – Szusz. (Pl. annyira szaladt, hogy elfogyott a szuflája.) Latinul sufflare = fújni.” Én két f-fel írtam, de erre már a számítógép is figyelmeztetett, és inkább a „gőz” jelentést tartottam szem előtt. „Felsőház – A kétkamarás parlament intézménye. Angliában Lordok háza, máshol szenátus stb. Magyarországon a Főrendiház változott át 1926-ban Felsőházzá. Tagjai attól kezdve (1944-ig) nemcsak arisztokraták és főpapok voltak, hanem az államfő által kinevezett személyek is.” Ez nem hiányzik. Aztán „Londont” kerestem, nincs, és hiányzik, a jelző nélküli is, a „swinging” is, és a tekintetem közben véletlenül a „lordra” téved: „Brit főrend. A szó óangol eredetű (hlaford = a kenyér őrzője). Nem örökölhetően lord lett Angliában három magyar származású közgazdász, Balogh Tamás oxfordi, Bauer Péter londoni és Káldor Miklós cambridge-i egyetemi tanár. […]” Tessék, helyben vagyunk, megvan a három könyv között húzódó rejtett vezérfonal. „Albion – Nagy-Britannia költői neve a ködös Albion. Magyarul először báró Jósika Miklós használta az 1830-as, 40-es években. Kelta vagy latin eredetű szó. Az egyik magyarázat szerint a latin albus (fehér) a parti mészkőszirtek fehérségére utal. Sir Francis Drake 1579-ben a mai Kaliforniát nevezte Új-Albionnak.” „Városmajor” nincs, se „Zugliget” („Városliget” van), és végül, a „puding” altételeként: „A puding próbája az evés. Angol közmondás.” Nem jutott eszembe, hogy angol, pedig mi más is lehetne.
A nagyjából 12-13 ezernyire becsült szócikkből kiragadott néhány példa is mutatja, nem teljességre törekvő és nem is tudományos igényű nyelvészeti összegzés ez, inkább afféle kultúrtörténeti kalauz, szerzőjének különbejáratú referenciaszótára, rengeteg olyan hasznos és haszontalan gyönyörűséggel, amire egyébként talán soha nem gondolnánk.
(Osiris Kiadó, Budapest, 2005. 706 oldal, 3980 Ft)
A Király utcán végestelen-végig
A szótár előszavában Sárközi külön kéri olvasóját, hogy ne arra figyeljen, ami nincs benne, hanem arra, ami benne van. Ez a kérés a Király utcáról szóló kis könyvecskéjének élén is ott állhatna. Forma szerint a lehető legegyszerűbb dolog játszódik le: a szerző a Deák térnél belép a pesti Király utcába, elindul, jobbra meg balra néz, és elmondja nekünk az egymás mellett sorakozó házak történetét, legendákat mesél róluk, szájhagyomány útján terjedőeket, szépirodalmilag megörökítetteket egyaránt, vagy éppen a pillanatnyi benyomásait teszi szóvá, azt, amit akkor, sétája közben lát. Sok minden van itt, de akad olyasmi is, ami hiányzik (nekem legjobban talán a 34-es számú épület, gyerekkorom egyik kedves helyszíne, a 44-es vészkorszakban sokat megélt védett ház). Ahogy a kis kultúrtörténeti karcolatok szerzője halad előre a Városliget felé, figyelme szórtabb, kihagyásosabb lesz, a Nagykörút után pedig mintha tartaná magát az általa idézett bonmot-hoz („A Király utca a nagykörútig tart, utána már csak úgy hívják”), és kissé kifogyna a szuszból; vagy tényleg nincs már elég látnivaló. A könyv engem biztosan megajándékozott egy nagy felismeréssel: sosem gondoltam erre az utcára az Andrássy útnak a Ligetbe vezető váltóútvonalaként – pedig mennyire kézenfekvő elgondolás. Ám ami ennél lényegesebb, ez a részletgazdag, időnkénti elnagyoltsága, ismétlődései vagy egy-egy apróbb tárgyi tévedése ellenére is tanulságos, könnyeden megírt olvasmány visszavezet Sárközi déd- és nagyszüleinek világába, Pest és Budapest voltaképpeni létrejöttének és felvirágzásának nagyszerű korszakába. Kultúrtörténeti szövegsorozat ez is, kalauzoló írás, akár a fenti három könyve, ezúttal újabb, ha úgy tetszik, proxemikai elrendezésben, olyan író tollából, aki több mint három évtizeden át nem tette be a lábát ebbe az utcába – és ma képes tárgyáról racionálisan, világosan, a nosztalgia vagy a letűnt dicsőség feletti kesergés felhangja nélkül beszélni. A tágabb szülőhely, a „haza” ennél fennköltebb szeretetét nemigen tudom elképzelni.
(Kortárs Könyvkiadó, Budapest, 2006. 91 oldal, 2000 Ft)
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 49. szám
