Forrás: NOL

Népszabadság * Konrád György * 2007. december 8.

Kép: Móricz Simon Nem szeretem a határokat, többnyire féltem tőlük, ritkán váltak javamra, többször voltak kellemetlenek, fenyegetők.

Megjelenítik az államhatalmat, nem túlságosan okos, egyenruhás emberek fegyveres fölényét fölöttem.

Megtehetik, hogy ne engedjenek ki vagy be, packázhatnak velem.

Elvehetik az útlevelemet, valamilyen javamat, például a kéziratomat, a zsebembe nyúlhatnak, tapogathatnak, kérdésessé tehetnek, gyanússá nyilváníthatnak.

Tudom persze, hogy tudom, még kellemetlenebb volna, ha úti szomszédom fegyveres géprabló lenne.

Már az is elismerendő, hogy a hivatásos egyenruhások nem kívánnak járművemmel együtt felrobbantani.

Első reakcióm mégis szétfújni, spiritualizálni, viszonylagossá tenni őket, eltolni magam elől a sorompót.

Még a régi időkben, amikor Magyarországon szovjet csapatok állomásoztak, barátommal autón egy kis faluba igyekeztünk társadalomkutatóként, de hevenyészett kis sorompó állta utunkat, és a fűben egy fiatal katona hevert egykedvűen.

Engedjen át, kérem, mondtam.

Mozsno, lehet, azt lehet, mondta barátságosan. De hát lőnek, és akkor az autó kaputt, és ti is kaputt vagytok. Akarod? Nem akartam.

Hogy undorodtam a berlini faltól, amely a keletnémetekre úgy csukódott rá, mint fegyencre a zárkaajtó!

Úgy már szívesebben nézem a határokat, hogy az út mentén egy tábla hirdeti: itt továbbhaladva átmentem egyik megyéből a másikba, egyik városból a másikba, egy folyó egyik oldaláról a másikra, tehát útbaigazításként, hogy a helynek, ahol vagyunk, neve legyen, amelyhez talán érdekes képzetek társulnak.

Nem különösebben drámai élmény Budapesten átlépni a kerülethatárokat, de mikor a gyermekvédelem volt a hivatali dolgom a hetedik kerültben, volt annak jelentősége, hogy a hetedik más, mint a hatodik vagy a nyolcadik.

Menjünk tovább a határok védelmében: kertkapu, házkapu és előszobaajtó határolja otthonunkat a külső világtól, és ez nekem megnyugtató, mert volt már betörés, besurranás, lopták már el a számítógéppel együtt a szövegemet, és ez tudott fájni, ahogy az elkobzás, amikor négy fegyveres rendezett házkutatást a lakásunkban, és az iratszekrényemből zsákszámra vették ki és kobozták el a kézirataimat.

Rejtegetés, csempészés volt a válaszom, csak azért is megvédeni a szövegeket, amelyekért megdolgoztam, ahogy az is rosszul esett, hogy egy regényem kéziratát egy barátomtól elkobozták, és megsemmisítésre ítélték.

Szerencsére volt másik, úgyhogy legjobban azt az öreg bohócot szerettem a cirkuszban, aki mikor elveszik a zeneszerszámát, valahonnan a göncei alól újabb és újabb apró hangszereket húz elő diadalmas-gyermekesen mondván, hogy van másik.

Én is azon voltam, hogy legyen másik, mindig legyen másik példány elrejtve, elásva, az országból a határon kicsempészve.

Rég volt, mese már, de már a demokráciában is megesett rablás, lopás, ha másképp nem, hát a vonatban emelték el alvó fejem fölül a táskát ártalmatlannak tetsző fiatalasszonyok.

Ostoba helyzet, mint a birkáé, akinek lenyírták a gyapját, növesztheti megint.

Megkóstoltam a paranoiát, hogy akár a bűnüldöző hatóság, akár egy bűnöző kéz elviszi időm szubsztanciáját.

Védekezünk, óvakodunk, természetesen, jobbára sikerül, néha azonban nem.

Egyre beljebb jön a határ és vele az benyomulás eshetősége.

Kapu, lakásajtó, szobaajtó, meddig jöhet az idegen, és nekem nem kívánatos erő? A testemig?

És nemcsak a gumibot, de egy fütykös, vagy egy söröskorsó is.

Átérezzük veszélyeztetettségünket, bántalmazhatóságunkat és ezért kerítést, határt igényelünk magunk elé.

Van fizikai határ, kulcsra zárt ajtó, de van olyan küszöb is, amelyen lehet, de nem illik meghívás nélkül átlépni.

Évek óta havonta többször utazom határokon keresztül.

Hivatásos határátlépő vagyok, élvezet magam mögött tudni nehéz határokat.

Volt, amikor azt mondtam magamban: hehe, ide már nem nyúlhattok utánam, mint az egér, aki elbújván a lyukba diadalmas kárörömmel cincog.

Mi minden lehet határ! Egy gyalogösvény, egy fasor, egy patak, egy árok.

Vagy egy felirat egy orvosi rendelőn, hogy ne kopogjak, majd szólítanak.

Amerikában olyan házak mellett sétáltam el, ahonnan behatolás, trespassing esetén fegyveres válasz – armed response – volt kilátásba helyezve.

Van, amikor a gyarló ember túlságosan is komolyan veszi magánszférája elhatárolását; egy francia kispolgár önvédelemből fegyvertartási engedélyhez és revolverhez jutván, a sötétben felébredve a konyha felől lábujjhegyen egy pohár vízzel közeledő feleségét lőtte le.

Ha hívás nélkül besurran valaki a házamba, alkalmasint lelőhetem és nem fognak gyilkosként hűvösre vágni?

Ugye milyen szépek a hattyúk? Nyáron a balatoni öbölben láttam egy szürkepelyhes fiatal hattyút, aki valahogy kiesett a családból, a parti fiatalok etették.

Egyszer aztán jött egy egész hattyúcsalád, a gúnár előretolta a csőrét és mind követték, nőstény, gyerekek, mind, agyon akarták vágni, emberek védték meg szegény kis magányos, talán kivert hattyút, hosszan kellett kaviccsal dobálni a gyilkos támadókat, hogy elkotródjanak.

Határ? Térben, időben, szóban, szívben, hol?

Hát a határidő? Azt is fumigálom?

Ha fontos, megtartom, de nincs ínyemre.

Fölöttem a diófának sincs határideje, mégis eljött az érés ideje, és koppan a bizonyíték a fejem búbján.

A mű elkészül magamagától, ne legyek hajcsára se magamnak, se másnak.

Elismerem, nincs együttműködés, nincsen normális élet magunknak adott határok nélkül.

Ezt még szabad, azt már nem.

Iskolai verekedésnél például rúgni szabad, köpni már nem.

Csengetnek, könnyű csók a vendéghölgy arcára, kettő, esetleg három, egy tucat már sok lenne.

És a szájra? Talán, futólag. Hosszasabban? Azt már nem!

Van egy régi magyar mondás, akármilyen kedves vendég, három napig untig elég.

Ha egy beduinsátorba belépsz, három napig tartozhatsz a házigazdának a felvilágosítással, hogy mi járatban vagy, de ekkor már nyilatkoznod kell.

Ha valaki utánad lopózott, hogy megöljön, a sátorba nem követhet, de ha kilépsz, beléd márthatja a kését.

Coloradóban szerettünk a gyerekekkel magas vörös sziklák közé sétálni méregzöld pázsiton, az indiánok is szerették ezt bizonyára, az istenek kertjének nevezték ezt a helyet, itt piacoztak, házasodtak, békepipáztak, szabadságuknak csak egy határa volt: itt nem volt szabad embert ölniük.

Nekem nagyon tetszett, hogy a tér és az erkölcs határa így egybeesett a szépség jegyében.

A nagyközségben, ahol gyerek voltam, hasonlóképpen, mint más falvakban, az alvég és a felvég kemény csatákat vívott, és az ok többnyire valami határsértés volt, csakúgy, mint a kamaszbandák vagy a maffiák társadalmában.

Becsületszabályok, amelyeken megsérteni halálos kockázat.

És akkor nincs humánum, nincs könyörület.

Nyugat-Európában egy magyar maffia végzett egy útmelletti bordély ugyancsak magyar személyzetével, mert a főnök nem adta meg az ígért összeget, még fegyverdörrenés sem volt, csak dróttal megfojtás, tizenkettőt.

Mindenfajta toleranciának, türelemnek megvannak az érzékeny határai.

Milyen tűréshatár van érvényben munkahelyen, sajtóban, szerelmi kapcsolatokban, hány szabálysértést néznek el neked?

Ha jövevény vagy, mit mennyire bírálhatsz?

Sok durvaságtól, erőszaktól megvéd az államhatár, de ha nincs határ, akkor nem a határőrség, hanem a belföldi rendőrség fog megvédeni, ha fog, a kormány egyesíti a kettőt.

Az erkölcsi jogi ellenőrzés beköltözik az országhatárról belföldre.

Bármelyik autóúton ellenőrizhetnek, s ha akarnak könnyűszerrel bekukucskálhatnak az írógépem emlékezetébe.

Az Európai Unióban a külföld is belfölddé válik. Minden belföld lesz.

Nincs határellenőrzés, de minden üzenetemet, tranzakciómat, adatomat olvashatják, ha akarják.

A határ a csupasz testem. Nincs titok. Hol van a személyiség határa? Voltaképpen meztelen vagyok.

Ezzel már elég régen számoltam, még a régi rendben, amikor a padláson az agyagfödémből kitéptem minden szoba fölül a lehallgató készülék ódivatú tárcsáit.

Nos, hallgassanak le, kémleljenek ki! Majd elfutnak a sok szöveg elől. Kihallgatóm a fejét fogta, amikor könyvünket éjjel el kellett olvasnia.

Döntötte magába a kávét, mégis elaludt.

Megjegyeztem: “E szerint nem sikerült önt felizgatnom.”

“Hát nem” – mondta az alezredes.

Akkor miért vagyok letartóztatva államellenes izgatás miatt? kérdeztem.

Az alezredes magasba emelte a kezét: azt csak ott fent tudják.

A határ egyre megfoghatatlanabb, bejön, finomodik, ránk tapad.

Képzeletünk műve, imaginárius, mondvacsinált. Akkor hát nincs is?

Ha írásmű lehet bűncselekmény, és ha fatvát, iszlám vallási halálos ítéletet mondanak ki rá, akkor minden igazhitű megölheti a szerzőt.

A papok szerint ő lépett át egy határt, az írók szerint a papok léptek át egy határt.

Puskin egész életében szeretett volna elszökni a cári birodalomból, de nem kapott rá írásos engedélyt.

Mit tesz a határ? Kizár vagy bezár?

A berlini fal bezárt, hogy aki szabadulni akart, ne mehessen el.

Az izraeli kizár, hogy aki ölni akar, ne jöhessen be. Nem ugyanaz.

Vannak rejtelmes, láthatatlan határok. Mikor New Yorkban az Avenue A sarkán laktunk, jóakaratú szomszédok figyelmeztettek, hogy ne merészkedjünk az Avenue B sarkán túlra, mert a közbiztonság ott már kérdéses.

Természetesen mentem azon is túl, nem volt semmi, képzelt határ, mondtam, aztán olvastam a helyi bűnügyi krónikát, goromba esetek.

Tapasztalatok igazolják a határt, az viszont belopózik közénk, a nyelvünkre tekeredik, ott is van, ahol azelőtt nem volt.

A többiek tekintete a határ, állandóan szem előtt vagy.

Leleményesek vagyunk új határok kieszelésében, de a megsértésükben is.

Határok megvonása attól is függ, hogy mennyire vagyunk egymás számára megbízhatóak.

Mennyire részesül erkölcsi védelemben a magántitok, és mennyire sújtja megvetés a besúgót?

Vagy éppen dicséretben részesül-e a szemfüles följelentő?

Vannak feljelentő társadalmak – a polgári közerkölcs helyeslésével.

Csupa becsületes ember, ki nem kezdenék a pénzügyi elszámolás határait, de az üldözöttet feladják.

A polgárosodással együtt jár a határok érzékeny civilizációja.

Mindenesetre elválasztják a fizetőképes alanyokat a fizetőképtelenektől.

A politikailag korrekt állításokat az inkorrektektől.

Közmegbecsülésben részesülő személyeket is büntethet a közmegbotránkozás, mint a hideg zuhany, ha egy ilyen anyagtalan határt szóban átléptek.

A napi szokásaink is határok, elválasztják az éjszakát a nappaltól, a munka- és a szabad időt, és az étkezés idejét is megállapodott kultúrákban.

Torzonborz szörnynek éreztem magam Párizsban, mikor egy vendéglőben délután ötkor szerettem volna étkezni, és a főúr kerekre nyitotta a szemét: “Mais Monsieur, ce n”est pas l”heure du table!”

Milyen hangosan beszélhetek itt vagy ott? Hány másodpercig nézhetek valakit?

Miért verted meg ezt a gyereket? – kérdi egy berlini iskolaigazgató az egyébként helyes török gyereket. A válasz: “Megnézett.”

Hány helyen hallhattam, olvashattam ezt a klisét: “Hazánk szent határai.”

Olykor úgy tetszik, hogy a határ ürügykeresés az erőszakra.

Berlini ösztöndíjam évében gyakran néztem a város két felét elhatároló dupla falat a közöttük, aknák fölött szaladgáló fehér nyuszikkal.

Aztán ott voltam a szögesdrót apróra vagdalásánál, hogy a szent határból az emberi butaság szuvenírje legyen.

Magyarország és Ausztria határán kerékpárutat építenek, a neve: “Vasfüggöny bicikliút”.

A történelem átmegy mitológiába, a reálelmebaj viccbe.

Az integráció és a regionalizáció egymást erősítő és kiegészítő paradox folyamatok.

A demokrácia a vezetőket a választók kollektív önzésének veti alá, s hogy melyik érdek mennyire jogosult, erről csak statisztikai ítéletet lehet mondani: melyiket hányan támogatják?

A döntéseket pró és kontra érvek, hangulati hullámzások ide-oda mozgása előzi meg.

Az Európai Unió nem a megvalósult utópia, alapelveivel a részegységek gyakorlata csak felemásan egyezik meg.

Minden szabály alól vannak kivételek, és az egyes érdekek a kivételes szabályokkal kívánják elfogadtatni magukat.

A végszükségre is kell gondolni, katasztrófákra, rendkívüli állapotokra, amelyekben különleges, szabálytalan szabályok állnak elő.

A jogállam olyan lyukacsos, mint az ementáli sajt.

A lyukakon át ravasz, edzett barlangmászók közlekednek.

De a közvélemény is egész határerdő.

Nézzük az illemszabályok által előírt viselkedéseket, kinek természetesek és kinek nem, például milyen korúaknak, milyen neműeknek és milyen nyelvűeknek?

Sokféle módja van a kiutálásnak, a hátat fordításnak, az idegenkedésnek.

Minden apró különbség alkalmas az elutasítás előhívására.

A gyűlölet bele tud kapaszkodni kis különbségekbe is, amelyeknek áthidalása, megbocsátása, természetesnek gondolása nem is olyan könnyű lelki munka.

Ne felejtsük, hogy nemzeti, faji és osztálykülönbségek még a közelmúltban elegendők voltak szörnyű tömeggyilkosságok előidézésére és igazolására.

Kapcsolatba lépők, érintkezők és elhatárolódók táncjátéka alkotja az európai életet.

Ahogy a helybeliek tudják zavarónak látni a jövevényt, úgy a bevándorlók is kicsúfolják egymás közt maradva a bennszülötteket.

A tősgyökeres a vándort, a vándor a tősgyökerest tartja korlátozott értelműnek.

Ki-ki ellensúlyozza a maga fogyatékosságát.

A helybeli csak azt tudja, ami helyben van, a máshol neki terra incognita, amelyet talán nem is érdemes tanulmányoznia.

A vendég kiszolgáltatott és gyámoltalan, szakadatlan megaláztatás éri, hiszen egy kisgyerek is korrektebben beszéli a helyi nyelvet, mint ő a diplomáival, szüntelenül éreznie kell, hogy itt minden másképp van, és ez a másképp az uralkodó tapasztalata.

Túlságosan gyakran kell megbocsátanunk idegenszerű, furcsa, vagy éppen hibás megnyilatkozásait.

Így a kolóniák, ahol sok minden ugyanúgy van, mint otthon, roppant fontosak a bevándorlók számára, támaszt, igazolást és egyetértő cinkosokat lelnek bennük.

Dönthetünk, hogy mi legyen inkább Európa számunkra: választás-e vagy fenyegetés?

Az akarót vezeti, a nem akarót vonszolja a sorsa.

Ha mindazt, ami a nálunknál nagyobb világ, ami a határainkon túl van, ha Európa és a többi kontinens nyomasztó idegen hatalomként jelenik meg a tudatunkban, ha a külső világgal szemben védekező, elhárító, zárkózó és regresszív viszonyunk van, ha külső érintésre megsértődünk, begubózunk, akkor a kishitűség és a lustaság városa leszünk.

A világ nagy sportpálya, amelyen labdák repülnek felénk, el is szaladhatunk előlük, de lehet a labdát elkapni és visszadobni is, méghozzá célirányosan.

Nem kerülhetjük el, hogy a labda felénk repüljön, csak aközött dönthetünk, hogy visszadobjuk-e vagy sem.

Ha nem játszunk, akkor vesztesek leszünk, ha játszunk, ha megtanuljuk a játékot, és akkor még nyerhetünk is.

Szüntelen jönnek a kihívások, és a kihívásokra nem válaszolni vereség.

Be kell szállni a versenybe, polgár az, aki helytáll a tisztességes versenyben.

A polgári társadalom célja a polgár, ez a kettős, ellentmondásos figura, aki egyszerre citoyen és bourgeois, óvja a maga elkülönülő magánterületét, önállóságát, sértetlenségét, érinthetetlenségét, jogbiztonságát, autonómiáját, másrészt tesz valamit másokért, közreműködik mások életében, szerepel a többiek előtt, nagy egészek öntudatos alanya, olyan ember, aki önmagának ad feladatot, aki a gyűlölet nyelvét ignorálja, nem beszéli, megvan, boldogul anélkül is.

A gyűlölködő csak mocskolja magát! A sár, amit dobál, mind az ő arcára esik viszsza.

A felnőtt polgár tud várni, árnyékba húzódni, majd aztán, ha úgy adódik, ha eljön az ideje, akkor felgyűlt erővel tud viszszajönni az előtte megnyíló határon át, de megvárja, hogy hívják.

A város csatlakozása az európai szervezetekbe azt is jelenti, hogy bekapcsolódik az európai dialógusba, hogy meghaladja öreges provincializmusát és tohonyaságát.

Elősegíteni minél több tehetség betörését a színpadokra, az emberi vagyon feltárása a cél.

Kicsi az ország, de az elektronikus beszélgetés szempontjából az államhatár irreleváns, és a kulturális nemzet a szobánkban össze tud jönni, ahol a masinánk előtt egyedül ülünk.

Egy nemzethez tartoznak azok, akik könnyen szót értenek.

Szívesen gondolnám, hogy a huszonegyedik század fő irányzata a perszonalizáció.

A kiszámíthatatlan, ami a klisén, a meghatározotton túl van: a személyiség titka.

Durvul-e vagy finomodik a stílus?

Eszem ágában sincs elfogadni olyan érveléseket, hogy az államoktól, a politikai szervezetektől, az intézményektől nem kell rossz néven venni azt, amit egyes emberektől nem tűrnénk el, vagy ellenszenvesnek tartanánk.

Van, amikor két ember között tízméteres távolság sem elég, de van, amikor tíz centiméter is sok.

Tanulmányozzuk az inga filozófiáját.

(Bevezető előadás Brüsszelben, egy filozófiai “fesztiválon” 2007. november 17-én.)

Hirdessen Ön is az ETARGET-tel!

Comments are closed.