Szerényi Gábor: Pajesz és peseta
2007. december 5.
Kisgyerekkora óta érzelmileg rezonált minden héberbetűs feliratra. Egy szegedi kiránduláson, kamaszkorában, lemaradt a csoporttól, mert a zsinagógában teljesen az egzotikus feliratok hatása alá került
Jóska csak ült a Café Hillel teraszán, a Tel Aviv-i Even Gvirol sarkán, és mélázott kitartóan. Három hét intenzív ivrit tanulás után úgy érezte, hogy egy millimétert haladt egy száz kilométeres úton. Na jó, hármat. Nem kell csüggedni, vigasztalta magát. Minden próbára tévő szakasz rejt magában számos jutalmat is. (S ha nem leli, akkor is méltó helyen időzött.)
Kisgyerekkora óta érzelmileg rezonált minden héberbetűs feliratra. Egy szegedi kiránduláson, kamaszkorában, lemaradt a csoporttól, mert a zsinagógában teljesen az egzotikus feliratok hatása alá került. Holott egy fél szót nem tudott megfejteni, még elolvasni sem, nem hogy egész szakaszok értelmét sejtette volna. (Az idegenvezető, egy helyi kis öreg bácsi, a tájékoztatás közben olyat is mondott a látogatóknak, hogy „a maguk főnöke, a pápa is támogatja a zsidókkal való békés együttélést”, de nem szólt, hogy neki ugyan nem felettese a katolikus egyházfő.)
„Egzotikus feliratok!” Micsoda álságos, távolságtartó jellemzés. Persze, pontosan tudta vér szerinti kötődését, de mégis tartózkodó volt. Tizenéves korában, amikor épp divatba jött a fül mellett lenövesztett barkó, édesapja még füzetlapra is lerajzolta, hogy mennyivel barátságosabb az ábrázat, hogyha leborotválják az arc oldalán nőtt szőrzetet. Mosolygott a rajzolt portré, az oldalszakáll nélküli, keserű kép volt a pajeszos. Így akarta finoman manipulálni apja, hogy megóvja az esetleges atrocitásoktól, amit túlságosan jellegzetes ábrázata esetleg kiváltana kiszámíthatatlan környezetéből.
A pajeszos! Beszédes szó. Hát, igen. A szülei féltették őt. Természetesen nem lett körülmetélve, megkeresztelték, hittanra járt, megtanulta a Miatyánkot. Buzgón járt a plébániára, ministrált is. Persze kapott dicséretet, emléklapot is. A pubertás korig nem is volt feltűnő. Akkor kezdett addig világosbarna haja besötétedni, göndörödni. Pisze orra megnyúlt. Szeme mintha tartós mély bánatba merült volna. Amikor tükörbe nézett, már nem az a szöszke gyerek nézett vissza, akire olyan kedvesen mosolygott a pap bácsi.
Tízéves volt, amikor Gerson bácsiék, – anyja másodunokatesvérének családja – látogatóba jöttek hozzájuk. Nagy volt az izgalom. Szülei a lelkére kötötték, hogy mindenkinek azt kell mondani, a rokonok Spanyolországból jöttek. „El ne téveszd!” Megrettent, hogy anyja mennyire aggódik. A bérházban több gyerekkel is barátkozott, azok persze kérdezték, hogy kapott-e „pesetát”. Mármint spanyol pénzt. És mutassa meg, nem lehet irigy. Csak megnézni, hogy néz ki.
Ártatlanul kérte anyját, hogy adjon neki egy pesetát. Édes, jó Istenem, egyetlen egy pesetát, Magyarországon, 1966-ban! Lehetetlen. Lelke mélyéig érezte, hogy ebből nem lehet jól kijönni.
Megnézte az iskolai atlaszon, hogy milyen Spanyolország hegy- és vízrajza. Készült, hátha felelni kell belőle. Fővárosa Madrid. Ott lakik Gerson bácsi és családja. Mi lehet az utca neve, ahol a házuk van? Prado Norte. Lehet ez? Valamit még kellene hozzá kitalálni. Ollé! Ezt mondják a pikadorok, akik küzdenek a bikaviadalon. Ilyet látott valami filmben, talán a Híradó moziban.
„Donde esztámosz? Esztámosz á ki!” (Hol vagyunk? Itt vagyunk.) Próbált összeeszkábálni valami hihető spanyol mondatot, mégha nyelvtanilag hibás is, el lehet bújni mögé.
Úgy igyekezett, mint egy szélhámos, aki igaz dolgokat is belekever szövegébe, hogy elhitesse, ami hamis.
Kapott két darab műanyag teniszütőt. Egy pirosat, egy zöldet. Gyereknek való, egyszerű játék. Ezt megmutathatja. A peseta helyett. Ilyen színes sportszer sincs itthon, ezt lehet kivinni a többieknek.
Már az ajtóban állt, amikor döbbenten látta, hogy a két ütő nyelébe „olyan” nyelven nyomtattak valami feliratot. Ez bizony nem spanyol. (Hanem kísértetiesen olyan betűkből áll, mint a Dohány utcai „nagytemplom” bejárata fölötti írás.)
Kiment a vécébe, bezárkózott, és elkezdte lemasszírozni, körömmel vakarni az írást. Azokat a szép, egzotikus betűket. Nem akart lebukni. Gerson bácsiék Spanyolországból jöttek, fővárosa Madrid, a Prado Norte utcában laknak, bikaviadalra is szoktak járni, de nem adtak egy pesetát sem. Ollé.
Nem volt sikere a műanyag teniszütőknek. Kardoztak vele, azt játszották, hogy géppisztoly, aztán a spájz mélye elnyelte a többi kacat közé.
Ahogy elkezdett pelyhedzeni az álla, serkenni bajuszkája, persze, hogy szerette volna szőreit megnöveszteni. Ellenkezett szülei kérésével, hagyta, hogy pajesza is nőjön. Összenőtt szemöldökével akár spanyolnak is nézhették volna. Elment kíváncsian a József körúti „zsidó szakkörbe”, tanulni, meg udvarolni egyszerre. Itt apja kalapja buktatta le, egy lány mondta, hogy abból látta, hogy pesti. („Amúgy lehetnél egzotikus látogató is.”)
Amíg először Izraelbe ért, számos kísérletet tett, hogy legalább írni, olvasni megtanuljon. Az ősi nyelven, amin az ó-szövetségi próféciák is szóltak. Gerson bácsikájának fia, igazi rabbi, minden találkozásukkor tanítgatta. Hogy a héber betűk minden kis díszítésében „halacha hegyek” rejlenek, vagyis a bölcsesség kimeríthetetlen tárháza. Rajzolgatta a betűket, gyakorolta. Jólesően merült el az álef-bész variációiban. Soha nem tudta igazán megbocsátani magának, hogy gyerekként gyáván levakarta ezeket a betűket ajándékáról. Hogy ezzel voltaképpen önmagát tagadta, alázta meg. Senki észe sem vette, senki nem tudja, nem kéri számon, nem bünteti. „Csak” a lelkiismeret.
„Emet.” Igazság. Három héber betűből áll. Milyen különös – magyarázta Beni, Gerson bácsi fia – ez a három héber betű úgy helyezkedik el az ábécében, hogy az első az elején, a harmadik a végén áll, a középső pedig épp a közepén. Mintegy pontosan szerkesztett építmény, tökéletes egyensúlyban. „Figyeld meg” – villant Beni szemében a bölcsesség fénye, – „ha a legkisebbet elveszed belőle, az alefet, ami egyet ér (hiszen minden héber betűnek számértéke is van), a szó elveszti egyensúlyát, „met” lesz belőle.”
Jóska az Even Gvirol teraszán, hűlő kávéja fölött az ég felé bámult tűnődve. Ezt megtanulta. A „met” holtat jelent.
Mit akarhat még? Rajzolgatni a betűket, amíg a kávé és a víz kitart. Hasonulni a hásszid, jámbor zsidóhoz, aki csak a héber betűket ismervén, azokat ismételve, sírva kérte a Teremtőt, hogy segítsen neki összerakni belőle fohászkodó imáit. S a legenda szerint a Teremtő nem is tagadta meg tőle türelmét…
