2003. november
Népszabadság * Révész Sándor * 2007. december 1.
Csurka, Irving és Le Pen a Hősök terén, 2003. október 23.
Kép: Teknős Miklós Horn Gyula után egy évvel Szűrös Mátyás is hetvenéves lett, de ő sem járt jobban. Horn kitüntetését a kormány szorgalmazta, és Mádl Ferenc fúrta meg, Szűrös Mátyás kitüntetését Mádl támogatta, és a kormány vetette el: „Fantasztikus érték, ha valaki egy történelmi fordulóponton képes szembefordulni addigi életével, és valami egészen mást csinálni.
Fantasztikus teljesítmény – Pozsgaytól Horn Gyuláig” – állította Gyurcsány Ferenc miniszterelnök idén ősszel a Klubrádióban. És megkérdezte: „Pozsgay Imrét kitüntetnék? Esetleg Szűrös Mátyás kitüntetése ellen is ágált volna a magyar jobboldal, ahogy most a köztársasági elnök kifogásainak tapsikol?”
Mellár Tamás, a KSH elgurult feje
Kép: Bánhalmi János Az unió normáihoz képest a régi statisztikai törvény nem biztosította eléggé nálunk a statisztikai munka pártatlanságát. Ezért emelték föl a Központi Statisztikai Hivatal elnöki ciklusát hat évre, elválasztva azt a kormányváltástól. De hiába emelték, 2003 novemberében indoklás nélkül kirúgták a szakmában nagy nemzetközi tekintélynek örvendő Mellár Tamást. Mellár inflációs becslései az Orbán-kormány idején is, a Medgyessy-kormány idején is eltértek a Pénzügyminisztériuméitól. Ez sem Varga Mihálynak, sem László Csabának nem tetszett, de mindig Mellárnak lett igaza. Menesztése után oly mértékben korrigálták vissza az ipari termelés 2003-as adatsorát – megemelve így a GDP várható növekedését -, ami Mellár szerint elképzelhetetlen, „amikor nincs módszertani váltás vagy jelentős adathiba”. (Zsidai Péter: Statisztikai hibahatár. ÉS, 2004. június 25.)
1998-ban, amikor Orbán Viktor nyilvánvalóan politikai okokból kirúgta a KSH elnökét, Katona Tamást (akit utóda, Mellár rögtön meg is vádolt teljesen alaptalanul azzal, hogy a Horn-kormány kedvéért manipulálta a GDP-adatokat), természetesen csak az ellenzéki sajtó tiltakozott. Mellár kirúgása ellen természetesen nem csak az ellenzéki sajtó tiltakozott.
Kondor Katalin magánszereplő
Kép: Sopronyi Gyula Leghevesebben a Magyar Narancs (november 27.) és a Népszabadság. Seres László öszszekapcsolta Mellár ügyét a Polt Péter, Szász Károly, Járai Zsigmond és Kondor Katalin kipiszkálására irányuló törekvésekkel, és egy Bauer Tamástól vett idézettel igyekezett megvilágítani, miért kellene abbahagyni a Fidesz-stílusban folytatott „politikai hidegháborút”, még akkor is, ha olyanokat piszkálnak, akiknek a közszolgálat normáihoz való viszonya kétes: „Bármennyire magas ár is a Fidesz által kinevezett tisztségviselők helyükön hagyása, a magyar demokrácia tekintélye és a mai magyar kormány demokratikus elkötelezettségének hitele olyan fontos érték, amelyért még ezt a magas árat is érdemes megadni.” (Árnyékboksz. Népszabadság, 2003. november 25.) A Munkaügyi Bíróság két év múlva jogerősen megállapította, hogy Mellárt (és vezetőtársait) törvénysértő módon távolították el.
A Fidesz képviselői közel másfél ezer módosító indítványt nyújtottak be a költségvetéshez. Több mint 700 milliárd forinttal (állampolgáronként 70 ezerrel) növelték volna a kiadásokat. A feléhez nem rendeltek forrásokat, mondván, az még a választási ígéretek tükre, legyen a kormány gondja, honnan szerez rá pénzt. Ezt ugyanaz a Varga Mihály adta elő a parlamentben (HVG, 2003. november 15.), aki egy héttel korábban ezt nyilatkozta: „A kormánynak döntenie kellett volna, mi a fontosabb: fenntartja a gazdaság versenyképességét, vagy betartja az ígéreteit. Az utóbbit tartották fontosabbnak.” (Varga: Túlígérte magát a kormány. Várkonyi Iván interjúja, Népszabadság, 2003. november 8.) A kiadások másik feléhez a forrást is megjelölték. Ugyanazt sokszor. A kormányzati informatikára szánt 4,6 milliárd forintból például hetvenmilliárdot költöttek volna másra. Volt olyan tétel, melynek csökkentésére is, növelésére is érkezett fideszes javaslat. (L. Népszava, 2003. november 13.) A parlament költségvetési bizottsága néhány óra alatt végzett a töméntelen módosító javaslattal úgy, hogy a benyújtók pártállása szerint négy csomagban szavaztak a javaslatokról. A másfél ezer fideszes javaslatot így másodpercek alatt elintézték, Varga Mihály fideszes bizottsági elnök szerint ez volt „a rendszerváltást követő parlamentek elmúlt tízévi legeredményesebb bizottsági ülése”, a HVG újságírója szerint pedig „az Országgyűlés tekintélyének mélypontja”. (Szántó Anikó: Pártosan, HVG, 2003. november 15.)
A miniszter háza
Kép: Reviczky Zsolt A Képes Ingatlan Expresszben nagy németvölgyi luxusvillát kínáltak 142 millió forintért. Ezt a villát Juhász Ferenc honvédelmi miniszter és rokonai valamely jótévő szentek közbenjárására megkapták júniusban 95 millióért, és azután még szépen át is alakították. A miniszternek februári adóbevallása szerint volt hétmillió forintja, 720 ezer forintos fizetése és résztulajdonosként egy lakása. A lakásra bejegyzett jelzálog szerint 15 milliós kölcsönt vett föl. Honnan került elő a többi hetvenvalahány millió? – érdeklődött az ellenzék. Kiderült, hogy volt még egy másik 15 milliós baráti kölcsön, a feleségnek 20 millió, a kisnyugdíjas apósnak (részben kárpótlási jegyből) 33 millió forintja, és a miniszter megtakarítása is földuzzadt 12 millióra a vagyonbevallás óta eltelt hónapokban. Ha a nyilvánosságnak nem is, a kormánytagoknak lehettek hiteles információik a pénz forrásáról, mert Gál. J. Zoltán szóvivő szerint a kormány valamennyi tagja meg volt győződve arról, hogy Juhász Ferenc ingatlanvásárlása törvényes és tisztességes volt.
A Magyar Hírlap az eset kapcsán öszszeállítást készített arról, mennyire szeretnek magyar politikusok hatalmuk teljében nagy összegű baráti kölcsönök segítségével értékes budai ingatlanokba költözni. Az összeállításban megszólal az APEH egyik vezetője, aki a baráti kölcsönnél jobbat is tud: „”Tizenegy éve loptam a pénzt!” Ezt kell mondani, ha az adónyomozók azt firtatják, honnan van az ember vagyona.” Ennyi idő alatt ugyanis elévül a lopás és az adócsalás bűncselekménye is, és a hatóságok nem tehetnek semmit. (Magyar Hírlap, 2003. november 28.)
Csak az a baj, hogy ez a megoldás nem egyeztethető össze a politikusok hitelével. Kevesen hinnék el nekik, hogy már tizenegy éve nem loptak.
Demecserben októberben polgármestert választottak. A kormánypárti jelölt, Kiss Gyula másfélszer annyi szavazatot kapott, mint az ellenzéki. A megyei bíróság megsemmisítette a választás eredményét, mert a győztes jelölt az iskolában tanítási időben kampányolt, a szórólapján azt állította, hogy megkapta az ajánlócédulák több mint felét, holott nem (hiszen fideszes ellenfele az 1029 szavazatához képest 1817 cédulát gyűjtött), s végül: egy kormánypárti szimpatizáns szervezetten szállított embereket választani. Ez utóbbira bizonyíték nem volt. A szervezett szállítás az ellenzéki állítások szerint háromszáz embert érintett, a kormánypárti jelölt félezer szavazattal kapott többet. A választásokat általános meglepetésre megismételtették. Az ellenzéki lapok és politikusok szerint ez a döntés világosan bizonyította, hogy a kormánypártok ezúttal is csaltak, már az országgyűlési választáson is csaltak és a következőn is csalni fognak. A két választás között az Országos Cigány Önkormányzat helyi koordinátora a Magyar Nemzetnek azt mondta, hogy őt az OCÖ elnöke a romák szervezett szállítására és szavaztatására utasította, a Népszabadságnak meg azt mondta, hogy ebből egy szó sem igaz.
Az ellenzéki jelölt arra hivatkozva, hogy életveszélyesen megfenyegették, visszalépett, a választás tehát a választás előtt eldőlt. Egészen valószínűtlennek tűnt, hogy a tét nélküli választáson az októberi győztes támogatói teljes létszámban megjelenjenek, egészen valószínűnek tűnt tehát, hogy azt lehet majd mondani: a kevesebb szavazat bizonyítja a csalást. Ám Kiss Gyula a megismételt választáson még több szavazatot kapott, mint októberben! A vádat az élet lerombolta, az ellenzék fönntartotta: A „csalóknak” „az sem esett nehezükre, hogy másodszorra növeljék szavazataik számát. Csak azt kellett elhitetniük, hogy a csalás leleplezői szégyent hoztak a városra. (…) A demecseri választás a gátlástalanság, a törvényeket semmibe vevő cinizmus, a módszereiben nem válogató agresszivitás sikertörténete” – írta a Magyar Nemzet. (Ugró Miklós: Demecseri hadijelentés, 2003. november 18.)
A hetvenes években egy David Irving nevű úr fölajánlotta az „56-os forradalom hóhérainak, hogy ír egy olyan könyvet „56-ról, mely ellensúlyozza a „közkeletű nyugati” vélekedést, érvényesíti a hivatalos magyar álláspont elemeit, és még titkos nyugati dokumentumokat is a magyar szervek rendelkezésére bocsát, ha támogatják a munkáját. A pártközpont hezitált, de mindenesetre támogatta Irvinget annyira, hogy legyen oka neki ezért (tudományos szempontból minősíthetetlen) könyve előszavában köszönetet mondani mindenekelőtt és kiemelten Hollós Ervinnek, aki a BRFK Politikai Nyomozó Osztályának vezetőjeként főszerepet játszott a forradalom utáni metorlásban, azután pedig a forradalom rágalmazásában. Irving tagadja, hogy „56-ban forradalom lett volna, az ő koncepciója szerint „56 leginkább primitív csőcselék, lázadó hordák spontán dühkitörése volt a bosszúszomjas zsidók vérgőzös diktatúrája ellen. A pártfunkcionáriusok későn jöttek rá, hogy Irving csak félig alkalmas arra, hogy a forradalom rágalmazásában a kezükre játsszon. Több mint húsz évnek kellett eltelnie, hogy az időközben hitlerista holokauszttagadóként világszerte elhíresült urat kellőképpen értékeljék Magyarországon, és a könyvét kiadják. 2003. október 23-án Irving a MIÉP vendégeként szónokolt a Hősök terén, az Éjjeli menedékhely című műsorban pedig Siklósi Beatrix szerkesztőtől lehetőséget kapott rá, hogy a nagy nyilvánosság előtt is kifejtse nézeteit „56-ról a közszolgálati televízióban, ellenvetés és kommentár nélkül. A televízió vezetői kaptak az alkalmon, és megszüntették az amúgy is kínosan egyoldalú és propagandisztikus műsort.
Orbán Viktor aggasztónak találta, hogy „a polgári-nemzeti vagy keresztény értékrendet magáénak valló műsorokat” ilyesféle atrocitások érik, és fölszólította a polgári köröket, hogy „minden törvényes eszközzel lépjenek fel a műsor, és annak kiváló főszerkesztője, Siklósi Beatrix mellett” (Demokrata, 2003. november 6.). A Jobbik nevű párt tüntetést szervezett a Magyar Televízió székháza előtt az Éjjeli menedékhely mellett. Kondor Katalin, a közszolgálati Magyar Rádió elnöke is fölszólalt a rendezvényen. Kondor ekkoriban két hangsúlyos állításhoz ragaszkodott. 1. nem volt besúgó; 2. nem közszereplő, és sohasem vesz részt politikai rendezvényeken. A két állítás igazságtartalma alighanem azonos. Az elnök asszony a Szabadság téren is előrebocsátotta: „Hazudnak, akik azzal vádolnak, hogy politikai rendezvényeken veszek részt”, és azzal folytatta, hogy a sajtószabadságot még soha nem érezte annyira veszélyben, mint most, „semmilyen más gondolatot nem lehet elmondani azon kívül, mint amit a gondolatrendőrök akarnak”.
A gondolatrendőrök úgy akarták, hogy Irving a Demokratának adott interjújában is kifejthesse, mennyire képtelen hazugság, hogy több százezer magyar zsidót öltek meg Auschwitzban… Irving munkásságának anyagi háttere is szóba került: „Hogy pénzt kértem volna a Kádár-rendszertől, nem tudom, nem emlékszem rá, de nem kizárható. De ha így is lett volna, mentségemre legyen mondva, hogy a CIA-tól is kértem.” (Kádár István: Felkelés! Felkelés! Beszélgetés David Irvinggel, Demokrata, 2003. december 6.)
Bencsik András szerint a „Kondor Katalin elleni hajtóvadászat, Siklósi Beatrix elnémítása” ugyanarról szól: hogy csak az aljas, az erkölcstelen, a talmi maradjon, aminek bambán hódolnak az „öntudatlan proletártömegek, kik mind pontosan olyan szavazati joggal rendelkeznek, mint azok, akik történelmi távlatban nézve már embernek tekinthetők. (…) A polgár ellentéte a proletár. (…) Az egyén… akkor kezd… polgárrá válni, mikor önmeghatározásában eljut odáig, hogy mi minden az, amit nem hajlandó elfogadni, amit kirekeszt magából. Az egyik ilyen kirekesztett halmazt nevezhetjük proletárnak.” (Ne azt kérdezd, mikor… Demokrata, 2003. november 13.)
Hej, bíróság! Ifj. Hegedűs Lóránt a magasban
Kép: Teknős Miklós „Rekeszd ki őket! Mert, ha nem teszed, ők teszik meg veled!” Tudniillik „a galíciai jöttmentek hada”, akik „szétrágják a hont” – írta ifj. Hegedűs Lóránt református lelkész, a MIÉP akkori alelnöke 2001 nyarán. A fővárosi bíróság szerint Hegedűs írása alkalmas volt a gyűlöletkeltésre, és ezért másfél éves fölfüggesztett szabadságvesztésre ítélte a szerzőt. A Fővárosi Ítélőtábla szerint azonban a cikk sértheti ugyan a zsidóság Galíciában élő (!) részét, ám csak akkor uszítana gyűlöletre, ha erőszakos cselekedetre buzdítana. De nem buzdít. Hegedűst az elmarasztaló ítélet után is hősként hozták ki a bíróságról („Hajrá, magyarok! Zsidóké az ország!”) meg a fölmentő ítélet után is. Ezen ítélettel egy időben hozták nyilvánosságra a BRFK álláspontját, miszerint nem követnek el bűncselekményt azok sem, akik a focimeccseken skandálják, hogy „Auschwitzba indul a vonat…”. Az antiszemitáktól távolabbi körökben háromféle vélemény alakult ki. 1. Hegedűst a hatályos jogszabályok szerint el kellett volna ítélni, csak a bíróságok alkalmatlanok. 2. A jogszabályok alkalmatlanok, gyorsan törvényt kell hozni a gyűlöletbeszéd ellen. 3. Nem kell a véleményszabadságot a veszett antiszemiták és egyéb nyilasféleségek miatt korlátozni. A liberálisok eredetileg megoszlottak az első és a harmadik vélemény között, a szocialisták zöme a második álláspontot képviselte. Aztán a szabad demokrata képviselők többsége jobb meggyőződése ellenére mégiscsak megszavazta a gyűlöletbeszéd elleni törvényt, amit aztán az Alkotmánybíróság a várakozásoknak megfelelően elmeszelt. Így lett az antiszemiták szimpla diadalából dupla diadal.
Tamás Gáspár Miklós a bírói kar „reakciós szellemében” látta a problémák fő okát. Szerinte ugyanis az a fölső középosztály, melyhez a bírói kar jelentős része tartozik, „cigányellenes, nőellenes, homofób, idegengyűlölő, antiszemita és mélyen lenézi a kitaszított szegényeket”. (TGM: Ebből elég volt. Magyar Hírlap, 2003. november 10.) Ezen a szövegen sokan úgy háborodtak fel, mintha egy társadalmi osztály jellemzése egyenértékű lenne egy származási csoport rasszista minősítésével. Sokan pedig úgy szabotálták el a felháborodást, mintha lehetne tisztességesen és érvényesen jellemezni egy társadalmi osztályt úgy, hogy kollektíve lemocskolják a hozzá tartozó polgárokat.
„Fut a zsidó”, „Leszámolás”, „A mi harcunk” – ezeket a számokat dalolták bizonyos zenekarok 1999 februárjában a Viking klubban, s miután nem elégedtek meg Auschwitzcal és a vonattal, négy és fél év múltán bíróság elé is állították őket. Az a Grespik László vállalta a védelmüket, akit még Orbán Viktor emelt magas polcra, hogy felügyelje a fővárosi önkormányzat törvényes működését. Grespik a védelmet azzal kezdte, hogy megkérdezte a bírónőt, nem zsidó-e. Mert ha az, akkor kéri, hogy elfogultság miatt cseréljék őt le. Többen kezdeményeztek fegyelmi eljárást Grespik ellen a Budapesti Ügyvédi Kamaránál, de a BÜK erre nem látott okot.
Tizenöt hónapig gyilkosként előzetes letartóztatásban tartották a Gán testvéreket, mint kiderült, ártatlanul. Egy szegedi bírónő első fokon úgy ítélte meg, csak csekélyke kártérítés jár nekik, mert egy szakvélemény szerint „primitív” személyiségek, ezért nem is fájhatott nekik annyira a rabság. Nehéz elképzelni, de akadt jogász, aki a szegedi bírónő ítéletét nagyon helyesnek találta. (Kolláth György: Szegedi gondolat? Magyar Hírlap, 2003. november 12.)
