GYÁNI GÁBOR
A magyar „hisztéria” okairól
Felejthető-e a Kádár-éra? címmel előadást tartottam néhány éve A Kádár-korszak és a rendszerváltás című történeti konferencián. Amikor az előadás szövege végül napvilágot látott az Élet és Irodalom című kulturális hetilapban, indulatos hozzászólások jelentek meg vele kapcsolatban, és néhány ilyen e-mail üzenetet is kaptam. A mai Kádár-apológia vagy Kádár-nosztalgia szószólóit vettem számba, köztük azokat a valamikori ellenzéki gondolkodókat is, akik újsütetű rendszerkritikus baloldaliságuk vagy más ok miatt változtattak korábbi álláspontjukon. Mondani sem kell, tőlük kaptam a legtöbb szemrehányást.
Hasonlóan járt Kornis Mihály volt ellenzéki író is, amikor Kádár János utolsó beszéde című Szabad előadását (amit elsőként a tévében adott elő) könyvben és CD-n is közzétette. A nyomban kirobbant vitában a magát liberálisként meghatározó író, Radics Viktória határozottan visszautasította a Kádár-kor mai éles bírálatát: „Nem vagyok benne biztos, hogy segít feldolgozni a múltat, ha a „tömeggyilkos” kifejezést ráragasztjuk Kádár Jánosra.” A Kádár-kori kollaborálásról pedig megjegyezte: „Nem hiszem, hogy az orosz megszállás és az egypártrendszer körülményeit tekintetbe véve értelmes dolog a kushadó nép, a megalázkodó emberek erkölcstelen szervilizmusáról beszélni, néhányak bátorságával szembeállítva azt. Meggyőződésem, hogy ez a visszatekintés gőgje, a történeti érzék hiányáról és az emberek megvetéséről, magakelletésről tanúskodik.”
A kollaboráció azzal párhuzamosan vált újabban beszédtémává, hogy számos ismert értelmiségiről (sőt, mai politikusról) derült ki ügynökmúltja. Az Oscar-díjas filmrendező, Szabó István leleplezése jó alkalmat kínált (volna) a kollaborációs múlt nyilvános megvitatására. Erre részben sor is került, anélkül ért azonban véget a vita, hogy konszenzusra jutottak volna a vitázók a kollaboráció szégyenének (vagy nyomorúságának) erkölcsi értékeléséről.
„Miért kell annyit foglalkozni Kádárral” (és persze a Kádár-korral), kérdezi Rainer M. János, a Nagy Imre-biográfia neves történész szerzője, az 1956-os Intézet igazgatója. Hiszen annyi gond van amúgy is. Bizonyára azért, szól gondolatmenete, mert némi gond van a halottal (és annak rendszerével), ami mai gondjaink forrása is egyúttal.
Közhely, hogy a „bürokratikus koordináció” (Kornai János) mechanizmusa által integrált tervgazdaságról a piacgazdaságra való áttérés fokozta a társadalmi egyenlőtlenségeket, s sokak számára tartós létbizonytalanságot teremtett. Közhely az is, hogy miután a politikai diktatúrát liberális demokrácia váltotta fel, az egyéni és csoport-szabadságok kötetlen érvényesülése kaotikus, a diktatórikus rendhez szokott ember számára anarchikusnak tűnő állapotokat eredményezett. Ráadásul szinte kibékíthetetlen politikai ellentétek állítják szembe egymással a társadalom egyik és másik felét: végsőkig feszül a szoc-lib és a Fidesz-Magyarország antagonisztikus ellentéte. A politikai értékek különbözősége a politikai kultúra nagyfokú eltérésében is tetten érhető. A baloldali Magyarország, melyből (Csehországtól eltérően) nálunk hiányoznak a kommunisták, passzív és védekező, a jobboldali Magyarország (amiben viszont fasiszta és rasszista elemek is megbújnak) agresszív viselkedésről tesz ismételten tanúbizonyságot. A 2006. szeptemberi, majd októberi, valamint a 2007. márciusi budapesti utcai erőszakos események egyaránt erre utalnak.
Mi a végzetes politikai megosztottság oka, ha azt láthatóan nem a társadalom vagyoni és jövedelmi különbségei idézik elő. Egyesek szerint a magyar társadalom hagyományos szerkezeti kettőssége, nemzeti és polgári struktúra szerinti tagoltsága jut benne kifejeződésre. Az elképzeléssel főként az a baj, hogy mérvadó társadalomtörténészek, közéjük tartozik e sorok szerzője is, határozottan állítják: a kettős társadalom elmélete még 1945 előttre vonatkozóan sem igazolható.
Más megítélés szerint generációs szakadás húzódik a politikai elit (egy része) által generált társadalmi antagonizmus mögött. Korábban sem volt ismeretlen, hogy valamely politikai áramlat, kivált, ha külön világkép is társult hozzá, nemzedéki alapokon keletkezett. Kézenfekvő példája ennek a román Vasgárda a két háború között. Megfigyelhető továbbá, hogy a magyarországi szélsőjobb és a magát konzervatív pártként definiáló Fidesz a fiatal felnőtt (egyetemista és posztadoleszcens) nemzedékek tagjaiból szerzi támogatói tekintélyes hányadát. Karl Mannheim „élményrétegződés” fogalmát hasznosítva feltételezhető tehát, hogy „a nemzedéki elhelyezkedésből” fakadó sajátos társadalmi és politikai tapasztalatok politikai tudatot szülnek. Ezen szociológiai magyarázat gyengéje, hogy az idősebb generáció tekintélyes része is ilyen, vagy ehhez hasonló politikai beállítottságú. Érdemes azonban utánagondolni, hogy mitől lett annyira fogékony a fiatal nemzedék a jobboldali radikalizmus iránt.
Az 1989-es rendszerváltás, mint Közép- és Kelet-Európában szinte mindenütt, itt is békés módon ment végbe. A lengyel példát követve Magyarország a megegyezéses rendszerváltással nyitotta meg az utat a szovjet birodalmi alárendeltségből és a kommunista berendezkedésből való kiszabadulás előtt. Voltak ennek sajátos magyar okai is. Egyrészt 1956, pontosabban a forradalom kollektív emlékezete, másrészt az 56 reakciójaként keletkezett Kádár-rendszer különös természete említhető első helyen.
Ötvenhat a magyar nép nemzeti és társadalmi felszabadulás iránti vágyának volt igazán heroikus megnyilvánulása, ami azonban számos keserű tapasztalattal járt együtt. Többek közt azzal, hogy ezúttal sem számíthat az ország a Nyugat támogatására, mint ahogy ezt a tapasztalatot szerezte az elvesztett I. világháború után is, midőn az antanthatalmak drasztikusan feldarabolták a történeti Magyarország területét, elszakítva az anyaországtól az etnikai magyarság egyharmadát. Ez röviden a Trianon-szindróma.
Az 56-ot követő borzasztó terror negatív tapasztalata sem feledhető, amihez egy több százezres nyugati magyar diaszpóra kialakulása is társult. Mindezen nyomasztó történelmi emlékekkel a háta mögött a magyar társadalom nem titkolt megkönnyebbüléssel fogadta (fogadta el) a hatvanas évekkel megszelídülő, idővel Kelet-Európa legvidámabb barakkjává, a gulyáskommunizmus mintapéldányává váló kádári Magyarországot.
Így nem esett nagyon nehezére, hogy tudomásul vegye a feje felett egyezkedő régi, valamint az 1989-ben megszülető új politikai elitek által kínált békés átmenet korábban már nem is remélt perspektíváját. Ötvenhat negatív és a Kádár-kor pozitív emlékei együtt, egymást erősítve fogadtatták el a magyar társadalom döntő hányadával a forradalom nélküli rendszerváltást. S noha az immár oroszok nélküli szabad (kapitalista) világba való átlépés szimbolikus alapító gesztusául 56 glorifikálását választották (Nagy Imre és mártírtársai rituális újratemetése a budapesti Hősök terén 1989. június 16-án), nemsokára kiderült: minimális egyetértés sincs 56 kollektív emlékezeti megítélésében. A forradalom politikai instrumentalizálása mindennél jobban érzékelteti, hogy milyen mély szakadék választja el – politikai értékek tekintetében – egymástól a társadalom egyes csoportjait, valamint az őket képviselő (inkább manipuláló) politikai eliteket. S persze a Kádár-kor kezdeti heves tagadásától annak mai megértő, olykor egyenesen pozitív értékeléséig vezető kacskaringós út szintén ezt húzza alá.
Mindezek után nem meglepő, ha a helyét kereső, a politikai rendszer radikális megújításának lehetőségétől kezdettől megfosztott fiatal nemzedék egyre inkább szomjazza a cselekvés romantikus éthoszát. Hiszen az értékek egyértelműségének hiányától sújtott mai magyar közélet és közgondolkodás éppúgy az aktivizmus malmára hajtja a vizet, mint a képviseleti demokrácia fantáziátlan monotóniájának sokakat elkedvetlenítő napi tapasztalata.
S itt van végül a „traumatizált nép”, „traumatizált ország” kínálkozó magyarázata. „A rendszerváltás után az élet szinte minden szinten indulattal telt meg” – vonja meg a mérleget Losonczi Ágnes empirikus szociológiai vizsgálata eredményeként. A „hisztéria” (Bibó István) oka szerinte a magyar társadalom XX. század elejétől töretlen, folyton megújuló, és bár eltérő módon, de szinte mindenkit egyaránt sújtó traumatizáltság. A feldolgozatlan, nyilvánosan soha ki nem beszélt valamikori sérelem, gyász és szégyen tartós megbántottságot, majd intoleranciát, ingerültséget és agressziót szül a későbbiek során. A traumatizáltság három fontos vonása: mindenki a saját traumáját tartja előrébbvalónak mások traumatikus élményeinél; ritka a bűnök egyértelmű megnevezése, a tettesek (akik máskor-másutt maguk is áldozatok) őszinte bűnvallomása, valamint jogi bűnhődése; „a trauma túléli a szenvedőt, a gyerekek, utódok életébe sokszor ismeretlen, nem tudatos utakon beépül a felmenők „öröksége”.” (Losonczi Á.)
A (közeli, de immár lezárt) múlt és a jelen nem egyszerűen ok-okozatilag, de akként is összefonódik egymással, hogy a jelen választ magának múltat, hogy élhetővé tegye maga számára a jelent. S minél nagyobb bizonytalanság lesz úrrá a jelen (és a jövő) értékei és aktuális törekvései fölött, annál sürgetőbb a „használható múlt” iránt támasztott igény. Így ágyazza be magát a magyar (és talán a többi posztszocialista) jelen (is) múltja többnyire szabadon értelmezett örökségébe.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 47. szám
