Másfél évtizeddel ezelőtt a kelet-közép-európai és délkelet-európai újságok tele voltak olyan frázisokkal, mint „a közös európai ház” (© Mihail Gorbacsov, az SZKP főtitkára, a Szovjetunió elnöke, 1987), „egyesülés (vagy: újraegyesülés) Európával”, „visszaállítani a közös európai történelem folytonosságát”, és így tovább. Azóta minden kelet-közép-európai és két délkelet-európai országot fölvettek az Európai Unióba. (Mihail Gorbacsov pedig a luxusbőröndöket áruló Louis Vuitton cég reklámarca lett – és ez nem tréfa!)
Az „európai újraegyesüléstől” az akkor még meglehetősen liberális közvélemény (ez is hol van már…) elsősorban azt várta, hogy enyhíti a kontinensnek az ismeretes tömegszerencsétlenségekbe torkolló etnikai gyűlölködéseit. Az Európai Uniót amúgy is a német-francia ellentét föloldása végett hozták létre, és sokan reménykedtek benne, hogy ezt a funkciót más országok, nemzetek vonatkozásában is betöltheti. Ez itt-ott sikerrel járt, másutt kevésbé. Földrészünk egyik legveszedelmesebb ellentéte, a tragikus magyar-román viszony (a problémák ellenére) rengeteget enyhült például, s ebben nem is a kormányok érdeme a legnagyobb, hanem az erdélyi magyaroké és románoké, akik a múltra vonatkozó előítéletek szinte változatlan fönntartása mellett barátságosabban működnek együtt, mint valaha.
Amint e sorok írója elméleti munkáiban már régen kifejtette, a klasszikus nacionalizmus (a nemzetállamok fenyegető ellentéte) halódik, az új etnicizmus (a nemzetállami szint alatti regionális, etnikai, felekezeti – apolitikus vagy szubpolitikus – ellentétek föllángolása) viszont egyre erősebb. A kommunista eredetű nemzetek fölötti (szupranacionális) konföderációk – a Szovjetunió, Csehszlovákia, Jugoszlávia – fölbomlottak, de bomladozik több szupranacionális-szupraetnikus állam is, elsősorban Spanyolország (a baszk probléma után ma már a katalán kérdés is súlyosbodik), romlik Belgiumban a flamand-vallon viszony, töredezik az Egyesült Királyság (Skócia a függetlenség felé sodródik, Észak-Írország az Ír Köztársasághoz közeledik). Másfél évtizede mindenki a két román nyelvű ország, Románia és Besszarábia (a Moldovai Köztársaság) egyesülésre számított, ehelyett ma a két állam kapcsolata kifejezetten ellenséges, a regionalizmus erősebbnek bizonyult, mint a demokratikus nacionalizmus.
A tizenkilencedik században és a huszadik század elején a nacionalizmus kisebb etnikumok egyesülésére, szintézisére törekedett (pánszlávizmus, „ausztroszláv” törekvések [szláv egység az Osztrák-Magyar Monarchián belül; e kettő sikertelen maradt], német egyesülés, olasz risorgimento és irredenta, csehszlovákizmus, illirizmus-jugoszlavizmus, Moldva és Havasalföld egyesülése, majd az Erdélyre, Bukovinára és Besszarábiára is vonatkozó román irredenta), kisebb államokból nagyobbak lettek. A huszonegyedik század etnicizmusa viszont fölbontja a nagyobb egységeket. A hagyományos nacionalizmus nem maradhatott fönn az állammal kapcsolatos attitűdök mély átalakulása miatt.
Ennek sokan örültek, akik ismerték a nacionalizmus romboló és gyilkos szerepét az európai történelemben. Ám az öröm korai volt, mert a nacionalizmus örökét azonnal átvette az etnicizmus. Nincs többé német-francia konfliktus, még a lengyel-orosz ellentét is főleg ideologikus, a politikai osztály és az értelmiség sajátja, ám az etnikailag meghatározott embercsoportok közötti szörnyűséges konfliktusok heve nem csillapul, noha ez mindenütt a kisebbségek ellen irányul, sokkal kevésbé a szomszéd nemzetek, a hagyományos, történelmi, nemzeti riválisok ellen. (Ezek a régi típusú vetélkedések lassan feledésbe merülnek, őket a futballhuligánok alantas, üresen ritualisztikus fenekedése váltja föl.)
Az Európai Unión belül megvalósul a kelet-európai népek régi álma, a határok átszellemítése, spiritualizálása – maga a kifejezés is Nicolae Titulescu egykori román külügyminisztertől (1882-1941) származik -, ennek a legláthatóbb következménye a kelet-európai munkaerő (elsősorban a lengyelországi és romániai dolgozók) Nyugatra áramlása. A kezdeti bizonytalanság után számos országban, bár nem mindenütt, a kelet-európai vendégmunkásokkal és bevándorlókkal kapcsolatban ugyanazok a rasszista jellegű magatartásformák alakultak ki, mint a muzulmán arab és fekete-afrikai menekültekkel és bevándorlókkal szemben (s mint korábban a törökországi és jugoszláviai vendégmunkások ellen), bár itt „faji” különbségekről nem lehet szó. Spanyolországban és Olaszországban a szintén neolatin román bevándorlók ellen valóságos pogrom- és lincshangulat alakult ki, vezető politikusok a második világháború óta ismeretlen hangnemben ordítják világgá a legalpáribb, vakon előítéletes, elfogult, rasszista-etnicista szólamaikat.
Azok, akik még mindig nem veszik észre, hogy mi a különbség nacionalizmus és etnicizmus között, meglepődhettek rajta, hogy Adrian Cioroianu (liberális!) román külügyminiszter nem kelt az Olaszországban üldözött, zaklatott, törvénytelenül kitoloncolt honfitársai védelmére, hanem hanyagul azt javasolta, hogy deportálják őket a sivatagba. Mindennek az az oka, hogy a konfliktus középpontjában álló román állampolgárok roma eredetűek. Velük szemben már nem érvényesül a – szupraetnikus – össznemzeti szolidaritás. Cioroianu liberális külügyminiszter szolidárisabb a külföldiekkel, ha fehérek, mint a saját honfitársaival, ha cigányok. A román külügyminiszter nem nacionalista, hanem rasszista.
Azon is meglepődhettünk, hogy a külföldiekkel szemben rendszerint barátságtalan Magyar Nemzet, a magyarországi jobboldal vezető orgánuma a kubai menekültek pártjára állt, amikor összeverekedtek Bicskén a helyi kocsma törzsvendégeivel. Aztán megérthettük, miről van szó, amikor kiderült, hogy a magyar érintettek: romák.
Ugyanez a Magyar Nemzet himnikus hangvételű vezércikkben ünnepelte a nyugat-európai menekültellenes pogromlégkört, itt az 1968-as eredetű „politikai korrektség” végső vereségét látta, s ebben nem látszott zavarni, hogy a nyugat-európai etnofasiszták áldozatai éppúgy kelet-európaiak, mint a cikk szerzője.
Az új, a kibővített Európai Uniót darabokra szaggatja a rasszizmus, amelynek az elsődleges célpontjai a közel-keleti és a fekete-afrikai, többnyire muzulmán menekültek és bevándorlók, másodlagos célpontjai a kelet-európaiak az Európai Unió nyugati felén. A célkeresztben a romák és (kisebb mértékben) az ázsiai bevándorlók állnak – az Európai Unió keleti felén.
Az 1989-i demokratikus fordulat (rendszerváltás) alapvető hittételei megrendültek. Lengyelországban rövid időre olyan eltökélten sovén-klerikális-etnicista-rasszista erők kerültek hatalomra, aminőket a második világháború óta nem láttunk, Szlovákiában ugyanilyen (magyar- és cigányellenes) erők vesznek részt a kormánykoalícióban, Csehországban a közelmúltig olyan ember lehetett a kormány második embere (miniszterelnök- helyettes, az ottani kereszténydemokrata párt elnöke), aki polgármester korában betonfallal rekesztette ki városából a roma lakosságot, s emiatt lett rendkívül népszerű. De nemcsak erről van szó.
Romániában az államelnök, Traian Bãsescu köréhez tartozó, Nyugaton jelentős tudományos sikereket elért fiatal értelmiségi, Cãtãlin Avramescu (aki az elnököt képviseli a romániai audiovizuális tanácsban, az ottani ORTT-ben) nemes egyszerűséggel a többpártrendszer fölszámolását javasolta a bukaresti Bursa (gazdasági napilap) 2007. november 6-i számában; ugyanő a Bursa november 13-i számában fölöslegesnek nyilvánítja az Európai Parlamentet, és olvasói rokonszenvébe ajánlja – akárcsak elvbarátai a magyarországi szélsőjobboldalon – a távol-keleti tekintélyelvű, korporatív-etatista rezsimeket. Dr. Avramescu része annak az értelmiségi klikknek, amely a többpárti parlament háttérbe szorításával félig-meddig autoritárius új alkotmányt és új köztársaságot óhajt adományozni a romániai népnek. (Tudni való, hogy Tőkés László református püspök európai képviselőjelöltségét szintén a Cotroceni, a bukaresti elnöki palota támogatja Orbán Viktor képviselőn, a magyarországi jobboldal vezetőjén kívül.) Mindeközben Oroszországban újra meghonosodik az egypártrendszer, amelyet a háttérből a végrehajtó hatalom, az állami nagyvállalati lobbi és a KGB (jó, jó, FSZB) mozgat.
Magyarországon a baloldalinak tartott Népszava hasábjain Kertész Ákos, a sok díjjal koszorúzott, népszerű író és filmes, aki szintén baloldali hírében áll, fulmináns írásában (2007. november 14-én) javasolja az alapvető szabadságjogok fölszámolását, és lelkesen üdvözli a különféle rendőrállami rendszabályok javasolt bevezetését. A magyarországi balközépen valóságos divattá vált az emberi jogokat védő (és a környezetvédő) egyesületekkel szembeni gyűlölködés, a szólás- és sajtószabadság törvényi korlátozásának kultusza, ami másfél évtizeddel ezelőtt szintén elképzelhetetlen lett volna. Neoliberális internetes portálon (hírszerző.hu) sűrűn jelennek meg cigányellenes írások.
Nyugat-Európában Nicolas Sarkozy politikai diadalsorozata (amelynek alapja a bizonytalan jogi helyzetű menekültek tömeges kiutasítása és a bevándorlókkal szembeni hangulatkeltés), Svájcban a Christoph Blocher vezette xenofób, rasszista néppárt jelentős választási sikere, a flamand etnicisták miatt hónapok óta tartó, megoldhatatlannak tetsző kormányválság Belgiumban, a török-kurd összecsapások Németországban és másutt, a kelet-európai munkavállalók kiszolgáltatott helyzetével való rendszeres visszaélés Nagy-Britanniában (tisztelet az angol szakszervezeteknek, amelyek ezt nem tűrik!), neonáci botrányok mindenütt: a szabadság, a tolerancia, a jogegyenlőség, a sokszínűség, az egyéni autonómia ügye rosszul áll. A romániai parlament egyik szenátorát küldte ki Olaszországba, hogy a menekült honfitársakért szót emeljen: ez a szenátor nem más, mint Corneliu Vadim Tudor, a fajüldöző és ultrasoviniszta, szélsőjobboldali Nagy-Románia Párt (PRM) vezetője… A szovjet flotta semlegesítésére fölépített olasz haditengerészet cirkálói és rombolói ma az albán menekültek elleni harcot folytatják. A berlini falat és a Magyarország nyugati határán fölhúzott drótakadályokat („a vasfüggönyt”) lerombolták, a schengeni határokon belül szabad a közlekedés, a magyar határvédelem vezetője ugyanakkor kijelenti, hogy továbbra is „védőbástya” vagyunk, és „mélységben” fognak a magyar határőrök járőrözni, hogy elkaphassák a menekülteket.
Ugyanakkor éleződnek a szociális konfliktusok: egyszerre vannak vasúti sztrájkok Franciaországban, Németországban, Magyarországon.
Mi folyik itt?
Tamás Gáspár Miklós
