CS. GYIMESI ÉVA
Kérdések a virtuális Felsőházhoz
„Az a tény, hogy az illető országok közügyeiből a kisebbség kiszoríttatik, önmagában véve talán nem jelentene veszteséget, de ennek szükségszerű következménye lesz az, hogy a maga életének közügye elszűkül, saját belső társadalmában keletkeznek, önhibáján kívül, lekicsinyített szempontok és kicsinyes érdekellentétek. Az összeszorított élet fülledtségében az ítélkezési és értékelési szempontok lassan eltörpülnek.” (Makkai Sándor: Nem lehet. Láthatár, 1937/2.)
Mint tudjuk, Makkai Sándor erdélyi református püspök, akitől a mottó származik, többek között a Magunk revíziója című, a maga korában rendkívüli hatású tanulmányában fejtette ki a kisebbségi létformára és benne az Egyház szerepére vonatkozó gondolatait, amelyek között az identitás és az egység megőrzésének letéteményeseként az evangéliumi szellemet határozta meg: „Mi Románia polgáraivá lettünk: ennek az országnak a törvényei és törvényes rendje a mi életünk meghatározója lett.” – „Mi ennek a rendnek a kereteiben, ezekbe beilleszkedve kell hogy magyarságunkat megtartsuk, nem mások ellen, hanem a magunk öröklött lelki és szellemi egyéniségének békés és munkás érvényesítése érdekében.”(…) „Az egységes társadalmi szervezet nem jelent egyformaságot, egynívójúságot, hanem az értékek szervezett organizmusát, mely csakis az erkölcsi érték mérővesszője szerint alakulhat meg. Ha pedig ezt a mérővesszőt, ezt a Kánont igazi lényegében akarom felállítani, eljutok az evangéliumhoz”. (Magunk revíziója. Erdélyi Szépmíves Céh. Kolozsvár, 1931. 19., 61. l.) Állásfoglalása, akkori követői tanúsága szerint, felkínálta az „ökumenikus minimumot” minden felekezeti és világi csoport számára, amelyik tisztában volt a kisebbségben élők összefogásának fontosságával. Az Erdélyi Fiatalok mozgalmához tartozó különböző világnézetű fiatal értelmiségiek például egyaránt vallották Makkait mesterüknek abban a tekintetben, amit a katolikus Dsida Jenő az új nemzedékek hitvallásaként később így fogalmazott meg: „…mindig egymásért, soha mások ellen.” (Tükör előtt)
A közel hat évtizedes totalitárius rendszer hatalmi ideológiájának, mint tudjuk, több nemzedéket sikerült elfordítania attól az erkölcsiségtől, keresztényi kánontól, amelyre az egykori református püspök (és kortársa, Márton Áron is) megalapozottan hivatkozhatott. Vajon nem tűnik-e infantilis naivitásnak egy mai laikus hívő részéről, hogy mégis ehhez az eszményhez próbál visszanyúlni? Vajon nem látja-e azt a társadalmi folyamatot, ami az úgynevezett demokráciában még inkább elmélyítette az értékválságot, a szószéki igehirdetések egyik vezérmotívumaként elhangzó világi jelenségek, az „erkölcsi hanyatlás” riasztó tényeit? Hogyan várhatja el, hogy a nem csupán felekezeti, de ma már politikai szinten is megosztott erdélyi (kulturális) keresztények felül tudjanak emelkedni a mindennapi életünket megterhelő létfenntartási és érzelmi-lelki gondokon? Hát nem érthető a politikai megosztottságból is származó frusztráltsága az erdélyi magyar embereknek, amelyik kölcsönös bizalmatlanságot és gyűlölködési hajlamot gerjeszt ma már az egyházakon belül is? Talán szónokiak a kérdéseim.
De eldöntendő, és meggyőződésem, hogy el is dönthető a legkonkrétabb kérdés: létezik-e ma különböző felekezetű lelkipásztorainkban, püspökeinkben az evangéliumi küldetéstudatnak az a minimuma, amit „békekövetségnek” nevezhetnénk, és ami akár az agnosztikusok vagy ateisták közös vágyaként is felfogható? Van-e erre hivatottabb instancia, mint az Egyház?
Erre nem szóbeli, hanem tettbeli választ vár ma a megosztott erdélyi (és nem csupán erdélyi) magyarság, amelyik már európai polgárként is azonosíthatná magát a tizenhét év alatt megszerzett emberi és kisebbségi jogok, részben visszanyert magán- és közösségi tulajdonok, önálló intézmények, gazdasági vállalkozások és alakuló új önbecsülése birtokában.
Képesek-e mai keresztény egyházi vezetőink hitelesen hivatkozni a legfőbb instanciára, Krisztusra, ha nem a társadalmi megbékélést szolgálják?
Mai helyzetünkben az összefogás módozatainak keresése sürgető teendő, és ennek leghitelesebb kezdeményezői csupán a megosztó hajlamú politikai erőkön felülemelkedni próbáló egyházaink lehetnek, ama „virtuális Felsőház”, amelynek képviselői népünket naponta Isten oltalmába szokták ajánlani. Annál is inkább szükség van rá, minthogy az európai parlamenti magyar jelöltek jelenlegi felállása Romániában a legfrissebb statisztikai felmérések szerint lesújtó prognózist sugall: az egész erdélyi magyarság lesz a vesztes, minthogy a várható szavazási arányok, eredmények egyetlen jelöltünk bejutását sem teszik lehetővé, vagy legalábbis kockázatosan csekély valószínűséggel. Vannak, akik hisznek a csodában, én is hiszem, hogy a politikai elit megosztottsága ellenére lehetséges a szavazók átlagon felüli, maximális mozgósítása. A matematikailag kifejezett arányok – a profán tények – azonban ennek gyökeresen ellentmondanak. De talán a számok „szent” törvényei is a teremtett világ jelenlegi belső összefüggéseit vannak hivatva kifejezni, és ismerve a tanulmányt, nincs miért kételkednem a felmérés eredményeinek hitelességében.
Ez pedig felülír minden kampányt, amelyik a „függetlenként” induló Tőkés László személyéhez köti az erdélyi egység megőrzésének ideáját. Felülírja azt a Fidesztől remélt bármely mértékű támogatást is, amelyet október hatodikán Nagyváradon, árpádsávos zászlók lobogása kíséretében Orbán Viktor ígért meg Tőkés Lászlónak, a Királyhágó Melléki Egyházkerület püspökének.
Márpedig a továbbiakban igencsak visszás minden ilyen kampányolás, minthogy október 23-iki beszédében a Fidesz vezére majdhogynem radikálisan elhatárolta magát a szélsőségektől. Tőkés László „független jelölti” minőségét ugyanis beárnyékolta már a kezdetektől az anyaországban lábra kapott, és a hagyományos erdélyi nyitottságtól idegen, korántsem keresztyéni intolerancia, ami az Orbán-féle kampányra jellemző.
Az sem igen vall például jó ízlésre, hogy Tőkés László ún. „civil szervezetének” (EMNT) logójában benne foglaltatik az árpádsáv is, amelynek konkrét lobogtatása durva zsidózást kísér olykor magyar egyházi berkeken belül is. Történelmi vagy Mária-zászló, nevezték így sokan, és talán érvényes is lehetett a deportálásokig, de a holokauszt közben és után ez a szimbólum a nyilasok révén beszennyeződött. Ugyancsak nem méltó egy valóban független, sőt egyházi méltósághoz, hogy szélsőjobboldali erdélyi magyar ifjak csapatai gyűlöletbeszéddel kampányoljanak mellette, aki egykor Temesváron, még egyszerű lelkészként, bátor volt az elnyomottak igazságát szelíden képviselni, és ezért avatódott, többek között, a román-magyar megbékélés emblematikus személyiségévé.
Éppen ezért nagyon meglepő annak a nehezen hozzáférhető dokumentumnak az üzenete, ami az Erdélyi Református Egyházkerület püspökének, Pap Gézának a kézjegyével ellátott „bizalmas” körlevélként 2007. február 23-án született. (Melléklet) Ez a dokumentum arra a korábbi Nyilatkozatra hivatkozik, amelyikben az Erdélyi Református Egyházkerület az RMDSZ ellenében a Tőkés László melletti állásfoglalásra buzdította a híveket. A jelölt melletti aláírásgyűjtésre felhívó körlevélnek – az egyébként igen körültekintően és korrektül megfogalmazott – lelkiismereti szabadságra hivatkozó 1. pontját azonban megelőzi egy olyan állítás, amelyik az egyház politikum általi használatát csupán az egyik oldalról, az RMDSZ részéről tekinti helytelennek. A mondat így hangzik: „Ismételten tapasztalhattuk, hogy a politikum csak használni akarja az egyházat, saját egyeduralmának megtartása érdekében, s csak akkor vagyunk jók, ha parancsuk szerint lépünk, ha elfogadjuk a nekünk kiosztott, alantas szerepet.”
Magam is egyetértek azzal, hogy a politikai erők ne manipulálják egyházainkat, és ezt eddigi állásfoglalásaim is alátámasztják. Az Egyházat olyan instanciának tekintem, amelyik a hívő, az agnosztikus vagy akár az ateista, de békeszerető emberek számára is a legmagasabb, és minden politikumtól független, eszményi fórum, „Felsőház”, lehetne, amelyik, különösen olyan válsághelyzetekben, mint a mostani, legalább a moderátori szerepet hatékonyan szolgálná. Ámde ennek a levélnek a kontextusa is arra vall, hogy az Egyház eszközzé válik a politikum számára, amelyik ez esetben az ellenoldal, Tőkés László kampányának foglyává teheti és teszi.
A szatmári RORLÉSZ értekezlet (erdélyi lelkipásztorok fóruma) résztvevőinek egy töredéke egy ideig csupán informálisan tette szóvá a megtapasztalt visszásságokat. Majd a kezdeményezők jóváhagyásával a laikus nyilvánosság számára is olvashatóvá lett a Pünkösdi Nyilatkozat a marosvásárhelyi Népújságban, 2007. július 7-én. Idézek: „Noha szükséges, hogy az egyház korrekt és méltányos kapcsolatokat alakítson ki a társadalmi és politikai élet különböző tényezőivel, mindazáltal tiltakozunk az ellen, hogy az egyházat bárki is eszközként használja politikai célok elérése érdekében.”
Mindkét dokumentumban ott van tehát a tiltakozás, hogy a politikum az egyházat ne használja eszközéül. A fundamentumuk azonban különbözik, hiszen csupán a második hivatkozik – Makkaihoz hasonlóan – az evangéliumi alapokra, és ugyanakkor állást foglal az eredeti presbiteriánus berendezkedés belső pluralizmusának igénye mellett:
„Közismert, hogy a modernkori demokrácia kialakulásában a kálvinizmus egyházi struktúrája ösztönzést és jó példát jelentett a közélet szervezésében. Nyilvánvaló, hogy az egész társadalom közállapota függhet ma is attól a modelltől, amit a református egyház nyújt a politikum számára. A különböző kultúrák e metszéspontján és az erdélyi kisebbségi helyzetben élő egyházunk sajnálatos módon elmulasztotta betölteni saját hagyományából fakadó történelmi feladatát. Ennek a rendszernek ugyanis ki kellene zárnia minden hatalmi visszaélést ahhoz, hogy jó példa lehessen. Egyházunkban büszkék szeretnénk lenni arra az evangéliumi szellemre, melyben a tekintély nem a hivatali hatalommal, hanem a jézusi lelkület mértékével arányos, és ahol a szabad véleménynyilvánítást nem korlátozzák szankciók. Felelősen féltjük minden ember Istentől nyert méltóságát és Krisztusban helyreállított istenképűségét, miközben tudjuk, hogy az egyházvezetői elit meg nem osztott és ellenőrizetlen hatalma bármikor az önkény megtestesülésévé torzulhat. Ha egyházunk vezetése magyarázkodik és az igazság nyílt kimondása esetén belső diverziót emleget, az csak totalitárius jellegét és igényét bizonyítja. Ha bírálat esetén felléphet a megtorlással való fenyegetés és az attól való félelem, az világossá teszi Illyés Gyula sorainak érvényességét: „ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van.” Ez ellen tiltakozni az egyház minden vezetőjének és tagjának hitből fakadó, szent kötelessége.” (Református Egyházunkért. Állásfoglalás. i. h., hatvanegy református lelkipásztor aláírásával, keltezés: Pünkösd havában.)
Kívánatos tehát a mielőbbi döntés: eszközök kívánnak-e lenni a református (katolikus, unitárius, evangélikus stb.) egyházak hivatalos szolgái valamely politikai oldal kezében, vagy az egész erdélyi közösség további boldogulása érdekében legalább átmenetileg egy Ordo Pacis Dei küldetésére vállalkoznak?
2007. november 5-7.
DOKUMENTUM
Körlevél az Erdélyi Református Egyházközségek Lelkipásztorainak
Bizalmas!
Kedves Szolgatársak!
Az egyházkerület elnökségének és az esperesek kollégiumának az SZKT-hoz intézett levele azzal a szándékkal íródott, hogy az erdélyi magyarság törékeny egységének megőrzése érdekében figyelmeztető felhívással éljünk.
Egységkereső próbálkozásunkra megérkezett az SZKT szombati határozata, amit követett az egyház szidalmazása, s megmutatkozott az RMDSZ-csúcsvezetés igazi arca. Ismételten tapasztalhattuk, hogy a politikum csak használni akarja az egyházat, saját egyeduralmának megtartása érdekében, s csak akkor vagyunk jók, ha parancsuk szerint lépünk, ha elfogadjuk a nekünk kiosztott, alantas szerepet. Ha meg merünk szólalni, ha más véleményt merünk hangoztatni, akkor zsarolók vagyunk, akkor kalandor politikai akcióba kezdünk, akkor mi vagyunk azok, akik megosztjuk az erdélyi magyarságot. A sajtóban történő lejáratást és egyházellenes hangulatkeltést kiegészítette a politikum által már eddig is gyakorolt módszer bevetése. Egyre több hír érkezik hozzánk arról, hogy hamis próféták személyesen keresik meg a lelkipásztorokat és az egyháznak juttatott anyagi segély ígéretével próbálják támogatásukat megszerezni, magyarán: lefizetik őket. A lelkipásztorok pedig elhitetik magukkal, hogy az egyház érdekében járnak el, amikor attól várják a jótéteményt, aki már régen leírta őket, és nyilvánosan szidalmazta Krisztus egyházát. A kialakult helyzettel kapcsolatban a következőket szeretném figyelmetekbe ajánlani:
1. A nyilatkozat nem egyházi törvény, hanem a püspök, a főgondnok és az esperesek ajánlása. Mindenki saját lelkiismerete szerint jár el, s egyedül Isten előtt felel érte.
2. Templomban ki lehet hirdetni, s lehet buzdítani az embereket arra, hogy támogassák saját jelöltjüket, de aláírásgyűjtés ne történjen a templomban. A presbitérium jelöljön ki egy olyan termet, ahol civilizált körülmények között lehet az aláírásokat összegyűjteni.
3. Folyamatosan hangsúlyozzuk, hogy aláírni csak egyszer lehet.
4. Tudom, hogy vannak olyan gyülekezetek, ahol az RMDSZ-szimpatizánsok többségben vannak. Ebben a helyzetben engedjük meg mindkét félnek, hogy aláírásokat gyűjtsön, megmérettetéshez mindenkinek joga van, hadd döntse el majd a szavazás, hogy ki képviseljen bennünket az EU-parlamentben.
5. Ahol a becslések szerint a többség a független jelöltet támogatja, a lelkipásztor szervezze meg buzgó presbiterek és körzetesek bevonásával az aláírásgyűjtést.
6. Figyeljünk nagyon pontosan az ív kitöltésének feltételeire! Magyarázzuk meg a presbitereknek az eljárás módozatait!
7. Az összegyűjtött íveket ne őrizgessük, azonnal adjuk át a körzeti irodák megbízottjainak! Leadási határidő: március 7.
8. Ne ringassuk magunkat abba a tévhitbe, hogy nélkülünk is lesz elegendő támogató!
Szolgatársak! Az egyházunkat ért támadások méltó választ igényelnek. Ezt a 100.000 aláírást össze kell gyűjteni! Az összefogás és a lelkészi szolidaritás fokmérője ez. Tudunk-e együtt lépni, vagy mindenki csak a maga hasznát keresi? Bárhogyan alakuljon is ez a helyzet, messzemenő következtetéseket vonhatunk le majd belőle.
Testvéri szeretettel: Pap Géza
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 46. szám
