Népszabadság * Balázs András * 2007. november 14.
Gyermekkorom két meghatározó hősét, Jockey Ewingot és Orbán Viktort sosem tudtam szívből és önfeledten szeretni, ám tudat alatt mindig drukkoltam nekik. A Fidesz elnökét vitathatatlan retorikai képességein túl kiváló helyzetfelismerő és stratégiai érzéke miatt csodáltam. Egészen 2002-ig. Orbánék ekkor egy olyan filmet kezdtek forgalmazni, ami tőlünk keletebbre sem lenne hosszú távon kasszasiker. Ellentétben Tamás Gáspár Miklóssal (A liberális Orbán kurta föltámadása, október 30.) azt gondolom, Orbán Viktor ez irányba mutató gesztusai dacára már képtelenné vált visszavezetni pártját az európai politizálás 2002-ben elhagyott bekötőútjára.
Amikor az 1994-es választások után nyilvánvalóvá vált, hogy a szavazók körében az Antall-, majd Boross-kormány teljesítménye nem aratott osztatlan sikert, Orbán Viktor és pártja viharos gyorsasággal kezdte meg az MDF után üresen maradt placc elfoglalását. A liberális politikát konzervatívra, a kötött pulcsit öltönyre cserélték. Úgy tűnt, az MDF tapasztalatlan politikusait és a kisgazdák igyekvő táncoskomikusait végre egy jól szervezett európai jobbközép párt válthatja. Az Orbán-kormány négy éve a rendszerváltás utáni Magyarország valóban új korszakát hozta. A Fidesz fiatal és dinamikus politikusai ügyesen ötvözték a modern kommunikációs technikákat a hamisítatlan Balkán-hangulattal. A millenniumi emlékművek százaitól az Országimázs Központig minden a nemzetiszínű álmok megvalósulása, a nacionalizmus sikerpropagandája volt. Az Orbán-Torgyán-kormány helyenként kissé szürreális, ám figyelemre méltóan átgondolt és lendületes időszakának kétségkívül volt egyfajta sajátos kelet-európai bája.
2002 óta a Fidesz politikája alapvetően és visszafordíthatatlanul megváltozott. Bár az új francia elnök, Sarkozy is tesz gesztusokat a radikálisok megnyerésére, a Le Pen-féle szélsőjobbal való együttműködéstől határozottan elzárkózik. A Fidesz kapcsolata a hazai szélsőjobbal azonban nem futó kaland, piacellenes demagógiájukat talán már-már maguk is elhiszik. Szorgalmas kommunistázás közepette egy alapfokú marxista-leninista szeminárium antikapitalizmusával igyekeznek zászlajuk alá toborozni a rendszerváltás veszteseit.
Orbán második veresége után a jobboldalt kiterelte az utcákra, a Fideszben végleg lezárta a versenyt. Azt a versenyt, melynek feszültsége előremozdít, sikerre vezet egy szervezetet, és a válság óráiban is életben tart. Leszámolt a párt belső kritikusaival, megszüntette a Fideszt addig jellemző szellemi pezsgést, elsorvasztotta a folyamatos megújulás képességét. Stumpf és Wermer bámulatos kreativitását a KDNP-s politikusok kétes szellemi erejével helyettesítette. Olyan embereket ítélt önkéntes száműzetésre, akik a párt jövőjét jelentették volna. A párt önmagát kezdte bedarálni.
Orbán Viktor saját tévedése folytán került kényszerpályára. A kialakulóban lévő belső ellenzék féken tartásához és a választási győzelemhez nem maradt más eszköze, mint kivételes karizmájára támaszkodva fanatizálni és egyben tartani táborát. A Fidesz központi politikájának alapvető változására így 2010-ig már nem látok esélyt. Ezért a jobboldal más politikusai sem tudnak már érdemben tenni semmit.
A Fidesz megmaradt belső kritikusai elhamarkodott tiltakozásukkal könnyen válhatnak Schmitt Máriához, Áder Jánoshoz és Pokorni Zoltánhoz hasonlóan a Magyar Nemzet manapság gyakran a Szabad Nép hangján megszólaló publicistáinak áldozatává.
Annyi bizonyos, hogy a Fidesz jelenlegi politikája újabb irányváltást követel. Liberális konzervatív, európai fordulatot! Radikálisabbat, mint amilyenre Orbán Viktor – Mikola Istvánnal és Semjén Zsolttal a hóna alatt – totális hitel- és szavazatvesztés nélkül képes lehet. A Fidesz új generációjának meg kell értenie, nem tehet úgy, mintha Magyarországon nem létezne az a mérsékelt, liberális konzervatív szavazótábor, amely egy európai jobbközép párt bázisát alkothatná, s kiknek megszólítása nélkül Európában – bal- és jobboldalon egyaránt – elképzelhetetlen a politikai siker. A kormányoldallal való tárgyalás elutasítása, az utcai nyomásgyakorlás csak ideig-óráig tartható fenn. A reformok okozta szociális feszültségek enyhülésével a radikális csoportok ereje is csökkenni fog. Ám a nekik szóló gesztusok könnyen eltaszíthatják a konzervatív oldalnak a fasiszta retorikába csomagolt marxista eszmékre kevésbé fogékony részét. Az utcai politizálás pedig hosszú távon éppen a demokrácia lényegét, a politikai diskurzust öli meg.
Orbán Viktor tétova nyugatos gesztusai a szélsőjobbról való leválasztásához önmagában még nem elégségesek. Ha továbbra sem nyitott pártjában új irányzatok, differenciáltabb vélemények megszólaltatására, 2010 utáni esetleges kormányzása inkább hasonlít majd Meciaréhoz, mint Sarkozyéhez.
A Pokorni-féle csendes fanyalgók mellett talán Rogán Antal V. kerületi, pártja hivatalos politikájától eltérő, „harmadikutas” jobboldaliság-kísérlete, újabban pedig Kósa Lajos megszólalásai a közelgő változás legbiztatóbb jelei. Úgy tűnik, a jobboldalon csupán Rogán merte észrevenni és megszólítani Budapest magára hagyott polgári liberális választópolgárait. A két nagy párt mindennapi harcában Rogán és Kósa vette magára a konszenzusteremtő szerepet. Óvatos, de sokat sejtető küzdelmük egy jó ideig még biztosan a periférián zajlik. Ha azonban Orbán Viktor harmadjára is veszít, nimbusza menthetetlenül megkopik, a mecenatúra is elbizonytalanodik. Az orbáni politika látványos bukása utat nyithat egy gyökeresen más jobboldalnak.
A Fideszből tehát még lehetne európai jobbközép – több kalandvágy és kevesebb árpádsáv esetén -, akár liberális konzervatív párt is. A kérdés csupán az, hogy mikor és kiben lesz elég bátorság a tovább már nehezen halogatható változáshoz. Ma úgy fest, a jobboldal árnyai közül egyedül Kósa és Rogán profilját világítják meg Európa távoli fényei.
Balázs András
joghallgató
