Nehéz eldönteni, hogy Orbán Viktornak a képzelőereje határtalan-e, vagy képességei még ennél is nagyobbak, netán látnok. Nevezetes októberi Astoria előtti beszédének egyetlen bekezdése juttatta ezt eszembe, amelyben azt fejtegette, hogy Európának általunk lakott fele visszafelé tart Keletre, távolodik a Nyugattól. Látomásának kellett lennie, mert erre utaló kézzelfogható jelek nincsenek.
Értem én mire célzott, hiszen kitartó hívei a szavaiból azt vehették ki, – a szónok éppen ilyen gondolatokra is akarta serkenteni őket, – hogy ez a Gyurcsány-kormányzat akárcsak prekommunista elődei, visszaviszi országunkat Moszkva érdekszférájába, csak most a Brezsnyevek, Hruscsovok helyén Putyin lesz a helytartó. És nem csak nálunk, általában Közép-Európában, ahol túl törékenyek a demokráciák ahhoz, hogy magabiztosan megleljék helyüket.
Szerencsétlen volt azonban a pillanat, amikor a beszéd elhangzott, mert Lengyelországban éppen akkor veszített csúfosan az a politikai irányzat, amely mellesleg befészkelte magát Orbán és a Fidesz szívébe. Ez a csapat arról volt nevezetes, hogy Keletre nem tartott ugyan, de a Nyugattól igencsak elkanyarodott. Az Európai Unió potentátjai kendőzetlenül adtak hangot abbéli örömüknek, hogy vége a varsói Kaczynski-kormánynak, múlóban a lidércnyomás. Ezért aztán a magyar jobboldal listavezető napilapja nem is győzött eléggé neheztelni Nyugat-Európára. Merre is tartunk akkor?
Orbán Viktor borúlátó jövendölését valószínűleg éppen az inspirálhatta, hogy a lengyeleknél egyetlen szavazási nap szerencséltette egész Európát – és nem csak középső részét – ebben az élményben. Aki rendszeresen figyelemmel követte az elmúlt két esztendőben, hogy a Visztula partján merre tartanak az események, könnyen fölismerhette, ott a Fideszére hasonlító irányzat volt a mérvadó. A mértéktelen nacionalizmus – jórészt ez vezette Nyugat-Európát nehezteléseinek megfogalmazására -, az óvatosan adagolt, de hallgatólagosan eltűrt antiszemitizmus, a klerikális eszmevilág dogmatikus terjesztése egy megzabolázatlan rádióállomás által, mindez megtetézve az ultrakonzervativizmus túlzásaival. Meglehet, sőt biztos, hogy Orbán Viktornak vannak támogatói a strassbourg-i Európa-parlament néppárti frakciójában, de az igazi nyugati elkötelezettségű politikus réteg, szorongással figyeli a hasonlóságot a Kaczynskiék szándékaival. Ez volt az egyik magyarázata annak is, hogy Sarkozy francia elnök néhány hete föltűnően korán búcsúzott el a Fidesz elnökétől, aki a kudarcot enyhítendő úgy nyilatkozott, októberre meghívást kapott Párizsba az ottani jobboldali kormánypárt kongresszusára. November közepe felé tart már a naptár, de Orbán még nem volt Párizsban. A kongresszuson nem is lehetett ott, mert a francia politikai menetrend szerint a legközelebbi csupán 2010 januárjában lesz.
Mindegy, így is fölfogható, mit értett a Fidesz elnöke a fenyegetőn reánk törő új keleti veszedelem alatt. Föltehetően azt, hogy a putyini irányzat sok tekintetben csakugyan emlékeztet a korábbi szovjet vonalra: a belpolitikai szorongatás, a hatalmi koncentrálási szándék, a nemzetközi ügyekben új uralmi pozíciók, befolyási övezetek kiépítése. Ebben senki nem vitatkoznék Orbán Viktorral. De aki megkísérli elemezni is a tényeket, fölfedezhet néhány árnyalatot is. Hogyan is alakulhatnának másképpen az orosz viszonyok, amikor a kelet-európai négy évtizedes kommunista uralommal szemben ott kétszer annyi ideig regnált a sztálini és posztsztálinista rendszer, maga Putyin iskoláit a KGB-ben járta ki, miért is sietne bevezetni a hamisítatlan nyugati modellt? De mert intelligens és kombinatív államférfi, mégsem az a célja, hogy változatlanságában csempéssze vissza a történelmileg túlhaladott rezsimet, hanem a nyugati világ modelljeihez kissé jobban közelítő társadalmat formálna, amit időnként joggal bírál ugyan kemény szavakkal Bush, Angela Merkel és Nicolas Sarkozy is, de Oroszországot ők mind világunk jelentékeny részének tekintik, és igyekeznek termékeny kapcsolatokat kiépíteni vele. Ostobaság volna, ha Közép-Európa, ma már a Nyugat (a NATO és az Európai Unió részeként) ne ugyanilyen szándékot követne. A lengyel ultra kormányzat bukását elsősorban belpolitikai tényezők okozták, de aligha véletlen, hogy Tusk, az új liberális miniszterelnök második külföldi útja Moszkvába vezet, hogy igyekezzék feledtetni azt a durva oroszellenességet, (mellesleg németellenességet is) amellyel az ikerpár beszűkítette országának nemzetközi mozgásterét.
Másfelől pedig, Orbán Viktor látomásával ellentétben, miért is törekednék a Kreml arra, hogy a régi módon szivárogjon vissza Közép-Európába, amikor az itteni jelenlegi kuszaság úgy kell neki, mint púp a hátára. Hogy vannak Moszkvának terjeszkedő kereskedelmi, gazdasági elképzelései, azt tagadni nem lehet, de a nemzeti kormányok dolga körültekintőn és kiszámítottan úgy alakítani a kapcsolatokat, hogy mindenki kedvezően jöjjön ki belőle.
A borúlátó prófétai látomások ellenére inkább az látszik valószínűnek, hogy a lengyel politikai váltás jótékonyan hathat a közép-európai térségre. Lengyelország régiónknak népességben a legnagyobb hatalma, gazdasági kapacitása is jelentékeny, az Európai Unióban az úgynevezett nagyok (németek, britek, franciák, olaszok, spanyolok) után a vezető csoportba számít. Ha tehát számítani lehet a Varsóban bekövetkezettek külső hatására – mindenképpen számítani lehet -, akkor az éppen nem az „elkeletiesedés” irányába mutat, éppen ellenkezőleg a nyugatiasodást serkentheti jobban.
És ne feledjünk még valamit, ami előhívhatta Orbán Viktor pesszimista látomását. Még két héttel, sőt talán még néhány nappal is a lengyel választások előtt képlékenyek voltak a várakozások, minden lehetséges, sugallták a mérlegelések. Ha csekély fölénnyel is, de kilátásba helyezték Kaczynskiék megmenekülési esélyeit is. Ehhez képest, ha a liberálisok a mérsékelt parasztpárttal koalícióra kényszerülnek is, biztos többséggel jutottak be az új szejmbe. Aki nem látja meg, hogy ennek jótékony hatása lehet az egész közép-európai térségre, biztatást nyújthat a populizmus ellenzőinek, a demagógiával szemben a demokratikus fejlődés építőinek, annak most, messze a határidők előtt nem kell föltétlenül szorongania hullámzó közvélemény kutatási előrejelzések miatt, bármilyen tragikusaknak látszanak is pillanatnyilag.
Várkonyi Tibor
