Forrás: HETEK

Furcsa nyelven beszélnek, amelyet csak maguk értenek, és zseniálisak – nem lehetnek mások, csak marslakók. A negyvenes években az Egyesült Államokban divatba jöttek a marslakók – gondoljunk csak Orson Welles kisebbfajta pánikot okozó rádiós hangjátékára egy képzeletbeli marslakó-invázióról. A hangjátéknak aligha van köze az elnevezéshez, de Welles valahol mégis rátapintott a lényegre: a marslakók Amerikában voltak, öt magyar zsidó tudós személyében, s tevékenységük döntő hatást gyakorolt a 20. század tudománytörténetére és történelmére.

Teller Ede, Neumann János, Wigner Jenő, Szilárd Leó és Kármán Tódor

Az öt marslakó, azaz Teller Ede, Neumann János, Wigner Jenő, Szilárd Leó és Kármán Tódor tudományos lángelméjüknek és magyar anyanyelvüknek köszönhette az elnevezést, amelyet Magyar-országon Marx György fizikusprofesszor használt először. Ennek az öt marslakónak a történetét írta meg először angolul, majd magyarul Hargittai István professzor, aki az öt tudós közül például Teller Edét személyesen is ismerhette. Ez a személyes ismeretség, az első kézből kapott információk általában magukban rejtik azt a veszélyt, hogy a szerző bennfentessége nagyobb hangsúlyt kap, érdekesebbé válik, mint a szereplők élete, története. Hargittai azonban, aki nem újságíró, nem hivatásos tollforgató (bár több, a nagyközönség számára is érthető és élvezhető természettudományos munka szerzője), finoman és elegánsan kerüli el a csapdát, és soha nem tolja előtérbe a krónikást, saját személyét. Mert tulajdonképpen egyfajta krónikát olvashatunk, amely szerkezetével, az életutak párhuzamos bemutatásával Plu­tarkhosz Párhuzamos életrajzok című nagyszabású történeti munkáját idézi fel. A könyv így egyszerre életrajz, történelmi korrajz és tudománytörténet, s ez is magyarázza amerikai sikerét.

A tudományos felfedezések rész-letezése a laikus számára is érthető, és szervesen illeszkedik a könyv szerkezetébe. Emellett a szerző úgy tudja a történelmi hátteret, a 20. század első felének magyar való-ságát, a második világháborút és a hidegháborút bemutatni, hogy a történeti alaposság ellenére nem akar történészként megjelenni. Ez a fajta jó értelemben vett népszerűsítő tudománytörténet hiányzik a magyar könyvkiadásból, így hiánypótló műnek is tekinthető.

Az öt marslakónak nemcsak életét, de tevékenységét, sőt tudományos felfedezéseit is meghatározta a kor, amelyben születtek. Valószínűleg az atombomba, a hidrogénbomba előállítására a második világháború nélkül is sor került volna, de a náci Németország terjeszkedése, a náci tudósok kísérletei felgyorsították és elkerülhetetlenné tették a folyamatot. Az a tény, hogy a marslakóknak először a numerus clausus miatt Németországba kellett menniük, hogy tanulmányaikat folytassák majd onnan el kellett menekülniük a náci ideológia elől, szintén meghatározó. Zsidó származásuk nemcsak azt jelentette, hogy érzelmileg is fontos volt számukra a nácizmus legyőzése, de azt is, hogy a náci Németország ellen harcoló Egyesült Államokba menekültek, ahol az öt rendkívüli elme minden szellemi energiája egy cél érdekében egyesült. Nem egyformán, és nem egyenlő hévvel vettek részt a Szovjetunió elleni küzdelemben – Szilárd Leó például rendíthetetlenül baloldali maradt, s kritikáját (szociáldemokrata) baloldaliként fogalmazta meg, nemcsak a szovjet, de az amerikai politikát is bírálva. Vele szemben Teller jobboldali volt, a republikánus politika támogatója, s a reagani csillagháborús program egyik szellemi szülőatyja.

Nem véletlen, hogy általában Teller politikai szerepvállalását éri a legtöbb kritika vagy a legtöbb dicséret, amely az alapján oszlik meg (leszámítva a politikai törésvonalakat), hogy ki hogyan ítéli meg az amerikai politika szerepét a Szovjetunió felbomlásában és a kelet-európai diktatúrák bukásában. A könyv pontosan bemutatja, hogy az atombombát kifejlesztő Manhattan-csoport tagjai, így az öt marslakó is milyen erkölcsi dilemmák között dolgozott, és élte meg a fegyver bevetését. Mindeneset-re a totalitárius diktatúrák természe-tének ismerete arra a következ-tetésre juttatta őket, hogy a nácizmus, a japán (ön)gyilkos politika megállítása a legfontosabb cél, mivel ezeknek a diktatúráknak nem számít az áldozatok száma.

Ugyanezek az erkölcsi megfontolások, a tömegpusztító fegyverek iránt érzett félelem jellemezte a hidegháború korszakát is. Teller volt az, aki igazán tevékenyen kiállt a hidrogénbomba fejlesztése, majd a csillagháborús program mellett – és nemcsak azért, mert ő élt legtovább közülük.

Ugyanakkor a hidegháborús amerikai magatartást elsősorban nem erkölcsi megfontolásokból utasítják el a különféle békemozgalmak. A Szovjetunió táplálta Amerika-elle-nesség – melynek részét képezték a németországi amerikai támaszpon-tok elleni tiltakozások is – adta meg az alaphangot, miközben ezek a tiltakozások nem, vagy csak nagyon ritkán érintették a kelet-európai szovjet támaszpontok létét. Sokan elfelejtik, hogy a támaszpontok és az amerikai rakéták védelme alatt Nyugat-Európának csak minimális összeget kellett fordítania védelmi kiadásokra, s ehelyett felépíthette a jóléti államot.

A világtörténelem és a világpolitikai aktualitások mellett a könyv pontosan mutatja be a magyar történelmi kontextust is. Az öt tudós a kiegyezés utáni Magyarország szülötte volt, szüleik az 1867-es zsidó emancipáció mámoros hangulatában szocializálódtak, lettek sikeres emberek, és szimbolizálták a magyarországi zsidóság gyors asszimilációját, bekap-csolódását a gazdasági, szellemi élet vérkeringésébe – Kármán Tódor édesapja, Kármán Mór például a kor híres tudósa, a modern pedagógia egyik honi megteremtője. Ez a gyors asszimiláció, melyet sokan nem alaptalanul, de pontatlanul sikertörténetnek tartanak, nemcsak a 18. század végétől, a 19. század elejétől Magyarországon élő, először német kultúrájú, majd a reformkortól egyre inkább elmagyarosodó német-cseh-morva eredetű zsidóságot jellemezte, hanem a 19. század végétől nagy számban bevándorló, eredetileg jiddis nyelvű, ortodox galíciai zsidóságot is. Neumann János és Szilárd Leó nagyszülei egyaránt Galíciából származtak, családjaik a (felső) középosztályba emelkedtek fel.

Az első világháborús vereség, Trianon és a kommün ezt az optimista légkört semmisítette meg, s az antiszemitizmus, amely az 1880-as években még csak időleges sikert tudott elérni, teljes erővel felszínre tört. Következménye, a zsidó diákok létszámát maximalizáló numerus clausus paradox módon mégis hozzájárult a marslakók sikeréhez és életben maradásához. Ekkor vált nyilvánvalóvá számukra, hogy boldogulásukat külföldön kell keresniük. A német nácizmusról szerzett személyes tapasztalataik megértették velük, hogy el kell hagyniuk Európát is. Talán ezzel is magyarázható, hogy zsidóságuk keveset jelentett számukra, sőt, akadályként élték meg, Teller kivételével meg is keresztelkedtek. Annál jobban ragaszkodtak magyarságukhoz. Neumann például szándékosan magyar akcentussal beszélt, Wigner évtizedek után is magyarnak és nem amerikainak érezte magát, Teller pedig Arany Toldiját hallgatva halt meg. Történetük így furcsa elegye a 19. és a 20. századnak – az emancipáció utáni Magyarország magyar zsidó ideáljának megtestesítői tervezték meg a 20. századot tudományos és politikai értelemben egyaránt. Az atomkutatás, a repülés- és űrtechnika-fejlesztés vagy a számítástechnika, ezen keresztül az élet számtalan területe, a hivatalok működésétől az orvostudományig elképzelhetetlen az ötös fogat nélkül. Ezért ennek a tevékenységnek a komplexitását csak politikai-történelmi hátterével együtt lehet bemutatni, és Hargittai István munkájának talán legnagyobb érdeme, hogy sikerül teljesítenie ezt a nem egyszerű feladatot.

(Hargittai István: Az öt világformáló marslakó. Vince Kiadó. Budapest, 2006)

Comments are closed.