Forrás: ÉS

Rádai Eszter

A másik oldal választási győzelme: végveszély

Tölgyessy Péterrel Rádai Eszter készített interjút

– Néhány nappal október 23-a előtt beszélgetünk, és másfél évvel a szocialisták választási győzelme után, amikor ön úgy fogalmazott: az egyértelmű szavazói döntés következtében végre cselekvőképes kormánya lehet az országnak. Mit gondol erről a kijelentéséről most?

– A választások előtt többször elmondtam: milyen nagynak tartom a bajt, ám mégis bizakodtam: ha a győztes egyértelmű felhatalmazást kap, lehetséges lesz a megfontolt kormányzati cselekvés. A vesztes tábor meg, ha nem akar folyvást oppozícióban maradni, majd elgondolkodik kudarcának okain, és ebből okulva érdemileg átalakíthatja politikáját. Régóta úgy véltem: hosszabb távon az a sikeresebb közéleti oldal, amelyikben több az önreflexió, ahol nagyobb az igazodni tudás a hazai valósághoz.

– Mi valósult meg ebből a gondolatmenetből?

– Túlságosan is kevés. A remény remény maradt, és közéletünk állapota minden korábbinál rosszabbra fordult. Nem lettünk egyszerre Ukrajna, de mindjobban előjönnek hazánk köztes-európai vonásai.

– Az sem jött be, amit a pártok változásra való képessége és sikerei összefüggéseiről gondolt?

– Ez változatlanul többnyire meghatározónak tűnik. Gondoljon csak bele: a mesebeli legkisebb királyfi Fidesz-frissességéhez képest kezdetben még milyen rozsdásnak látszott az utódpárt. Az MSZP azonban többedszer cserélte le akár bázisában szeretett vezetőit is. A liberális és a baloldali sajtó nem csatlakozott feltétlenül politikusai minden butaságához. Az MSZP ma is vérbeli káderpárt, de vezetői jobbára megtanulták a tömegmédia használatát. Hívei elkezdtek lassanként valóságos érzelmi közösségé formálódni. A Fidesz Európa egyik legnagyobb erőkoncentrációját építette fel. Ám közben átjárták a hagyományos magyar jobboldal régi mítoszai. Vezérelvű építkezése és vezetőinek lehető kihúzódása a versenyhelyzetekből előbb lassan, majd mind gyorsabban kikezdte régi leleményességét.

– Mi a helyzet a miniszterelnök erős felhatalmazásával, tudott vele élni?

– A kormánytöbbség és az ellenzék közötti mandátumkülönbség a korábbihoz képest megháromszorozódott. Kormány először kapott lehetőséget az újrázásra. Ezzel a miniszterelnök igencsak erős felhatalmazást kapott a cselekvésre. A kormányalakítást követően nyomban elő is állt megszorító intézkedéseivel. Ám az égető költségvetési bajok orvoslásának elkezdése után máig nem igazán lendült neki a mélyebb gondok megfontolt gyógyításának. Pedig már a tavalyi nyár végén elő kellett volna állnia kimunkált reformcsomagjával. A választási kampány ígéretei után ezt nehéz lett volna szeretni.

– Hát népszerű nem lett, az biztos…

– A hatalmasra ugrott költségvetési hiány miatt a gazdasági racionalitás azonnali intézkedéseket kívánt, a demokratikus észszerűség viszont éppen ellenkezőleg hatott. A választások hevülete után az emberekre csak úgy záporoztak a jeges megszorítások. A reformközgazdászok egy része messzemenően piaci megoldások elrendelését javasolja felülről, a nem piaci hatalom régi módszereivel. Csakhogy a 89-es fordulattal elmúlt a felvilágosult paternalizmus ideje. A kormány a nyugdíjasok kivételével minden nagyobb társadalmi csoportra arányosan igyekezett rakni korábbi osztogatása terheiből. Ezzel az ország elkerülte a forintválságot, ellenben szükségképpen összeomlott a hatalom támogatottsága. A szigorítások után a szakadatlan reformszólamok mellett azonban már csupán reformszilánkokról döntött a koalíció. Közben pedig elfolyt a kormányzati cselekvésre leginkább alkalmas első másfél év.

– Választási győzelme után Gyurcsány azt ígérte, „reformkor” következik. Mi valósult meg ebből? Mit gondol például az úgynevezett kormányzati reformról?

– Az új kormányzati szerkezet sajátos keveréke a kelet-európai fél-elnöki rendszereknek és a politikát a kormányzásból kizárni óhajtó nyolcvanas évekbeli technokrata ideáknak. Az adminisztráció a kormányfő által hierarchikusan vezetett gépezetté vált. A mai kormánytöbbségben lényegesen több a valóságos ellenpólus, mint Orbán Viktor alatt volt, ám az egyközpontú uralmi szerkezet formalizálása előrehaladottabb, mint a Fidesz idején. Ha a miniszterelnök, mint egy nagyvállalati munkáltató, kiadja a feladatokat, és folyvást beosztottjaként utasítgatja a tárcák vezetőit, akkor megszűnik a miniszterek alkotmányos ágazati felelőssége, önállósága, a parlamentáris kormányzás testületi döntése. Ezzel azonban elvész a korrekciókra kényszerítő visszacsatolásos mechanizmus is. Márpedig hallatlanul fontos, hogy legyenek kormánytagok, akik meg tudják mondani a miniszterelnöknek, ha rossz irányba halad. Kormányfőink mindenfelől szorongatott helyzetükben igyekeztek minél több hatalmat összpontosítani kezükben, miközben jó kelet-európaiként megfeledkeznek arról, hogy ezzel a felelősségük is hatványozódik. Régi parlamentáris államban aligha akadna miniszterelnök, aki ennyire magára húzta volna a döntések, a megszorítások felelősségét, mint Gyurcsány Ferenc.

– Közelebb jutott-e közben a kisebb állam célkitűzéséhez, sikerült-e hatékonyabb munkára fognia a közigazgatást?

– Az elmúlt évben hozzávetőleg hatvanötezer fővel csökkent a közalkalmazottak korábban némileg több mint nyolcszázezres összlétszáma. Ezzel, és az itteni bérek elvileg két évig tartó befagyasztásával a közszféra dolgozói fizetik a legnagyobb árát a stabilizációnak. A mostani az első kormány, amely bele mert vágni nagyobb szabású állománycsökkentésbe. Ám a minisztériumokból távozók majd hatvan százaléka nyugdíjba vonult, a különböző kiszervezések után sokszor minimálbérek után adózó kisvállalkozások végzik el majd a feladatokat. Így a költségvetés egyik során elért megtakarítás más tételeknél jókora veszteségekkel járhat. A túlságosan erőltetett teljesítményelv viszonyaink közt a talpnyalásnak kedvezhet. Ha egy köztisztviselő sorsa mindenben felettese teljesítményértékelésén múlik, akkor kevesen lesznek majd, akik meg merik mondani szakmai véleményüket. Az átszervezések következtében pontosan a kritikus időszakban csökkent a minisztériumok hadrafoghatósága, és ez igencsak meglátszik a döntéstervezetek előkészítettségén. A köztisztviselőket sehol sem tudják úgy megfizetni, mint a versenyszféra alkalmazottjait. Ám cserébe a közalkalmazotti állás biztonságát és fontosságtudatát adják. Ami mindenképpen privilégium. Csakhogy a nyugati világban a köztisztviselők ilyen előjogok alapján, generációk során rögzült hivatástudata undorral veti el a korrupciót, és védelmet ad a közszféra túlságos átpolitizálásától is.

– Mit a véleménye a kormányprogramban szereplő többi reform állapotáról?

– Vegyünk most egy olyan területet, ahol elvileg inkább előremutató lépések voltak. Ilyen a felsőoktatás: az érdemleges tandíj bevezetése, továbbá, hogy a felvételizők viszik magukkal a pontszámukat és a fejkvótájukat az egyetemekre, idővel sokat segíthetne. Így végre a megrendelők igényei lennének a meghatározóak, de teljesítményük javításával az egyetemek is befolyásolhatnák jövőjüket. Csakhogy a kormány máris eltűrte, hogy a rektori konferencia mindenütt egyforma tandíjat ajánljon, függetlenül a képzés valóságos költségeitől. Pedig ez a rendszer négy-nyolc év alatt rendet vághatna felsőoktatásban. Persze nem konfliktusok nélkül: a megszűnő intézmények és kihelyezett tagozatok oktatói és a saját főiskolájukba oly sokat invesztáló önkormányzatok igencsak becsapottnak éreznék magukat.

– Mit gondol a kormány felállása óta szakadatlanul „készülő” egészségügyi reformról?

– Az eddig bevezetett intézkedések túlnyomó része inkább újraállamosított. Hogy a magánbiztosítóknak is megjöjjön a kedve, és a költségvetés bajai is enyhüljenek, szűkítették az egészségügyi kapacitásokat. A korábbi kevés megkötéssel behatárolt betegpályák helyére központilag szabályozott beteg-utak kerültek. Rigorózus protokollokkal korlátozták az orvosok döntését a gyógymódok és gyógyszerek megválasztásában. A kórházi ágyak sorsáról, egyes intézmények, osztályok bezárásáról nem a piac: a betegek vagy a biztosítók döntöttek, hanem rövid úton maga a miniszter. A régi tervutasításos rendszerben ismert módon természetesen a kormányzatot azonnal megkísérelték befolyásolni a különböző érdekcsoportok. Az ágyszám-leosztás így szükségképpen a politikai-hatalmi racionalitás alapján történt. Ahol a kormánytöbbség erős emberei léptek fel, ott többé-kevésbé célt is értek. A vizit- és ápolási díj bevezetése már kétségkívül elméletileg reformelem, ám egymagában inkább csak a betegek és az orvosok ellenkezését erősíti. Egyébként is hálapénzként nem ritkán a százszorosát adják a betegek. Ami eddig történt, nem áll meg tartósan a saját lábán, és félő, inkább csak növeli majd a hazudozást az egészségügyben.

– Ráadásul, most úgy látszik, hosszú huzavona után reform címén egy öszvér fog születni, az egy- és a több-biztosítós modell furcsa keveréke, amely akár mindkettő hátrányait örökölni fogja. Mert a miniszterelnök ugyan az SZDSZ-nek adta az egészségügyi tárcát, az MSZP egészségpolitikusai azonban, akik személyükben nagyrészt azonosak az egészségügyi lobbival, nemet mondtak a szabad demokraták elképzeléseire.

– A miniszterelnök szerintem tudta, mit tesz: bár inkább az SZDSZ koncepciója felé hajlott, de amint érezte a társadalmi ellenállást, azonnal régi szocialista módon viselkedett, elkezdett időt húzni. Így aztán kormánya jó ideig ott ragadt a döntéshozatal első lépcsőjénél. A koalíciós megállapodás pedig valóban igazi kádári felemás megoldás. Csakhogy az SZDSZ eredeti modelljének hatásai is aligha lennének jobbak.

– Miért?

– Az SZDSZ háza táján sokan szinte messianisztikus reményeket fűznek a több-biztosítós modellhez. Ám javaslatuk döntően nem a magyar körülményekhez igazított józan közgazdászi számításon, hanem inkább világnézeti előfeltevéseken, a verseny mindenképpen üdvözítő voltán alapszik. Csakhogy körülményeink között nem feltétlenül a betegért folyna a versengés. A kórházak, rendelők megszorongatása, az alapbiztosítás tényleges tartalmának szűkítése alighanem könnyebb útja lenne a biztosítói nyereség elérésének. A legegyszerűbb megtakarítást az ígéri, ha a diagnózis megállapítása, a komplikációk kizárása a lehető legkevesebb költséggel történik. Ekként viszont az olcsóbb gyógyítás összes kockázata a betegre hárulna. Aki meg többet akar, az megvehetné a biztosítók messze drágább külön csomagjait. Az SZDSZ megoldása alapján gyorsan eljuthatnánk Európa egyik legdrágább és legszegregáltabb egészségügyéhez. A reform nem valami önmagért való legfőbb jó. Rosszul eltervezett és kivitelezett megoldásokkal roppant károkat lehet okozni. A reformértelmiség jó része számára Molnár Lajos az egészségügy magyar ugarát végre felszántó rettenthetetlen hős volt, pedig szerintem kevesen tettek nála többet azért, hogy a közvélemény meggyűlölje a reformeszmét. Utódja pedig arculcsapása az orvosi szakmának.

– Csak jelzem, hogy nem értem, miért lenne az. Jól értem egyébként, hogy kevesli, ami reform címén elindult?

– Még ha csak kevés lenne a változás, sokszor az irány sem jó. A világon mindenhol egyformán sikert ígérő reformok nincsenek. Valamennyi sikeresen felzárkózó ország történetében akad valami nem tipikus. A sokáig olyannyira eredményesnek tetsző magyar modell mára nyilvánvalóan bajban van. Új viszont még nincsen. Eddig döntően annyi történt, hogy a kormány vaskézzel kinyomta a társadalom szivacsából azt a többletjövedelmet, amit a választási kampány idején otthagyott. Jókora gazdasági növekedési és reálbér-csökkenési áldozatok árán idén a költségvetési hiány nagyjából annyi lesz, mint amit a törvény még 2006-ra előírt. Így az ország mostanra fizette meg Gyurcsány Ferenc győzelmének az árát. A már elfogadott döntések következtében a deficit jövőre tovább mérséklődik. Ám az említett szivacs szerkezete alig módosult. Így hát semmi garanciánk sincs arra, hogy a választási ciklusokhoz igazodó, annyi kárt okozó húzd meg, ereszd meg gazdaságpolitika végre befejeződik.

Aligha várható, hogy a parlamenti ciklus második felében jön el az igazi reformkorszak. Gyurcsány Ferenc változatlanul igazi médiapolitizálást folytat, inkább csak beszél, mint kormányoz. Hitelét vesztve is állandóak nagyotmondásai. Láthatólag immár nem a kockázatos reformok sikerétől, hanem inkább az EU pénzéből megvalósított fejlesztésektől reméli a közvélemény haragjának enyhülését. Csakhogy ez már megint régi kádári várakozás, és egyben királyi útja annak, hogy jó magyar módra szétszórjuk a megnyíló európai forrásokat is. A Gyurcsány-kabinet sikeresen megállította az államháztartás romlását. Ám mind egyértelműbb: a kormánykoalíció pártjai igencsak mérsékelten alkalmasak a hazai polgárosodás ügyének előre vitelére. Ha így a környező országok idővel beérnek, majd elhagynak minket, csak növekedhet társadalmunk frusztrációja. Márpedig az emberek mélységes elégedetlensége az egyik fő kiváltó oka a politika bajainak is.

– Ha már a társadalmi frusztrációt említi, beszéljünk most az ellenzék teljesítményéről, amelynek ebben egyáltalán nem elhanyagolható a szerepe. Gyurcsány Ferenc közvetlenül a választás után azt mondta egy interjúban: „erős egyszerűsítéssel (…) azzal győztünk, hogy mi jobbak voltunk kormányzó erőként, mint az ellenfelünk ellenzékként”. Ön hogyan értékeli a második Gyurcsány-kormány ellenzékét?

– A jobboldali szavazók messze elégedettebbek a Fidesszel, mint az MSZP és az SZDSZ hívei a kormánypártokkal. Csak már megint nem voltak elegen. Orbán Viktor már 1998 után elidegenítette táborától a városi, magasabb státusú, kevésbé vallásos polgári szavazók jelentős részét. A jobboldal racionális érdekegyesítő politika helyett inkább téríteni akart. Így új közönséget nemigen érhetett el. 2006-ban Orbán hiába járatta csúcsra szervezetét, és facsart ki minden szavazatot bázisából, nem győzhetett. Pedig a választóknak bőven akadt volna oka a hatalomból elkergetni a baloldalt. A Medgyessy-Gyurcsány-kormányzat fékevesztett osztogatásával a hazai gazdaságtörténet utolsó harminc évének egyik legsúlyosabb hibasorozatát követte el. A kormányzati ciklus első felében a Medgyessy-kabinet folytatott először ténylegesen populista gazdaságpolitikát. Orbán Viktor miniszterelnökként ráült a konjunktúra eredményeire, és nem állt elő reformokkal. Nagyokat mondott, ám szilárdan kézben tartotta az államháztartást.

– A ciklus első felében igen, a másodikban azonban már nem. Ráadásul ellenzékben mindinkább a kádári jóléti vívmányokat védelmezve támadja a kormányt.

– 2001 júliusától kezdett el növekedni a hiány. A 2004-es népszavazás kudarca után Orbán Viktor végképp megértette, hogy kizárólag a jobboldali közönségre hagyatkozva bajosan győzhet. A polgári közép már nemigen hisz neki, hát megpróbálta elszeretni a szocialistáktól a kádári kisembert. Igyekezett mozgósítani a hagyományos magyar panaszkultúrát. Csakhogy a régi MSZP-szavazók helyzete az ország lehetőségeihez képest jókorát javult. 2002 és 2006 között sokkal nagyobb reálnyugdíj- és béremelkedés volt, mint addig bármikor. Meg egyáltalán: a szavazók többsége nem a konkrét ígéretek alapján voksol ide vagy oda. Hanem a kulturális azonosság alapján választ. Az MSZP-hívek többsége akkor is kitart pártja mellett, ha az nem ad, hanem elvesz. Mégis a megszorítások után Orbán számára megérett az idő. Ismét el lehetett mondani: már megint átvertek benneteket. A kommunisták mindig is csalással vagy erőszakkal gyakorolták hatalmukat. Gyurcsány becsapja az embereket, és valójában máris készíti elő a megszorításokat – mondta a Fidesz már a választások előtt is. Mindenki, aki kicsit is ismerte a helyzetet, pontosan tudta, a választások után szükségképpen más gazdaságpolitika következik.

– Persze, hiszen minden közgazdász a szükséges megszorításokról beszélt, minden – főképp balliberálisként vagy kormányközeliként számon tartott újság – erről írt, nem volt ebben semmi titok, ez úgyszólván evidencia volt.

– Ne túlozzon azért. A 2006-os választások első fordulójának éjszakája után Orbán Viktor küzdelme már politikai vezérként való megmaradásáért folyt. Ehhez pedig kapóra jött, hogy a kormánypártok valóban súlyosan megtévesztették a szélesebb közvéleményt. Az ármányos csalás hitével Orbán a vereségben ismét egyesülhetett rajongói lelkével. A vezetőképességébe vetett bizalom egy pillanatra táborában is megingott, ám törzsközönségében mítosza fennmaradt, így folytathatta háborúját. Az őszödi beszéd még csak el sem hangzott, a Fidesz máris a kormányzati hazudozásról beszélt.

– De ha mindenki tudta, ami nyílt titok volt, mivel magyarázza az őszödi beszéd után történteket?

– A szocialisták képviselőjelöltjei hónapokig a jobb élet reményével folytatták kampányukat. Diadaluk után viszont a kormányfő hirtelen durva megszorítások támogatásához kérte szavazataikat. Az őszödi beszéd az ő meggyőzésüket célozta. Ebben hallatlanul eredményes is volt. A Bokros-csomag idejével ellentétben a kormánytöbbség tökéletes egységben voksolt a szigorításokra. A rettenetes nyomás alatt álló szocialisták ma is szilárdan állják környezetük, nem pusztán a jobboldali füttyösök, hanem sokszor bizony szeretett családtagjaik bántó kijelentéseit. Szinte csoda, hogy nem omlottak össze. A választásokat frissen megnyerő miniszterelnök azonban kontrollálatlan exhibicionizmusával olyan erőteljesen fogalmazott, hogy természetes közegéből kikerülve szónoklata a hazudozás legteljesebb elismerésének számított. Mondatai tartósan a hétköznapi beszéd részévé váltak. Még sokáig felejthetetlen lesz például, ahogy a miniszterelnök saját hangján ismételte meg Örkény István szavait a Rákosi-korszak rádiójáról. Ezzel az egész Gyurcsány-jelenség: a Kádár-villa mellé régi kommunista családba beházasodó, zavaros privatizációs ügyletekkel és kapcsolataival hamarjában megvagyonosodó politikus véglegesen szabályos illusztráció lett a jobboldal számára régi világképéhez. Az őszödi beszéd megismerése így hát érthetően egetverő felzúdulást keltett az újabb választási vereségétől egyébként is irtózatosan frusztrált jobboldalon.

– Mivel magyarázza, hogy a magyar jobboldal, ha veszít, nem képes elfogadni a választók többségének akaratát?

– A jobboldalon valóban bántóan sokan gondolják, hogy az ezeréves magyar történelem okán politikusaik előjoga az ország kormányzása. De a magukat a nemzetükkel azonosító francia vagy német jobboldalnak is évtizedekbe tellett a modern tömegdemokráciák többségi elvének megemésztése. Egyik alapproblémánk, hogy a parlamenti váltógazdaság négy évre szóló kormányzati felhatalmazása mellett is, a nagy közéleti táborok hangadói gyakran szabályos végveszélyként élik meg a másik oldal választási győzelmét. Ám egy ilyen beszéd nyilvánosságra kerülése súlyos gazdasági megszorítások idején alighanem a világ majd” minden országban indulat-megnyilvánulásokhoz vezetne. De ne menjünk ilyen messzire. A magát a kormányzásra az MDF-nél lényegesebben alkalmasabbnak vélő SZDSZ a taxisblokád idején sokban hasonlóan reagált. Korabeli megszólalásaiban az ország életét megbénító fuvarozókkal való szolidaritásvállalástól, a szakértői kormány javaslatán át az előrehozott választásokig csaknem valamennyi jelenlegi jobboldali követelés megtalálható. Az akkori kormánypártok soraiban meg többen akkor is sötét ellenzéki erők előre kitervelt puccskísérleteként értelmezték a történteket.

– Az összehasonlítás annyiban bizonyosan sántít, hogy akkor nem dobált senki Molotov-koktélt, még tojást sem, nem borogatott és gyújtott fel autókat, sem tévészékházat…

– Viszont 1990 őszén az ország jelentős részében napokra megállt az élet. A kései Kádár-korszak konfliktuskerülő, egyezkedő és kijáró politikai kultúrája a szemünk előtt változik át egy sorsával békétlen ország agresszióval telt zajos tömegdemokráciájává. Az utcai erőszak meghökkentette a nyilvános politika ütközéseivel sem igazán megbarátkozott közvéleményt. Megjelenésében a radikálisok szenvedélyén túl fájdalmas rendőri hibák is szerepet kaptak, amikben a kormányzatnak is kétségkívül megvan a maga felelőssége. A jobboldal haragja azonban nem egyesülhetett a jóléti elégedetlenség erejével. Néhányan ma is forradalmat játszogatnak, de az ugyancsak rendpárti országban csak a szélesebb közvéleményt módfelett riasztó zavargásokig juthatnak. Kicsiny radikális csoportok megmozdulásai, mint annyi más demokráciában, még jó ideig gyakoriak lehetnek. A parlamenti ellenzék táborában sokan nagyokat mondtak, és akadtak, akiket egy pillanatra megkísértett a hatalom utcai megdöntésének ideája. Ám Orbán Viktor mindent egybevetve inkább mederbe terelte, és ezzel ténylegesen fékezte tábora hevületét.

– De mire alapozza ezt? Fékezte tábora hevületét, amikor 72 órás ultimátumot adott a kormánynak? Vagy amikor parlamenti bojkottot hirdetett ellene? Amikor a Kossuth téren naponta a kormány, illetve a miniszterelnök távozását követelte súlyosan becsmérlő, becsületsértő minősítések közepette, ezzel lelki és politikai támaszt nyújtva a Kossuth téren táborozó, ott alkotmányozó nemzetgyűlést követelő, önmagukat forradalmárnak nevező, különféle listákat gyártó, „zsidókat a Dunába, Gyurcsányt meg utána”-féle rigmusokat skandáló csőcseléknek?

– Rettenetes kijelentések hangzottak el. A Fidesz azonban közvetlenül nem lépte át az alkotmányosság határait. A tavalyi ősz forró napjaiban a jobboldali törzsközönség szenvedélyesen szabadulni akart az őt tavasszal diadalmasan legyőző kormányfőtől. Orbán Viktor meg együtt ment táborával. Nem mondta meg híveinek, hogy a tiltakozáson kívül milyen kevés a tényleges eszköze a miniszterelnökkel szemben. Sőt, újra és újra Gyurcsány Ferenc megbuktatásával kecsegtetett. Ám 72 órás ultimátumának letelte után csak újabb szavak következtek. Az igazi végső figyelmezetés nem ilyen: amikor az I. világháború előtt Ausztria-Magyarország ultimátumot küldött Szerbiának, annak letelte után hamarosan elkezdte bombázni Belgrádot. Az egész eseménysor legalább annyira szólt Orbán Viktor gyengeségéről, mint Gyurcsány Ferenc hatalmáról.

– Azt mondja, hogy Orbán Viktor nem alakítója, hanem foglya saját politikájának?

– A választások után nem csupán a miniszterelnök lépett lejtős kényszerpályára, hanem a Fidesz is. Orbán Viktor vezére akar maradni a jobboldalnak, hát kiszolgálja a két vereségtől még irracionálisabbá vált hívei vágyait. Az egyik legrosszabb hazai politikai tradíciót folytatva örökkön csak beszél, viszont keveset gondolkodik és cselekszik. Közben viszont nem szabadul Gyurcsány Ferenc gyors leváltásának reményétől. Táborával együtt folyvást ez űzi-hajtja, mialatt továbbra sem néz szembe 1998 óta meglévő stratégiai bajaival. Ha nem képes végre megállni, üldözési szenvedélye még sokba kerülhet a jobboldalnak. Utóbb akár egyik előidézője lehet esetleg harmadik választási vereségének.

– Mégis mit remélhet a „háromigenes” népszavazástól?

– A már messzemenően intézményesült magyar demokráciában a narancsos ukrán utcai hatalombuktatás feltételei egy pillanatra sem voltak adottak. De ezt a lehetőséget a jobboldal előtt a köztársasági elnök megszólalásai is lezárták. (Amit viszont a baloldal véleményformálói szinte észre sem vettek. Hanem inkább tovább szapulták a hitbéli igazságaiktól sokban eltérően nyilatkozó államfőt.) Megannyi elvetélt ötlet után végül a Fidesz tiltakozásának kifejezésére a népszavazás gondolatánál maradt. Ami önmagában semmiképpen sem vezethet a kormány bukásához, de másfél évre elfoglaltságot és némi reményt ad híveiknek. Ma már a Fidesz-vezetők is sorra úgy nyilatkoznak: ha nagyon-nagyon győznek, akkor az talán megbillenti miniszterelnököt.

– Ön milyennek ítéli az esélyeket?

– Az előrejelzéshez a közvélemény-kutatások kevés segítséget adnak. Akadt ugyanis olyan népszavazás, ahol a részvételüket biztosra ígérők közel harmada végül távolmaradt. Ekként aztán bármelyik oldalt érheti fájdalmas meglepetés. Nem kizárható, hogy a Fidesz minden erőfeszítése ellenére ismét nem tud majd kétmillió embert rávenni az igen szavazatra. Valójában ez a kormánykoalíció egyetlen valóságos esélye a kezdeményezés teljes meghiúsítására. Ám az is lehetséges: az eredményes népszavazáson az igenek aránya meghaladja a hetven százalékot. Hiszen azért elmenni voksolni, hogy legyen tandíj és vizitdíj, alighanem csupán a nagyon elkötelezett választók fognak. A népszavazás nemigen lehet a reformok ügyében való megfontolt állampolgári döntéshozatal fóruma. Célja kezdettől a jobboldal folyamatos mozgósítása és a kormány tartós nyomás alatt tartása volt.

– Mit gondol arról a mély, áthidalhatatlannak látszó árokról, amely ma a magyar politika oldalai között húzódik? Meddig játssza a politika velünk ezt a zéró összegű játszmát, miért nem tud kiszabadulni ebből? És miért nem veszi észre, hogy maga alatt – mindannyiunk alatt – vágja a fát?

– Az elmúlt másfél évben mindkét tábor minden korábbinál sajgóbb sebeket kapott. Véleményformálóik többsége nem megérteni, hanem inkább megszégyeníteni és véglegesen legyőzni óhajtja ellenlábasát. A koalíciós pártok okkal érzik úgy, hogy a jobboldal ismét azon van, hazánkban lehetetlen legyen a higgadt kormányozás. A Fidesz folytonosan bujtogat, még az olyan döntések ellen is, amelyeket korábban maga is ésszerűnek gondolt. Orbán Viktor nem ítéli el kellő eréllyel az alkotmányos határokat áthágó lépéseket, az újra aktivizálódó antiszemitizmust. Ellenben a Fidesz oldalán meg nem alaptalanul vélik, a kormánypártok olyan vagy még olyanabb eszközöket is alkalmaznak, mint amelyeknek használatát ellenzékben még harciasan támadták. A kormányoldalon sokan láthatólag nem is fogták fel, hogy a legjózanabb ellenzéket is mennyire sértette a törvényes felelősségre vonás nélkül maradt rendőri túlkapások sora. A súlyosan hibázó budapesti rendőrfőkapitány provokatív kitüntetése. Egyáltalán, az oppozíció nem indok nélkül gondolja: a baloldal csupán a halott jobboldalit fogadja el kifogástalan demokratának.

Iszonyú húzása van ennek a kavargásnak. Szinte minden lépés önmagában logikus, csakhogy az egész egyre sebesebben visz lefelé. Mindkét tábor a maga igazát akarja visszahallani. Aki ezt számára megteszi, szabályos félisten lehet közéleti oldala határain belül. Minél elfogultabban szólal meg, annál biztosabb a sikere. Felelős szerkesztők mondják, ha kiegyensúlyozottabb írás jelenik meg lapjukban, sorra jönnek az olvasói levelek: „lemondjuk az újságot, mert nem mások igazságára vagyunk kíváncsiak”. A két tábor között egyre kevesebb az érintkezés, egyre többen már ki se lépnek közönségük intézményei közül. A magyar közélet annyira elviselhetetlen, hogy jókora késztetés szükséges az aktívabb politizáláshoz. Az erősen motivált ember pedig gyakorta vonzódik a radikális nézetekhez. A közvélemény túlnyomó része meg, bár nagyon elege van az egészből, a kisebbik rosszat választva végső soron mégiscsak elfogadja a táborok logikáját.

– De miért a legkisebb rossz? Mi nagyobb rossz ennél?

– Mindig a másik oldal. Nagyon sokan csak azért mennek el szavazni, nehogy a másik fél hatalomra kerüljön. Nem vesznek részt az egészben, megvetik az ilyen politikát. Ám mégis, amikor kell, bedobják a szavazócédulájukat, és ennyi a pártoknak már elég is. Így formálisan még demokráciadeficit se nagyon van. Köztes-Európa országainak első szabad választásain olykor kilencven százalék fölötti volt az állampolgári részvétel. Aztán rohamosan csökkeni kezdett, és mostanra általában a 40-60 százalék közötti sávba süllyedt. Nálunk viszont az első választáson mindössze 65 százalék volt a részvétel. Azóta viszont szinte folyamatosan növekszik, és mára jelentősen meghaladja a térség átlagát. A magyarokat tehát alaposan aktivizálta a folytonosan éleződő politikai küzdelem.

– Lát-e ön a politikában valamiféle alternatívát? Biztos, hogy két év múlva is ugyanilyen lesz a felállás, ugyanezek a politikai erők lesznek a porondon, és ugyanezek lesznek a nagyok, akik között eldől a küzdelem?

– A magyar pártszerkezet a térségben eddig egyedülállóan mozdíthatatlannak bizonyult. Bármekkora is az elégedetlenség, 2010-ig sikeres új szereplő belépésének csekély az esélye. Még az sem valószínű, hogy a kis pártok egyszerre lényegesen nagyobbakká növekedjenek. Pedig főleg ellenzékben egyszerűbb a helyzetük, mint a nagyoknak. Nehezebb őket bármiért is felelősnek látni, ezért lényegesen könnyebben, olykor bizony populistábban beszélhetnek. A felgyűlt sokféle békétlenség következtében hazánk földrengés-veszélyes helyzetbe került. Ám az elégedetlenségek sajátos magyar egyensúlya még sokáig fennmaradhat. A földrengések pontos időpontját egyébként se igen lehet pontosan előre jelezni. A következő választásokig a mai pártok szinte bizonyosan megőrzik pozícióikat. De vezetőik, főleg a kormányoldalon, már változhatnak.

– A Fidesz esetében miért tartja a váltást valószínűtlennek? 2006 tavaszán még azt írta: Orbán Viktornak mennie kell.

– A Fidesz ma Európa legerősebb pártja.

– Hogyan?

– A közvélemény-kutatások szerint a Fidesz támogatottsága jó ideje általában meghaladja az ötven százalékot. Olyan mértékig vezet riválisa előtt, hogy arra megközelítőleg sincsen példa az Európai Unióban. Ám tény: a 2004-es európai parlamenti választásokon is lényegében a legjobb eredményt érte el az egész Unióban, mégis mire jutott vele? Ha újra Orbán Viktor hatalomra kerülése lesz a következő választások alapkérdése, ez minden kormányzati ballépés ellenére újra ellenszavazatra mozgósíthatja a baloldal teljes táborát. Ha Nyugat-Európában lennénk, a Fidesz elnöke aligha maradhatott volna ennyi kudarc után a helyén. Ám egyre biztosabban látszik, hogy saját magunk miatt is, még jó ideig nem leszünk ott. Bizony hazánkban sokan valamiféle magyar Putyinra várnak.

– Gyurcsány megjelenése előtt a szocialisták is úgy várták a maguk vezérét, mint valami messiást…

– Hát persze, ne csak a jobboldalnak legyen Viktora, hanem nekik is. A pótolhatatlanság képzete jellegzetesen keleti gondolat. Térségünkben a vezető minden, az intézmény meg majdnem semmi.

– De ez a Fidesz esetében mintha nemcsak gondolat, hanem realitás is lenne. Biztos, hogy a Fidesz ugyanilyen lenne, ha nem Orbán Viktor lenne a vezetője?

– A Fidesz régóta Orbán Viktor pártja, más nem is igen tudná a megszokott módon továbbműködtetni. Csakhogy alapvető változások nélkül a magyar jobboldal jövője elsősorban a kormánypártok sikerességén múlhat.

– De akkor miért fél a váltástól? Hiszen a változatlanság – újból és újból bebizonyosodik – a jobboldalnak sem jó.

– A jobboldali közönség java része szentül hiszi, hogy csupán a kormánypártok ármánya meg a saját érdekét is felmérni képtelen birka nép miatt veszített. Ha választások jönnének, az átmenetileg eltávolodott kormánypárti szavazók nagyobbik fele nyomban visszatérne régi pártjához. Csakhogy amennyiben a többiek jó része otthon maradna, és egy kisebbik hányada meg átszavazna a Fideszre, akkor nem lehetetlen az MSZP történelmi veresége és az SZDSZ kiesése a következő parlamentből. Ma már nyilvánvalóan nincs meg a vezetőváltás lehetősége a Fideszben. Viszont a szocialisták legkönnyebben okosan kivitelezett miniszterelnök-cserével fordíthatnának az erőviszonyokon.

– Erre nem vennék mérget.

– Gyurcsány Ferenc annyira elveszítette hitelességét, hogy vele választásokba menni nem túlságosan reményteli. Ha egy közéleti szereplőnek alapjaiban inog meg a szavahihetősége, mondhat bármilyen ügyesen kimódolt szöveget, a pártja legszűkebb törzsközönségén kívül csak legyintenek. De még korai lenne a vezetőváltás. A kormány az államháztartási hiány további jelentős csökkentését ígérte a világnak. Ugyanerre a népszerűség-romboló politikára pedig felesleges lenne újabb első emberét rátennie a szocialistáknak. Így aztán az MSZP aligha fogja a jobboldal örömujjongása közepette sebtében elkergetni vezetőjét. Csakhogy a koalíciós pártok eddig főleg azért tudtak győzni, mert táboruk nem fogadta el kritikátlanul vezetőjét, és még mindig időben váltott.

2010 végeredménye még bármi lehet. A következő választások esélyeit aligha épületes egyelőre latolgatni. Ám a baloldali gondolat régen nem volt olyan rossz állapotban, mint mostanság. A kormányoldali értelmiség túlságosan is sokat foglalkozik Orbán Viktorral. A nyolcvanas években fokozatosan kivívott függetlenségét, szakmai becsületét mindjobban alárendelte a Fidesz legyőzésének. Míg a jobboldali gondolkodás kezdettől alapvetően mitologikus és dagályos volt, a baloldali inkább racionális. Újabban viszont a baloldalon is mindinkább hódítanak az összeesküvés-teóriák és az irracionális politikai megfontolások. A ma is jelentékeny személyes teljesítmények ellenére nem tudunk eleget a magyar társadalom tényleges működéséről. Miközben a jobboldal fórumai, nyilvánossága erősödik, a baloldal sajtója, könyvkiadása általában olvasókat veszít. A kritikus gondolkodás pozíciói mind gyengébbek. Közben pedig Orbán Viktor újra a kapuk előtt.

Élet és Irodalom

51. évfolyam, 44. szám