A modern demokráciákban az állampolgárok szerepével kapcsolatban lényegében kétféle felfogás létezik. Az egyik a képviseletre, a másik pedig a részvételre helyezi a hangsúlyt.
A képviseleti demokrácia hívei abból indulnak ki, hogy bár a hatalom a néptől ered, a népszuverenitás (Rousseau) mégis a választott képviselőkön, azaz a parlamenten keresztül valósul meg. Az állampolgárok képtelenek arra, hogy bonyolult, nagy államok működését, igazgatását, az ezzel kapcsolatos szakmai kérdéseket átlássák, ezért egyet tehetnek: olyan képviselőket választanak a döntéshozó szervekbe, akik hitelesen és megbízhatóan valósítják meg az ő elképzeléseiket és céljaikat. E modellben alapvető szerepet játszanak a választásokon létrejövő központi politikai intézmények, a parlament és a kormány, ezenkívül még a hatalommegosztás olyan intézményei, mint a köztársasági elnök, az alkotmánybíróság, az ombudsman, a független pénzügyi ellenőrző szervezetek stb., melyeknek vezetőit általában a parlament választja meg. A részvételi demokrácia hívei viszont abból indulnak ki, hogy bár a népszuverenitás képviselőkre, parlamentre és egyéb intézményekre való átruházása elkerülhetetlen, ez nem jelenti azt, hogy az állampolgárok képviseleti szervekkel kapcsolatos állandó ellenőrző funkciója, feladata megszűnne. Nem jelenti, hogy a képviselők megválasztása által tartósan elveszítenék azon jogokat, hogy az általuk átruházott hatalom, a parlament és utóbbi által választott testületek működésébe – megfelelő formákban és megfelelő esetekben – ne szólhatnának bele. E modellben alapvető szerepet játszanak olyan intézmények, mint a népszavazás, népi kezdeményezések, az önkormányzati autonómia elve, a második kamara léte, a nép által választott államfő, az erős érdekképviseletek rendszere, a civil társadalom szervezettsége stb.
Billegő elvi álláspont
A képviseleti és a részvételi demokrácia hívei közötti vita már jó ideje zajlik Magyarországon, de az elmúlt egy évben kifejezetten felerősödött. Ez utóbbinak oka döntően a Gyurcsány Ferenc nyilvánosságra jutott őszödi beszédére adott társadalmi reakció, amely immár egy éve változatos tiltakozási formákban ölt testet.
Mi az igazi tét? Hol húzódnak a valóságos frontvonalak?
Nos, az egyértelmű, hogy kormánykoalíció két pártja, a szocialisták és a szabad demokraták az elmúlt egy évben a képviseleti demokrácia meggyőződéses híveivé váltak. Ez azonban még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető erőteljes elvi alapállásnak. Gondoljunk csak arra, hogy 1989 őszén a szabad demokraták kezdeményezték a négyigenes népszavazást, az 1990. októberi taxisblokád idején kifejezetten a polgári engedetlenségi mozgalom mellé álltak, és követelték az Antall-kormány távozását, majd a Demokratikus Charta megalakításával már az általuk újraélesztett szocialistákkal együtt tartottak többezres demonstrációkat – a többi között éppen a Kossuth téren – a konzervatív kormány állítólagos antidemokratikus törekvései, fasizálódása ellen.
Ám jött 2006 szeptembere, Gyurcsány őszödi beszédének nyilvánosságra kerülése, s az azt követő elementáris erejű társadalmi felháborodás, demonstrációk, tüntetések, a Gyurcsány-kormány távozásának, előre hozott választásoknak a követelése. Innentől kezdve a szocialisták és a szabad demokraták „elvi” álláspontja azonnal megváltozott. Azt hangoztatják (a melléjük felsorakozott MDF-fel együtt), hogy a magyar rendszerváltás képviseleti demokráciát hozott létre, s azok, akik az utcán fejezik ki véleményüket, vagy népszavazás útján kívánják a nép véleményét kikérni a kormánykoalíció eddigi tevékenységéről, „nem értik a demokrácia lényegét”. A nép, a civil társadalom megszólítása és mozgósítása eszerint puszta demagógia, populizmus, akik pedig demonstrálnak, tüntetnek, azok lényegében véve fasiszták és antiszemiták, de feltétlenül rendbontók, randalírozók.
Felrúgott konszenzus
A képviselet versus részvétel kérdésében a Fidesz megosztott. Ennek sajátos okai vannak. A Fidesz azon rendszerváltó pártok egyike, amelyek létrehozták a fennálló alkotmányos modellt és gyakorlatot, melyben a közvetlen állampolgári részvételnek elvileg helye van, ám a gyakorlatban döntően és meghatározóan a képviselet alapintézményei viszik a pálmát. A Fidesz folyamatosan a parlament résztvevője, a legerősebb ellenzéki pártként bebetonozta magát a parlamenti-képviseleti struktúrába. Ennek következtében sokszor neki is ellenszenvesek az olyan civil szerveződések és társadalmi mozgások, amelyek esetleg a fennálló képviseleti modellt veszélyeztetik. De van egy másik irányzat – lényegében Orbán Viktorhoz köthetően -, amely a népszavazás kezdeményezésével a népszuverenitás, a közvetlen, részvételi demokrácia eszméjét rehabilitálni kívánja. Ez a felfogás abból indul ki, hogy az állampolgároknak a választás után nem kell négy évre visszavonulniuk magánszférába, ellenkezőleg: ha például azt tapasztalják, hogy egy választási eredmény nem korrekt módon, például a választók tudatos megtévesztése következtében jött létre, s ha azt tapasztalják, hogy az ilyen úton hatalomra jutott politikai erő a kormányzati ciklus alatt felrúgja a választások által kötött társadalmi szerződést, akkor joga, sőt kötelessége kifejezni véleményét és e véleménynek érvényt szerezni – például népszavazás formájában.
Alkotmányba betonozva
Az igazi kérdés tehát az: le lehet-e váltani egy alkalmatlan és velejéig korrupt kormányzatot Magyarországon ciklus közben is, miként ez számos esetben megtörtént és megtörténik az európai – nemcsak nyugati, hanem közép- és kelet-európai – demokráciákban? A képviseleti demokrácia előtérbe állítása addig elfogadható, amíg az alkotmányos berendezkedés lehetővé teszi, hogy egy alkalmatlan kormány és kormányfő távozzon, amíg ezt az államfő és az ellenzék képes a képviseleti intézményeken belül megoldani. Ám nálunk nem ez a helyzet. Magyarországon a kormányok alkotmányosan bebetonozottak, ezért szükséges és elkerülhetetlen a részvételi demokrácia intézményeinek előtérbe kerülése. Csak ez hozhat vérfrissítést a megbénult és fogyatékos magyar demokráciába.
Fricz Tamás, politológus
