Népszabadság * N. Kósa Judit * 2007. november 3.
Nagyot fog nézni jövő héten Michel Polge, az UNESCO világörökségi szervezetének küldötte, amikor az őt idehívó állami és civil szervezetek megmutatják neki a régi pesti zsidónegyedet. Hiszen foghíjakat lát majd, tátongó munkagödröket, összedőlőfélben lévő régi házakat és kevély újakat, amelyek hetykén csapják a hónuk alá mindazt, ami a múltból megmaradt.
Talán megkönnyebbül egy-két példás felújítás láttán, de útja során mindvégig ott motoszkálhat benne a kérdés: miért volt olyan fontos a magyaroknak ezt az elhanyagolt, felismerhető terv nélkül fuserált városrészt a világörökség részévé nyilváníttatni, ha ők maguk nem tekintik értéknek?
Michel Polge nem tudhatja, hogy azért, mert mi, magyarok rendszerint így intézzük az ügyeket. Nem tárgyalunk egymással, nem oldjuk meg az általunk gerjesztett, s így csak általunk megoldható problémákat, hanem – mondjam, hogy gyerekes módon? – egy felsőbb fórumból préselünk ki valamiféle döntést, aztán rá mutogatunk, ha a nyakunkon a baj. Vegyük például a régi pesti zsidónegyedet. A különleges hangulatú és pótolhatatlan építészeti értékeket hordozó városrészt meggyötörte a háború, romlani hagyta a köztulajdont hirdető állam, a rendszerváltás után pedig egyszer csak kiderült, hogy értékes ugyan, de még értékesebb lenne, ha nem létezne. A régi házak így tömegével kezdtek furcsa projekt-társaságokhoz vándorolni, s mire a bérlőket kivásárolták, a köznek nyeresége már nem maradt. Az immár magántulajdonú telkeken pedig épült, amit a beruházó nem szégyellt építeni.
A régi pesti zsidónegyed tehát nem azért lett a világörökség része, mert olyan sok mutogatni való, turistacsalogató látványossága maradt volna, hanem abszurd mód azért, mert a köz egyik része már nem tudott mást kitalálni, amivel megóvhatta volna a köz másik részének mohóságától. Hiszen hiába látta az állam erre szolgáló hivatala, hiába a főváros önkormányzata, s hiába minden józan ember, akinek szeme van, hogy ami folyik, az pusztítás, minden a köz nevében és a törvények betartásával zajlott. S mivel nem volt közös akarat, amellyel a törvényt meg lehetett volna változtatni, hát maradt az esély, hogy a nemzetközi védelem pecsétje óvja majd meg azt, amit mi magunk képtelenek vagyunk megvédeni.
Pedig sejthető volt már akkor is, hogy ez édeskevés. Elvégre a Várkertbazár is fölkerült a világörökség veszélyeztetett listájára; s le is került onnan, anélkül, hogy egyetlen lehullott díszét odébb tette volna valaki. Aztán meg itt volt a budai alsó rakpart esete: a világörökség irgumburgumja megakadályozta ugyan, hogy a főváros megduplázza a sávokat, de azt nem tudta elérni, hogy a drágább, de egyetlen üdvözítő tervváltozatot, az autópálya lefedését és a folyópart megnyitását valósítsák meg. Marad hát a közlekedési káosz, és lehet mondani, hogy ezért is az értékvédők a hibásak.
Az utóbbi öt évben a zsidónegyedben sem változott semmi, hiába van rajta a világörökségi címke. Az önkormányzatok nekivadulva, de továbbra is átfogó terv nélkül bontanak és építenek, az állam egyre lanyhuló kedvvel véd, az értékvédők pedig odáig sem jutnak el, hogy legalább egymással megegyezzenek, mit tartanak mindenképp megtartandónak, és hol engednének teret az újnak. Michel Polge ezt az elkeseredett tömegverekedést fogja látni itt a jövő hét elején. És nem lennék meglepve, ha kiküldőinek aztán azt javasolná, ebből a méltatlan küzdelemből ők inkább szálljanak ki.
