Mélyi József
Iránytű a GPS-hez
Tárlat
A szociológia módszereivel mérhető, hogy mennyire toleráns egy társadalom, egy közösség, egy ország vagy egy város. Vannak olyan városok, amelyek a művészettel szemben is toleránsak. Budapest nem ilyen hely, legjobb esetben is közömbösnek mondhatjuk. Közömbössége leginkább köztereiben tükröződik. Fővárosunk ünnepek környékén támogatja a költséges Patyomkin-falak felállítását, fesztiválok idején néha eltűri az öncenzúrázott akciókat, miközben hétköznapokon konzervatív adminisztrációval bástyázza körül polgárai látszat-nyugalmát. Két kezünkön megszámlálhatjuk igazán értékes köztéri szobrainkat, egy kezünkön az utóbbi évek médián is átütő köztéri akcióit (amelyek legtöbbször Bakos Gábor nevével fonódtak össze, gondolok itt többek között az Őszi Fesztivál rövid életű köztéri szoborpályázatára). Fiatal művészeink nagyszabású megbízások híján alig gondolkodnak a galéria terén túl, az elvétve felbukkanó, nyilvános térben zajló projektek pedig vagy érdektelenségbe vagy abszurd falakba ütköznek (lásd például Sugár János esetét a szoborrá alakuló graffitivel). A város közömbösségéből is fakadóan a művészek és a közönség egyaránt elszokott a gondolatébresztő köztéri alkotásoktól. A néző-lakos a legkisebb provokációtól is felszisszen, a művész-akcióhős pedig adott esetben nem számol a leküzdendő közegellenállással. Így történt ez most is Németh Ilona és Németh Szilvia közös munkájával a GPS – Ismeretlen szcéna című kiállítás keretében. A szlovákiai művész és szociológus társa a Király utcában helyezték el négynyelvű tábláikat, melyeken többek között az „Elfogadna-e városa lakosaként egy zsidót?” vagy „Elfogadna-e házastársnak egy romát?” – a szociológiai vizsgálatokban standard – kérdések álltak. A feliratok szinte azonnal kiváltották számos környékbeli lakos felháborodását, a VII. kerületi polgármester pedig rövid úton leszereltette a táblákat. Az alkotók szerint a projekt elérte célját, mert figyelmet keltett és vitát gerjesztett, a polgármester szerint ott kellene toleranciát hirdetni, „ahol gond van ezen a téren”.
Banális módon a provokatív köztéri munkát mindenütt a világon alapvetően az minősíti, hogy túllép-e az ötlet fázisán. Ebben az esetben, úgy gondolom, ez nem történt meg. Ennek oka az egyik oldalon az átgondolatlanságban, a másikon a nyilvános tér szabadabb felhasználásának elutasításában gyökerezik. A köztérbe beavatkozó alkotónak – miközben beszerzi a szükséges engedélyeket – mindenekelőtt érzékelnie kell a különbséget a nyilvános és a magántér között. A művésznek emellett azt is tudnia kell, kihez beszél. A projektet a vegyes lakosságú Dunaszerdahelyen másképp fogadják (fogadták tavaly), mint Budapest történelmileg sokrétűbben terhelt zsidónegyedében. A projektből kiolvasva a nézőnek azt is tudnia kell, ki teszi fel neki a kérdést. Ha nincs aláírás vagy nincs közismert kontextus, akár szélsőjobbos szándékot is sejthet a feliratok mögött – ahogy ilyen szándékra számos példa akadt az elmúlt években. A projekt kitalálójának mindezekből kifolyólag számolnia kell a különböző kimenetelekkel is. Amikor 1988-ban Hans Haacke az általa náci színekbe borított grazi Mária-oszlopon egy többértelmű mondatot vetett bele az osztrák valóságba: „És mégis győztetek” – a neonácik felgyújtották a művet; Grazban pedig azóta is emlegetik az ebből kiindult vitát.
Az alkotók által megfogalmazott cél az „előítéleteinkkel való szembesülés” és a „tőlünk eltérő csoportba tartozókkal szembeni attitűdjeink feltárása”. Ha azonban az előzetes gondolkodás során a nyilvános tér felhasználásának alapfeltételeit nem veszik figyelembe, akkor a projekt kudarca nyomán, a fentiek helyett legföljebb a közönség reakcióinak megfigyelése jut számukra osztályrészül: a differenciálatlan felháborodásé, a finom távolságtartásé és a művészet szabadsága melletti, de önmagáért való szolidaritásé.
Ebben az esetben ez édeskevés. A közömbös környezetben csupán végiggondolt, provokatív köztéri projektekkel nyílhatnak meg a gondolkodásra alkalmas – gyakorlati vagy szimbolikus – terek, amelyekben a múltunkról vagy a demokrácia normáiról és értékeiről szóló nyilvános viták lefolytathatók lennének. Amíg pedig a politikusok és adminisztrátoraik nem látják be, hogy e terek létrehozása fontosabb lehet, mint a díszítményaggatás és a spektákulum, addig maradnak ránk az üres köztéri objektumok, amelyek egy idő után politikai tartalmuktól elszakadva vagy végtelen adminisztratív küzdelmek tárgyává válnak (turul), vagy engedékenyen bebetonozódnak a megszokottba. A fontos köztéri akciók pedig botránnyá silányulnak.
Még nem volt botrány, amikor azzal a prekoncepcióval indultam az Ernst Múzeumba, milyen értelmetlen dolog a határainkon túl élő magyar művészeknek közös kiállítást szervezni. Milyen fontos és bátor dolog lett volna ezen a helyen az áttelepült és az Erdélyben maradt művészek kiállítása a diktatúráról a kilencvenes évek elején, a vajdaságiaké a háborúról a kilencvenes évek végén, a felvidékieké az együttélésről most. A vegyes összeállítás meg kicsit olyan, mint a nyolcvanas évek elején a Tisztelet a szülőföldnek volt, a puha diktatúrában neki tulajdonított finom politikai felhanggal. A tárlat koncepciója a helyszínen is nehezen értelmezhető, de annál erősebben mutatkozik meg, mennyi jó művész és átütő erejű mű tölti meg: Sebesi Sándor elementáris humorú videója a pálinkát vedelő időjárásjelentőről, Bartha József egyszerre spontán és bölcs, falra applikált felirata, vagy a fiatal Miklós Szilárd lecsupaszított és fenyegetőre faragott karácsonyfákból összerakott installációja szabadabb látásmódot és provokatív gondolkodást szegez szembe a közömbösséggel.
(A GPS – Ismeretlen szcéna című kiállítás november 25-ig tekinthető meg az Ernst Múzeumban.)
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 43. szám
