A Népszabadság által felkért lapombudsman értékelése
Népszabadság * Lipovecz Iván * 2007. október 30.
Kép: Tettamanti Béla Az elmúlt két hét újságpéldányait átlapozva az a határozott benyomásom keletkezett, hogy ez a 14 nap volt a legizgalmasabb az idei évben.
Félreértés elkerülése végett: ezt nem a Népszabadság-oldalakon is bőségesen helyet kapott október 23-i (meg akörüli) események okán állítom – ezek szerencsére mind intenzitásukat, mind a randalírozó csoportok nagyságát, mind az okozott károkat tekintve messze elmaradtak az egy évvel ezelőtti rémülettől. Ebben a két hétben éppen az keltett valódi izgalmat, hogy jócskán akadtak olyan történetek és zajlottak olyan folyamatok mind a bel-, mind a külpolitikában, amelyek kellőképpen megmozgatták az újságírói kíváncsiságot és a szerkesztői fantáziát. Azt kell mondjam: a Népszabadság az esetek túlnyomó többségében jól oldotta meg feladatát, s nem maradt le semmiről sem. Egyik-másik témában pedig – például hogy a 4-es metrón 2010 végén még nem utazhatnak a budapestiek – exkluzív értesülésével meg is előzte mind a hivatalos közlést, mind a sajtópiac más szereplőit.
Hétfőn, 15-én még címoldalon tudatták: „A frakció Gyurcsány mögött”, ám másnap már arról adtak hírt – nagyon helyesen -, hogy azon a bizonyos frakcióülésen a szocialista képviselőknek alig több mint a fele volt jelen, s a leginkább érintettek, a polgármester-képviselők nagyobb része hiányzott.
Aminek az lett a következménye, hogy a miniszterelnöknek bele kellett mennie abba: a főállású képviselőség kérdését vegyék ki a „tisztasági csomagból” – jóllehet az Országos Választási Bizottság által jóváhagyott népszavazási kezdeményezések (húszból öt) egyike épp ez volt. Maradt egy másik csomag, az úgynevezett közjogi, ami már a Fidesz vezetőinek is kezd tetszeni, s amiből az ellenzék – elfogadás esetén – 2008-ra olyan helyzetet vizionál, amely akár a koalíciós többség bukásához is vezethet. De – mint arról egy nagyon érdekes értesüléseken alapuló Népszabadság-cikk múlt szombaton beszámolt – az elképzelés ugyanúgy a fideszes polgármesterek ellenállásába ütközhet, mint ahogyan az az MSZP-ben történt.
Más: a parlament hirtelen felindulásában, két szocialista képviselő javaslatára módosította a szociális törvényt, és belefűzött egy passzust a hajléktalanok sátorban való elszállásolásáról. A dolog kiverte a biztosítékot: a szociális tárca állítólag semmiről sem tudott, a hajléktalanügyi miniszteri biztos pedig tiltakozásképpen lemondott. A lap a történésről, illetve a főszereplők véleményéről bőven tudósított, s még azt sem mulasztotta el, hogy a bírálókkal szemben megszólaltassa azt a szakembert – Bogdán Jánost -, aki nagy valószínűséggel a törvénymódosítás szellemi felbujtója volt. Jó lett volna, ha a legnagyobb tapasztalatú segélyszervezetek – a Máltai Szeretetszolgálat, a Menhely Alapítvány vagy a Magyar Vöröskereszt – álláspontjáról is olvashattunk volna a lapban.
A „nagypolitikába” visszatérve, annak, aki folyamatosan belenézett a szóban forgó lapszámokba, aligha kerülte el a figyelmét, hogy ebben a két hétben Kóka János, valamint az SZDSZ más vezetői összesen öt alkalommal mondtak nyilvánosan ellent az MSZP-nek, illetve a kormánynak. Kezdődött azzal, hogy a liberálisok Országos Tanácsának ülése után a pártelnök bejelentette: Gyurcsánynak a politika megtisztítására tett javaslatait támogatják, a népszavazás ötletét viszont nem. Másnap Magyar Bálint, volt oktatási miniszter – jelenleg is aktív államtitkár – jelentette be: a tandíj mai formájában igazságtalan, mivel nem tesz különbséget a tényleges képzési költségek között, és nem veszi figyelembe a várható jövedelmeket sem. Majd kétszer egymás után ismét Kóka következett: előbb – nem nyilvánosan, hanem a Népszabadság értesülése szerint a kormányülésen – a Pénzügyminisztériumnak a nyugdíjrendszer megváltoztatására előadott elképzelését fúrta meg, majd nyíltan három új javaslattal állt elő – a múlt hét végén kezdődött parlamenti költségvetési vitát megelőzően – a jövő évi büdzsére vonatkozóan, amit Veres János pénzügyminiszter kerek perec visszautasított. A sort Horn Gábor, SZDSZ-ügyvivő, koalíciós koordinációs államtitkár zárta, akinek egy internetes portálnak adott, s a Népszabadságban részletesen idézett nyilatkozata szerint „az SZDSZ akár kormányozna is egy Orbán Viktor nélküli konzervatív párttal”. Őszintén szólva ennyi „civil kurázsi” felmutatása után azt vártam volna a Népszabadságtól, hogy publicistáinak egyike elmereng azon: a pillanatnyilag közkézen forgó közvélemény-kutatási adatok ismeretében mennyire vehetők komolyan az SZDSZ „önállóságát” dokumentálni hivatott nyilatkozatok, illetve hogy mennyiben lehet alkalmas ez a fajta „dacolás” a párt megfogyatkozott támogatói szeretetének visszanyerésére.
A publicisztikai írásokról egyébként azt gondolom, hogy többségükben igen jók voltak ebben az időszakban. A számomra legremekebb írást a külsős Para-Kovács Imre „követte el”, aki pengeélességgel tette helyre Balsai István fideszes képviselőnek – a történelmi ismeretek hiányán alapuló – butaságát. Balsai ugyanis a valamikori cégügyei miatt
a támadások kereszttüzébe került Veres Jánostól (akivel egyébként a vele készített interjúban a Népszabadság munkatársa meglehetősen kesztyűs kézzel bánt) egyszerűen elvitatta, hogy egy ilyen ember beleülhet-e Kossuth Lajos (pénzügyminiszteri) székébe. Nos, Para-Kovácstól megtudhatták az olvasók – meg persze Balsai is -, hogy Kossuth alig harmincéves politikusként igencsak enyveskezűnek bizonyult: árvapénzeket sikkasztott el Zemplénben, amibe aztán bele is bukott. Egy másik, amúgy rendkívül szellemes, jó stílusban megírt publicisztikával viszont kevésbé voltam kibékülve: az általam nagyra becsült Tóth Levente írásában Gönci János, volt Malév-vezér, abu- dzabi nagyköveti kinevezésén háborgott. Színtiszta igazság: Gönci politikai kinevezett, sem közel-keleti, sem diplomáciai ismeretei nincsenek, viszont együtt volt KISZ-vezető Gyurcsánnyal. De ha a politikai preferenciválasztás lenne az „eredendő bűn”, akkor miért nem idézte fel most a szerző hasonló vehemenciával Vastagh Pál ottawai, Czakó Borbála londoni, vagy éppen Merényi Miklós római nagyköveti megbízatását? Gönci esete igazából nem több, mint egy következetes káderpolitika egyik epizódja.
A végére hagytam a külpolitikát, jóllehet a nagyvilág eseményei a maguk kategóriájában bőven felértek a hazai – jobbára verbális – történésekkel. Putyin Németországban, Iránban és az EU-nál, nemzetközi környezetvédelmi „szalon” Sarkozynél, Benazir Bhutto hazatérése egy százötven halálos áldozatot követelő merénylet közepette Pakisztánba, a „kaczynskizmus” bukása Lengyelországban – hogy csak a legfontosabbakat említsem, azzal a jóleső érzéssel, hogy a Népszabadság olvasói egyikről sem maradtak le. A Kaszpi-tengeri csúccsal kapcsolatban azonban a lap követett el némi konfúziót. Egyik tudósításból sem derült ki, hogy melyik az az öt parti állam – Oroszország, Irán, Azerbajdzsán, Kazahsztán, Türkmenisztán -, amelynek vezetői most találkoztak (az információéhség csillapítására talán egy térkép is megtette volna). A Putyin kritikájának tárgyát képező tenger alatti gázvezetékről hol azeri-kazah, hol azeri-türkmén összefüggésben esik szó. Az elfogadott közös nyilatkozat tartalmáról semmi sem derül ki, annál több viszont arról, hogy a teheráni külügyminisztérium szóvivője szerint Iránnak nincs atomfegyverprogramja, mint ahogyan „agresszív pozíciói sincsenek egyetlen országgal szemben sem. Izraelre úgy tekint, mint egy cionista rezsimre, amely elfoglalta Palesztinát. Éppen ezért palesztin földön referendumot kellene tartani a jövőről.”
