Népszabadság * Miklós Gábor * 2007. október 27.
Pár héttel a lengyel választások előtt egy kollégám azt mondta, nagy figyelemmel kíséri lengyelországi ügyekkel foglalkozó cikkeimet, s várja, mi lesz a választások eredménye. Majd hozzátette, mintegy nyilvánvalóvá téve, miért: tudod, a varsói gyors! Szóval ő arra számított, hogy az esetleges váltás ott majd befolyásolja a politika folyását nálunk is. Ideér a varsói politikai expressz, s ezzel fordul a magyar társadalom is. De hová? Az okfejtése szinte megalapozott volt. A kilencvenes években a lengyel és magyar politikai fordulatok egy-másfél év különbséggel megismételték egymást. Jobboldali színezetű kormányokat nálunk a szocialisták váltották, ott a baloldal különböző erőit tömörítő koalíciók. Még a politikákban is volt némi hasonlatosság, hiszen a baloldali kormányok mind a két országban erőteljesen Nyugat-barát arcot mutattak, a NATO-ba és az Európai Unióba törekedtek, s a piacgazdaság fejlesztését hirdették.
A párhuzamosságok azért néha meggyőzőek voltak. Ott a Szolidaritás egykori vezetői, különböző szintű aktivistái kapcsolódtak a politikába. A baloldalon pedig az egykori állampárt ifjabb funkcionáriusai mutatkoztak szocdem trikóban. Akárcsak Magyarországon. Úgy éreztem, akkor is, ma még inkább, hogy a hasonlóság felületes. A két társadalom – a históriai találkozások ellenére – különböző történelmi tapasztalatokat és viselkedésmintákat hordoz génjeiben. A lengyelek négyszer annyian vannak, mint mi, az országuk legalább háromszor akkora. Minimum középhatalomnak tudják magukat – és úgy is viselkednek. A fejlett világ is ekként bánik velük. A lengyel mitológiában az ország a „kereszténység védőbástyája”, a latin rítusúé. Igaz, ennek helye van a magyar mítoszban is, de a lengyelek valóban évszázadokon keresztül vetélkedtek küzdöttek az orosz impériummal. Sok a hasonlóság ma is abban, ahogy magukat Moszkva viszonylatában látják, láttatják. Magyarországnak meg más a nemzetközi státusza.
A tradíciók erősek. A mai lengyel választási térképek az első világháború előtti politikai megosztottságra emlékeztetnek. A Kelet a konzervatívoké, a Nyugat, a nagyvárosok a liberálisoké. A liberálisok is a jobboldalinak tudják magukat. Annak nyugatosabb, európai, toleráns változatához tartozónak. A baloldal 13 százalékos eredménye feltehetően stabil választói kört jelez. Lengyelország tehát most nem balra fordult, hanem nyugati irányt vett. Egyébként korábban a keleti, elszegényedett, munkanélküliségtől sújtott vajdaságok a baloldali listákra szavaztak. Talán azért, mert élt ott némi nosztalgia a gondoskodó államszocializmusról. Ez mára elmúlt, hiszen a baloldal meglehetősen liberális tőkebarát politikát folytatott.
A mostani elemzésekben egyre többen intenek arra, hogy a győzteseknek tisztelettel kell bánniuk a vesztes párt választóival. Van, aki azt mondja, hogy a hazafias frazeológia, a felsőbb rétegek elleni támadások sok millió embernek adtak méltóságot. Végül is jól esett nekik, hogy a lengyel kormány dacol a külföldi hatalmakkal és képes otthon is megbilincselve elhurcolni a legismertebb személyiségeket. Akár dr. G.-t, Lengyelország sztárszívsebészét is, ha a gyanú árnyéka vetül rá.
Még a választások előtt írt esszéjében Adam Michnik kifejti, hogy a frusztrált, elkeseredett, manipulált és gyakran becsapott tömegek képesek zaklatott, dühödt csőcselékké változni, amely vérszomjas és gyűlölettel teli. Ez a csőcselék kivégzéseket követel. Michnik szerint az átvilágítások, a leleplezések voltaképpen kivégzések. Az esszéista szerint ezt az indulatot használják ki a „populisták” és az általa „új abszolutistáknak” (azaz abszolút igazságok birtokosainak) nevezett politikusok. Ezért indítanak hajszát az „álelitek” ellen, ezért képesek rendes és tisztességes embereket vérszomjas tömeggé transzformálni.
Michnik felidézte Ralf Dahrendorfnak egy régebbi írását. Abban a nagynevű szociológus egy 1999-es prágai eszmecseréről beszélt. Václav Havel és Orbán Viktor csapott ott össze. Havel arról szólt, hogy ellenzékiként ő a politika megújulását akarta. Mert csak egy alapjában megváltozott politika nevében volt érdemes megtenni, amit megtettek. Havelt elkeserítette, hogy a politika „normalizálódott”, tehát lesüllyedt és banálissá vált. Orbán Viktor akkori miniszterelnök viszont a helyzetet természetesnek mondta. Milyen legyen a politika a szabad társadalmakban, ha nem normális? Michnik szerint a lengyel – és más posztkommunista országok – politikai élete továbbra is a társadalom berendezkedéséről szól. Milyen alapokra épüljön a társadalom? A liberális értékekre vagy azokra a „tiszta” értékrendekre, amelyeket a különböző populisták, vagy az olyan politikusok, mint Václav Klaus és Orbán Viktor javasolnak. Az állandó számonkérésre, az „álelitek” és az „értékrelativizálók” folyamatos kizárására.
A lengyel történet eddig arról szólt, hogy a konzervatívok teljes erővel vetették bele magukat a közpolitika bulvárosításába. Szinte naponta szolgáltattak egy-egy leleplezést – többnyire soha nem fejezve be azokat. Be kellett bizonyítani, hogy a társadalom, az ártatlanok háta mögött összeesküvő konspiráció folyik: a maffia, a nagytőke, a politikusok, volt kommunista főnökök és titkos ügynökök ülnek az asztalnál, ahol eldöntik Lengyelország sorsát. Ez a Kaczynski-ikrek világképe. Mind a ketten tizenhét éve a politikai elit vezető alakjai. A legmagasabb beosztások birtokosai. Mégis meggyőződésük, hogy üldözték, kiszorították őket. Ezt viszont vették a milliók, akik valóban a változások kiszorítottjai. Az üldözöttek vevők az üldözöttségi téveszmékre. Ennek a konstrukciónak nem hitt a társadalom többsége. És éppen azok utasították vissza leginkább, akik tájékozottak, olvasottak, internethasználók. Az összesküvés-elméletek azonban nem szűntek meg ezzel. Tovább terjeszti a toruni székhelyű Radio Maryja és Trwam (Kitartok) televízió. Hisz benne a rádió „családja”, a mohersapkásoknak nevezett idősebb hölgyek csapata. Hisznek azok, akik az eddigi kormányfőhöz hasonlóan továbbra is elsősorban a lengyel múltról – nagyságról és árulásokról – beszélnek. A győztesek szeretnék megváltoztatni a diskurzus témáját, és a jövőről beszélni.
A lengyelek azt mondják, hogy az immár kétmilliós új emigrációt nem kizárólag a jobb nyugat-európai jövedelmek indították útra, hanem az országban terjedő kínos légkör. A fiatalabb nemzedék legjava nem találja helyét ebben a világban. Nem véletlen, hogy rekordszámban iratkoztak fel szavazásra a külföldön dolgozó lengyelek, akik a többórás várakozás után bejutottak a szavazóhelyiségekbe. És leszavazták az ikrek pártját. Úgy érzem, az történt, hogy a világot látott, nyelveket beszélő emberek immár nem viselték el, hogy archaikus nézetek és életstílusok hívei döntsenek az ő sorsukról. A modernizáció győzelme egyben a populisták csődje volt.
Jaroslaw Kaczynski, a nemzeti értékek és legszebb tiszta hagyományok őrzőjének mondta magát. Mégis bevette a kormánykoalíciójába a populista Önvédelmet és a politikai szélsőjobbot képviselő Lengyel Családok Ligáját (LPR). Az utóbbi volt az egyszerűbb képlet. Ez a párt a harmincas-negyvenes évek lengyel fasizmusának egyenes ági örököse. Politikai elődjeinek értékrendszere egyfajta nacionálkatolikus rendi társadalom volt. Az antiszemitizmus volt az alapelvük, s ehhez ott hagyományosan még németellenesség is járult. Ez a párt politikailag belehalt a koalícióba. Talán azért, mert némileg vissza kellett fognia magát, vezérének minduntalan bizonygatnia kellett, hogy gyakran náci ruhát öltő legényei nem is zsidógyűlölők. Vele együtt esett ki a szejmből az Önvédelem, a rendszerváltozás elleni paraszti düh pártja. Vezére, Andrzej Lepper, valószínűleg Kelet-Európa legnagyobb – és leginkább fejlődőképes – demagógja volt. A magyar kukoricát a vagonokból kiborító egykori parasztvezér a hatalomban éppúgy morzsolódott fel, mint egy magyar politikus és agrárpártja. Kaczynskinak sikerült megismételnie Orbán trükkjét: bevonta a hatalomba, ellehetetlenítette, majd kiszorította a politikából a szélsőségeseket. De azért ott maradtak, lenyelte őket – akár a Fidesz -, s most a táboruk átvándorolt hozzá. Az ilyen szavazótábor új indulatokat ígér – elitellenes, kisebbségellenes és persze külföldellenes dühöket. A konzervatívokat eddig viszszafogta a kormányzás felelőssége és illemtana. Most feltehetően elszabadulnak a szavak. Az ember nem állja meg, hogy ne nézzen körül a térségben. És mindenütt lát párhuzamokat. Robert Fico a hatalomban is megmaradt bulvárpolitikusnak, aki jól megvan a maga nacionalistáival egy kormányban. És még az inkább polgárias Csehországban is gyakran elszabadulnak a nyelvek és az indulatok. A nacionalizmus pedig mindenütt jó politikai üzlet a térségben.
A liberálisok minden bizonnyal fordulatot hoznak a lengyel külpolitika nyelvében és viselkedésében. Nem fogják ugyan a németeket frusztrálni kínos gesztusokkal, de a Balti-tenger alatti orosz-német gázüzletet nyilván ellenzik majd a jövőben is. Realistaként azonban tisztában vannak vele, hogy a német tőke milyen hatalmas darabot birtokol Lengyelországból is. Ezek tények, a többi dolog – ahogy a kitelepített millióké is – mára inkább csak szimbólum. Igaz, Józef Pilsudski, az illegális szocialista politikusból lett marsall, a lengyel állam újraalapítója, állítólag azt mondta népéről, hogy az „nem tényekben, hanem jelképekben gondolkozik”. Az orosz viszony is javulhat. Az új miniszterelnök már kijelölte, hogy harmadik úti célja Moszkva lesz. (Közbevetem, ha fogadják.) Az oroszellenesség éppoly zsigeri Varsóban, ahogy a „lengyel pánokkal”, amint az a lengyel katolikusokkal szembeni gyanakvás Moszkvában. Egyébként az energiaügyek megítélése aligha változik, és Lengyelország továbbra is ott ügyködik majd, ahol az oroszok a maguk érdekszféráját tudják: Ukrajnában, Belaruszban. A visegrádi országokkal kapcsolatos magatartás is szilárdnak ígérkezik. Jaroslaw Kaczynski Gyurcsánnyal négyszemközt soha nem tárgyalt. Egy V4 találkozó utáni sajtóértekezletén pedig beszámolt arról, hogy miként oktatta ő ki a két fiatalembert, mármint a magyar és szlovák kormányfőt. A lengyelek meggyőződése, hogy nekik vezetniük kell a térséget. Az Európai Unióban most fellélegeztek az eurokraták, pedig számíthatnak rá, hogy a lengyelek továbbra is visszautasítanak minden olyan gesztust, amely őket a többi új tagállammal egy sorba helyezné.
Az új kormány sok reformot akar bevezetni, folytatná a konzervatívok által leállított privatizációt, még a kórházak magánosítása is felvetődött. A liberális programnak újabb vesztesei lesznek, a régi vesztesek még inkább elhagyottnak érzik majd magukat. És az elégedetlenség kapóra jön a maga igazában vakon hívő erős ellenzéki pártnak. Mögötte a rendszerváltás vesztesei és az összeesküvés-elméletek hívei, mindenféle vakhit követői. Az újonnan ellenzékbe kényszerült eddigi kormánypárt politikai kisgömböcként benyelte a szélsőjobbot annak különítményeivel, s ifjúsági mozgalmával, ráadásul a paraszti populistákat is. Így, ha minden igaz, úgy most Varsóban nehéz időkre és a budapesti gyors érkezésére számíthatnak.
Varsó-Budapest, 2007. október
