Amikor ezeket a sorokat írom (október 23-án, délután), szerencsére semmiféle úgymond rendbontásról nem érkezett hír. De amit előző nap, október 22-én a magát Magyar Önvédelmi Mozgalom elnevezéssel illető szerveződés Szabadság téri nagygyűlésén, de különösen utána a – mellékesen a hatóság által engedélyezetlen, eleve törvénysértő – „vonulásán” átéltem, az önmagában is mindennél förtelmesebb volt. Keresem a jelzőket, és ezek jutnak eszembe: szégyen, szomorúság, felháborodás. Úgy is, mint egykori 18 éves „ötvenhatos” kikérem magamnak és kikérem mártírjaink nevében azt, hogy ennek az elképesztő, alpári utcai közbotránynak bármi köze is lenne 1956 forradalmához.
1956 őszén a magyar nemzet sosem látott egységben, szabadságvágytól fűtve, a nemzet és az egyén méltóságának visszaszerzéséért vonult az utcákra. Szó se róla – a Szabadság téren, majd a Kis- és a Nagykörúton randalírozó banda nem erőltette magát azért, hogy emberi méltóságot, a nemzet tisztességét akár csak egy hajszálnyira is figyelembe vegye. Meg tudom érteni a politikai indulattól túlhajtott dühöseket is, meg tudok érteni minden józan mércével mérhető, az én világfelfogásométól különböző embert!
De 2007. október 22-én Budapest belvárosában nem volt mit megérteni! Nevezzük csak nevén azt, ami délután öttől késő éjszakáig tapasztalhatott bárki, akit rossz sorsa akkor arra a környékre vitt. Kérdezem: mi köze 1956 eszmeiségének az üvöltő, szakadatlan zsidózáshoz? 56 tisztaságát rasszista megnyilvánulás, antiszemita szólam nem fertőzte!
Most? Most már politikáról sincs szó! Már arról sincs szó, hogy elzavarni kívánják az amúgy törvényesen megválasztott demokratikus kormányt. Úgy délután hat órától kezdve kísérőszólammá degradálódott a „Gyurcsány, takarodj!” Helyette: zsidó takarodj, rohadt zsidó kormány, rohadt zsidó rendőrök, ez és semmi más. Magát harmadéves bölcsészhallgatónak mondó ifjú ember tisztelt meg a bizalmával, és a Bajcsy-Zsilinszky út sarkán azt magyarázta: kiábrándult Orbán Viktorból, mert ötször is megdönthették volna már a rendszert (nem azt mondta, hogy a kormányt!), de Orbánt is befonták a zsidók, és amíg itt zsidók vannak, a magyaroknak nincs hol élni. Szégyenkezem, és mélységes szomorúságot érzek. Nagy Imre, Maléter Pál – valamennyien a reformok oldalára állt kommunisták -, a zsidó Gimes Miklós, a zsidó Angyal István és ki tudja még mennyien hiába áldozták fel életüket, mert a demokrácia 17. évében Budapest utcái nem az ő hősiességük dicséretétől, hanem zsidózástól hangosak. A szabadság hőseire való emlékezést autók felborítása, szemeteskukák feldöntögetése és a tagolatlan, emberhez méltatlan mocskolódás váltja fel. Lehúzni a redőnyt, vigyük be a díszvirágot, jönnek a forradalmárok – mondja leplezetlen utálattal egy Nagymező utcai szórakozóhely pincére, és nekem szégyentől ég az arcom. A forradalom és ez a söpredék?… József Attila sorai dobolnak a fülembe: „Felvonul az ember alja. Megriaszt / A buzgóság e söpredékben… Gonoszságuk is fel van fújva / Mégis féltem életem.”
Szász István szaszi@nepszava.hu
