Kentaurbeszéd
Népszabadság * Lengyel László * 2007. október 20.
Kép: Tettamanti BélaTetszik, nem tetszik, a közép-európai társadalmak és nemzetek évszázados házasságok és válások részesei. Sokszor nem akarunk egymásról tudomást venni, hátat fordítunk egymásnak ágyban, és nem ülünk egymás asztalához, máskor kékre-zöldre verjük a másikat, eláruljuk egymást, de elmenni végleg egyikünk se tud. A külvilág – nézzen Washingtonból vagy Pekingből, Brüsszelből vagy Moszkvából – akkor is együtt lát minket, ha mi egymásra se nézünk. Bele kell nyugodnunk, hogy nemcsak európaiként, de közép-európaiként is előbb számon tartanak, mint magyarként, együtt tévesztenek lengyellel és szlovákkal, csehvel és szlovénnel.
Václav Havel a Hospodárske Novinyban kérdéseket intéz Adam Michnikhez a lengyel helyzetről, amelyre Michnik a Gazeta Wyborczában (magyarul az ÉS-ben) válaszol. Havel egyik kérdése, hogy vajon Michnik szerint az, ami Lengyelországban történik, kivételes-e Kelet-Közép-Európában, vagy tágabb regionális összefüggések közt is elhelyezhető. Michnik válasza, hogy „Lengyelország nem kivétel, hanem előfutára bizonyos baljós tendenciáknak. Mert a posztkommunista Európában mindenütt jelentkeznek hasonló veszélyek.” Michnik sorolja: a szlovák koalíció (Fico-Meciar-Slota), Václav Klaus euroszkeptikus retorikája, Orbán Viktor antikommunista radikalizmusa és Viktor Janukovics posztkommunista radikalizmusa. De az igazi és összefüggő modell Putyin hatékony tekintélyelvű rendszere. Azután elolvasom először a Financial Timesban, majd a Népszabadságban Bokros Lajos nyilatkozatát, amely ugyancsak az oligarchikus kapitalizmus Putyin-modelljéhez hasonlítja a kelet-közép-európai fejlődést. Gyászos kilátások.
Kép: Tettamanti Béla Lehetséges, hogy a szovjet típusú nemzeti kommunizmusok szomorú rendszere után az orosz típusú, oligarchikus, nemzeti államkapitalizmusok nyomorúságos modellje következik? Jobboldali, „lengyel utas” változata a IV. köztársasági Kaczynski-Lengyelországban, „Kárpát-medencei” változata a IV. köztársasági Orbán-Magyarországon, és „nagycseh” modellje a Klaus- Topolánek-Csehországban, vagy baloldali nacionál-szocialista változata a Fico-Szlovákiában? Nemzetállam összeépülése az oligarchikus tőkével, Európa- és Nyugat-ellenesség, antiliberális, ellenőrzött, vezérelvű demokrácia, politikavezérelt piac, jogokat átlépő hatalom? A különbség csak a nyíltan oroszbarát, vagy a nemzeti típus között lesz?
Nem hiszem. Miként 1956 és 1968 után is más nemzeti modellek alakultak ki az általános szovjet modell ernyője alatt Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországon, most is eltérőek a nemzeti modellek, illetve a nemzetközi környezet. 1956 után véres megtorlás következett Magyarországon, ám a társadalom és a reformkommunizmus átmeneti szimbiózisával kísérleteztek Lengyelországban, és a kettőből való tanulás folyamata zajlott le Csehszlovákiában. 1968-ban az emberarcú szocializmus kísérlete folyt Csehszlovákiában, és győzedelmeskedett a gazdasági reformizmus Magyarországon, viszont Lengyelországban megszületett a hatalom nacionalizálása, a moczarizmus, állampárti rangra emelkedett a sovinizmus és az antiszemitizmus. S miközben „68 után Magyarország áttért a fogyasztói szocializmusra, s megteremtődött a homo kadaricus forintnacionalizmusa, Lengyelországban Gierek a nemzeti kommunizmusból és fogyasztói szocializmusból kotyvasztott keveréket, Csehszlovákiában Husák koraszülött jóléti állami nacionalizmusa mocsarasodott.
Michnik leírja, milyennek képzelte 1981-ben az „önigazgató, toleráns, sokszínű, keresztény értékeken alapuló, társadalmilag igazságos, szomszédjai iránt barátságos, kompromisszumokra és mérsékletre, realizmusra és reális partneri viszonyokra képes Lengyelországot”. De nem Borusewicznek volt-e igaza, aki 1984-ben ezt írta a sokmilliós katolikus, munkás- és parasztmozgalomról: „A Szolidaritás mozgalom a rendszer minden negatív tulajdonságát hordozva növekedett: türelmetlenség a másképp gondolkodók és cselekvők iránt, a kritika elfojtása, primitív sovinizmus is jellemezte. Létrejött egy szárny a Szolidaritásban, amely csak a Grünwaldhoz vagy a Rzeczywistoschoz hasonlítható. Csak egy dologban különböztek: a kommunizmus megítélésében. A Szolidaritás Igaz Lengyelei is totalitárius ideológiát hirdettek, csak más színben, nem vörösben. Ami még elgondolkodtatóbb, ez a szárny nagy hatással volt a munkásokra. Az ún. liberálisok viszont, akiknek a régi ellenzék alkotta a derékhadát, ki voltak rekesztve a Szolidaritásból.” Nem innen jönnek-e a Kaczynski ikrek, nem ebből az antidemokratikus, populista nemzeti örökségből táplálkozik-e a IV. köztársaság kísérlete? Ugyanekkor Kádár Magyarországáról azt üzente a falun és városon vállalkozó, felemásan polgárosodó, rendpárti társadalom: ne politizáljatok, építsetek! És Csehszlovákia népei hallgattak.
1989-90-ben mindannyian ugyanoda jutottunk, de sok tekintetben másként. Havel, Michnik és a magyar demokraták, egyaránt hittünk egy emberarcú kapitalizmusban. Hittünk Kelet-Közép-Európa nemzeteinek és társadalmainak világméretű küldetésében: nemcsak a szovjet típusú rendnek és a hidegháborúnak vetünk véget, hanem új társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális modellünk humanizálni és dinamizálni fogja a reformokra szoruló világkapitalizmust is. Nem ez történt. A nyugatias, utánzó modernizáció, a privatizáció, a liberalizáció Szküllája, és a keleties államnacionalizmus atyáskodó, populista Kharübdisze között vergődünk. Az emberarcú kapitalizmus helyén vagy farkas arcú vadkapitalizmus vicsorog, vagy a tekintélyelvű állam merev tekintete néz. Nemhogy a világot, magunkat se sikerült megváltanunk. A kicsiny, liberális és demokrata értelmiség negyvenötöd vagy kétszázad magával találkozik. Körülöttük alszik, dolgozik, üzletel, létezik sértett, közömbös tízmillió.
Ugyanazok és mégis mások vagyunk. A lengyel társadalomban éles ellentét van a gazdagodó porosz-lengyel és a lemaradó orosz-lengyel világok, a nagyvárosok és a vidék, a kékgalléros és paraszti vesztesek és a privatizációs-modernizációs nyertes elit között. Ezt tükrözi az ideológiai összeütközés az életforma-konzervatív – halálbüntetés-, családpárti, abortusz-, nő-, másságellenes -, és az életforma-liberális értékek és szereplők között. Kultúrharc folyik a társadalom fölötti kulturális hegemóniáért. Erre rímel a „morális forradalom” a politikai, gazdasági, titkosszolgálati vörös oligarchia együttese ellen. Innen a „lengyel út” kivételessége, a lengyel nép európai kiválasztottságának, Lengyelország közép-európai vezető szerepének tudata, az EU-, a német- és oroszellenesség. Végül, a lengyel politikai szerkezet lehetővé teszi, hogy a kormányoldalnak ne legyen igazi parlamenti ellensúlya, hogy egy kézben összpontosuljon a végrehajtó hatalom, és így felhasználhatóvá váljanak az erőszakszervezetek. S Lengyelországban a liberális elitmédiával szemben ott szórja mérgezett magvait a keresztény fundamentális, szélsőjobb populista Radio Maryja. A lengyel elitek a harcot nem a gazdaságban, hanem az életformában, az ideológiában és a politikában vívják.
Csehországban hasonló, mégis más a társadalmi szerkezet. Az erős társadalmi egyenlőtlenség mellett is vastagabb a középosztály, a lengyelnél kisebb a területi, illetve a nagyváros-vidék közötti egyenlőtlenség. Nincs aktív háború az életforma-konzervatívok és életforma-liberálisok között, nem indított „erkölcsi forradalmat” Klaus és Topolánek. Elmúlt a cseh kiválasztottság érzése, sokkal inkább a „kis cseh” úton bandukol elit és tömeg. Mérsékeltebb a kultúrharc, mert hiányzik a keresztény fundamentalizmus. A politikai szerkezetben, az állandó parlamenti kiegyenlítettség inkább piszkos kompromisszumokra, politikai és anyagi megállapodásokra, negatív nagykoalícióra kényszerít, mint egyoldalú, tekintélyelvű hatalomra. Az osztrák korporatív és korrupt kapitalizmus, valamiféle huszonöt-harminc évvel ezelőtti változatával van dolgunk. Csehországban gazdasági populizmus és felemás reformizmus háborúznak.
Magyarország inkább hasonlít Csehországra, mint Lengyelországra. A társadalomban a gazdagodó, polgárosodó nyertesek és a lemaradó, szegényedő vesztesek nem a gazdag és szegény vidék ellentmondásait hurcolják, sokkal inkább az oktatás, képzés ellentéteit. Bár egyenlőtlenség van Budapest, a nagyvárosok és a vidék között, de vastag és kövéredik a tulajdonnal és vesztenivalóval rendelkező középosztály. Nincs igazi életforma-háború, és hiába próbálkozik jobb- és baloldal vezére, nincs „morális forradalom”, tekintettel a politikai elit együttes korrupciós érintettségére. Folyik a kultúrharc a rendszerváltás óta, de erejét csökkenti, hogy a magyar társadalom szekularizált, hiányzik a keresztény fundamentalizmus. A nacionalizmus, a nemzeti elhivatottság érzülete, 2002 tavaszán ért csúcsára, akkor sem győzött politikailag, s azóta hanyatlóban van. A politikai szerkezet alkalmas a vezérelvű, irányított demokrácia felé billenésre, de lehetetlenné teszi a tartós populista vagy jozefinista tekintélyelvű rendszereket, mert az 1989-90-es egyensúlyi köztársaságnak megmaradtak a relatív egyensúlyi elemei a parlamentben, a központi kormány és az önkormányzatok viszonyában. A magyar rendszer történelmi hagyományainak megfelelően inkább hajlik az elitek közötti zéró összegű játékra felül, és a piszkos alkukra alul. Igen, a „lex Mol” szép rákos daganat az OTP-Mol magyar mágnás koalícióval kívül, és az ötpárti nagykoalícióval – a parlamentet kerülő Orbán támogató beszédével – a parlamenten belül. De alighanem ki fogja vágni a daganatot a globalizáció szikéje. Megvédheti a „piszkos koalíció” a Molt az OMV-val szemben, de vajon mi lesz, ha a Total, a Shell, az Esso, a BP rúgják be az ajtót?
Lengyelországot a drámai kiszakadás, Csehországot és Magyarországot az elmocsarasodás, a politikai, gazdasági és kulturális hanyatlás fenyegeti. (Akár a szomorúan drámai Jaruzelski-Walesa nyolcvanas, és a kádári, husáki és jakesi hetvenes-nyolcvanas évek.) De immár nem a szovjet és nem is az orosz övezetben élünk. Az országok belül vannak az unióban, túl kicsik és nyitottak ahhoz, hogy orosz típusú oligarchikus (jelcini) vagy antioligarchikus (putyini) államkapitalizmust alakítsanak ki. Könnyen lehet, hogy túljutva az európai belépés sokkján, egy új és más, konszenzusos amerikai, európai politika, a középosztályosodás és europaizálódás, egy fokozatos elitcsere hatására mi is átkelünk a mocsáron, visszatérünk a szarmata földvárból a civilizáció nyugatias útjára.
Egymás felé fordulunk. „Ha azt az egyet tudnám, semmi többet, azt csak: / mi a különbség bűnbánat és sértett becsvágy között.” Talán megtudjuk.
