Ritka lehetőség magyar néző számára egy fiatal, feltörekvő, s immár igen jelentékeny helyi értékkel rendelkező táncalkotó munkáit oly alaposan megismerni, mint Yasmeen Godder munkáit. Az izraeli-amerikai művész együttese, néhány év leforgása alatt immár negyedik alkalommal – s persze mindig más művel – lépett fel Budapesten. KRITIKA
Pályaívet húzni, sommás következtetéseket levonni – a kronologikus sorrend híján – aligha sikerülhet nekünk. A Sudden Birds című, most látott ötszereplős ugyanis például öt éve készült, azaz két esztendővel korábbi, mint a legutóbb – 2005-ben – a Trafóban játszott, nem kevéssé politikus, megrendítő munkája, az Eperkrém és puskapor (Strawberry Cream and Gunpowder). Godder érzéki és bizarr világának eddigi három, pesti kivetülése joggal nyerte el szimpátiánkat. Sokoldalú, remek táncosai, az alkotások sűrű, intenzív atmoszférája, az aprólékos finomságok maradandóvá tették az említetten túl a Pesten másodikként bemutatott Two Playful Pink című kettőst, s a debütáló Terem (Hall) című játékot is. Godder kivételes módon használja a játék idejére szinte transzba került táncosait: színészeket látunk voltaképp, akik szavak nélkül, drámai erővel, kivételesen egyénítetten mesélnek különös, látszólag hibásan kötött könyv összevissza következő lapjaiként megnyíló történettelen történeteket, melyekben rend lesz végül mégis, bár egyes szálak „kitartani” látszanak a játéktérből a végtelenbe.
Tamar Lamm felvételei A Sudden Birds makulátlanul hófehér, háromfelől magas vászonfallal keretezett terét pazar fények világítják. Elöl és hátul, a padlón hajlított lemez mögé rejtett neoncsövek fénye futja be a padlót, illetve a háttér függőlegesét. Két oldalról négy-négy, alacsony reflektor világítja meg a négy, feketébe öltözött nőalakot. Státuszcserélő játékuk helyzetfoszlányok füzére, egymásba úsztatott, ki-kimerevedő képeké. Az izgalmasan induló, puritán táncművet az elektromos csellón élőben, a szín bal szélén játszó (egy keverőt is működtető) Karni Postel kiváló játéka kíséri-vezeti. A koppanások, pendülések, dallamfoszlányok rabul ejtetnek: Postel varázsdobozába kerülnek, hogy onnan ismétlődjenek, betelítsék a teret, visszhangozzanak, tekerőzve táncosok teste körül. A négy táncosnő egyike mélyen zavarba ejt: nyurga, fiús alakját, kissé kemény, gyönyörű vonásait Godder talán a lehető legtudatosabban alkalmazza a néző megzavarására – neki szinte eldönthetetlen a neme, nem csak alkata, játéka, státusza alapján is. A négyek érzéki játékát bujaság és őrület, tudati síkok könnyűkezű, mégis nehézsúlyú váltogatása határozza meg. S közhelyesen hangozhat, ha azt írom: vetélkedés, összetartás, lelki gyötrelmek, közös kín, közös szenvedések, szerepcserék képeit látjuk. Hányszor láthattunk már, írhattunk már ilyeneket… De a négy táncosnő játékában olyan (lelki)erő lakozik, felénk ki-kivillanó tekintetükből olyan delejes sugárzás árad, amivel ritkán találkozhatunk táncszínpadon. Amit látunk, nem pusztán nagyon hiteles, de (bármilyen nehezen követhető), ellenállhatatlan is egyben. A játék szuflája a második félidőre azonban fokozatosan elfogy. A delej nem tart faltól falig, az unalom beoson a térbe. S színházba szenvedéllyel járók, jól tudjuk: ha egyszer már megjelent, szinte lehetetlen elzavarni. Talányok, láthatatlan szálak elmesélhetetlen meséje, érzetek szó-, vagy gesztusszedete ez a fekete-fehér táncjáték, melynek végén, egy táncos szájából (egyedüli megszólalásként) az alkotók névsora is elhangzik. A játékos minden nevet furcsa, zaklatott rándulással mond ki, köztes vesszőként ajkai közé veszi az ujjait. E ponton már nagyon mélyen bent járunk az erdőben.
Godder öt éves műve nem korai zsenge, bár akkoriban keletkezett, mikor a még most is csak harmincnégy éves szerző elnyerte első, komoly elismerését (a New York-i Bessie-díjat). Az elmúlt fél évtizedben kinőtt oroszlánkörmöknek még csak a hegye látszik e hatvan percben – ám az határozottan.
Szerző:
Halász Tamás
