VALLÁSDEFINÍCIÓS VITÁK
A bábák egyházaként emlegetett közösség és a szcientológusok körüli botrányok ismét aktuális kérdéssé tették: mitől vallás a vallás?
A vallás tulajdonképpen kollektív neurózis, a neurózis pedig individuális vallásosság – hirdette az igét a 20. század elején az ateista Sigmund Freud, a pszichoanalízis atyja A lélekelemzés legújabb eredményei című könyvében. Viszont ha ez igaz, akkor mit kezdjen az ember azokkal az ortodox freudistákkal, akik számára maga a freudizmus lett vallássá, elvégre a Mester is megvallotta: „az ösztöntan úgyszólván a mi mitológiánk. Az életösztön és a halálösztön mitikus lények, fenségesek a maguk meghatározatlanságában.” S hogy a freudi alapvetés elfogadása sem megy a hívőkre jellemző hozzáállás nélkül, arra évtizedekkel később éppen a bécsi pszichológus kritikusa, a svájci filozófus-pszichológus Jean Piaget mutatott rá: „A pszichoanalízis hit, és ahhoz, hogy higgyünk, előbb le kell térdelnünk.”
A fenti idézetek is jelzik, mennyire nem egyszerű egzakt módon definiálni a vallást vagy a vallásos közösségeket. Jóllehet a köznyelv (és a jog) gyakran szinonimaként használja, különbség van a vallási közösség és az egyház között. Az utóbbi fogalom a görög eklészia (kihívottak közössége) kifejezésből származik, amit hagyományosan – már csak a szó újszövetségi használata miatt is – sokáig kizárólag a keresztény felekezetekre értettek, és más vallások nem is használták magukra. Ugyanakkor például a hatályos magyar jogszabályok a Magyar Boszorkányszövetséget is egyházként tartják számon, noha az gyökeresen más nézeteket hirdet, mint a kereszténység. Mindeközben elmúlóban van az az idő, amikor a hitet és a vallást egymás szinonimájaként lehetett használni. Legalábbis a szociológusok amellett érvelnek, hogy közösség nélkül lehetetlen vallásról beszélni, míg (személyes) istenhite akárkinek lehet.
Az 1905 és 1914 között amerikai szakértők által összeállított, évszázados tudást összegző katolikus enciklopédia azt tanítja: a vallás feltételezi egy isteni személy létének elismerését a természet erői mögött, s őt a legmagasabb vallásokban egy és oszthatatlan Istenként tisztelik, míg az alacsonyabb rendű vallásokban több istent imádnak. A tudós szócikkszerző, Charles Francis Aiken katolikus teológusprofesszor szerint a vallás Istennek való önkéntes engedelmességet jelent, aminek legtökéletesebb formáját az angyalok és a szentek gyakorolják a mennyben. E definícióval azonban a katolikusokon kívül csak kevesen értenek egyet.
A 2100 évvel ezelőtt élt nagy hatású szónok, Marcus Tullius Cicero Az istenek természetéről szóló művében a „relegere” kifejezésig vezette vissza a religiót, azaz a vallást. A szó eredeti jelentése ugyanis: finoman bánni valamivel. Cicero szerint a vallásos emberek finoman, érzékenyen bántak az istenekre vonatkozó dolgokkal. Vele szemben a 4. század elején, Isteni tanítások című művében a keresztény Lactantius a religare, kötni igéből eredeztette a religiót. Mint írta, az emberek a kegyesség kötelékeivel kötődnek Istenhez. Ez utóbbi álláspont követői tehát azt tartották vallásos embernek, aki önszántából veti alá magát Istennek – ez az értelmezés gyökerezett meg aztán a katolikus egyházban, amint azt az említett enciklopédia is jelzi.
Ugyanakkor már az „isteni szónok”, Cicero is megkülönböztette az igaz vallásosságot a babonaságtól. Hogy mi tekinthető az egyiknek és mi a másiknak, az – korántsem függetlenül a mindenkori közhatalom ízlésétől és politikai érdekeitől – a mai napig parázs viták tárgya. A korai kereszténységet például az első századokban gyakorta bélyegezték meg zsidó babonaságként a Jupiter templomában arcra boruló pallérozott római elmék, míg az 5. században II. Theodosius császár a Jupiter-kultuszt marasztalta el hasonlóképpen. A francia forradalom hatalomra került teoretikusai pedig magát a katolicizmust tartották teljes egészében babonaságnak, miközben a meggyilkolt Marat (szent) szíve körüli kultusz kiépítésén buzgólkodtak.
Miután a felvilágosodást követően a teológia kikerült a világ értelmezésének középpontjából, az új tudományágak, az önállóvá lett filozófia, a szociológia és a természettudományok a maguk diszciplínájából kiindulva új vallásdefiníciók után néztek. Egyes természettudósok például Darwin elméletét fejlesztették odáig a 20. században, hogy kijelentették: a különböző hitek az emberi agy evolúciójának termékei csupán. Michael Shermer amerikai tudománytörténész a magyarul is megjelent Hogyan hiszünk? című könyvében amellett érvel, hogy „a hit szerve egy, az evolúció során kifejlődött mechanizmus, mely túlélésünket segíti elő”, s a vallást nem más, mint a félelem hozta létre. Richard Dawkins brit etológus a napokban magyarul is megjelenő Isteni téveszme című könyvében már kerek perec „haszontalan” és gyakorta veszedelmes „evolúciós balesetként” emlegeti a vallást. Ha viszont valaki elkötelezi magát e nézetek mellett, megkerülhetetlen dogmaként kell hinnie: a szellem törzsfejlődésének csúcsán a felvilágosult ateista áll.
A rengeteg párhuzamos vallásértelmezés végül oda vezetett, hogy egyes tudósok már meg sem próbálják definiálni a vallást, csupán felsorolják annak vélt jellemzőit, mondván: minél több ilyen van egy közösségben, az annál vallásosabbnak tekinthető. Például, ha a tagok hisznek természetfeletti lényekben, különbséget tesznek a szent és a profán dolgok között, vannak rituáléik és szertartásaik, imádkoznak és átélnek vallásos érzelmeket, akkor magas pontszámot érhetnek el a vallásosság képzeletbeli skáláján. E tekintetben a Magyarországon egyházként bejegyzett és az utóbbi hetekben sok vitát kiváltott Közösség a Születés Méltóságáért (HVG, 2007. szeptember 22.) kevéssé vallásos: jóllehet a szülést szakrális történésnek tartják, és elmondanak egy imát a köldökzsinór elvágásakor, ám ez utóbbi szinte egyetlen rituális tevékenységük, és hitelveik között nem is említenek transzcendens lényeket.
A mai magyar társadalom vallásokkal és egyházakkal kapcsolatos bizonytalanságai talán abból is fakadnak, hogy a második világháború után, a kemény, majd puha diktatúra évtizedeiben enyhén szólva sem volt teljes a vallásszabadság. A hit elsorvasztásához az ideológiai alapot Karl Marx megállapításai adták. A német gondolkodó minduntalan citált mondata: a vallás csupán a népek ópiuma, vagyis olyan társadalmi konstrukció, amely elvonja a kizsákmányolt osztályok figyelmét arról, milyen nyomorúságos helyzetben is élnek. E vulgármarxista értelmezéssel ellentétben Marx elismerte: a vallás afféle hatékony „fájdalomcsillapítóként” tényleg adhat írt a szenvedőknek – miközben eltereli a figyelmüket a valós problémákról. A Marxszal évtizedekkel később perelő francia szociológus, Emile Durkheim viszont úgy vélte, hogy a társadalom „valódi lelke” és „legfontosabb összetartó ereje” a vallás.
A témáról való disputák, értelemszerűen, korántsem értek véget. A vallás modern megközelítési lehetőségeinek egyikét Korpics Márta és P. Szilczl Dóra Szakrális kommunikáció című, nemrégiben megjelent könyvükben ismertetik. A szerzőpáros alaptételnek fogadja el, hogy a természetfelettit nagyon különböző módon fogják fel a vallások, ám „a vallási sokféleség mögött ott áll az ember, akinek szándékában áll kapcsolatba lépni a transzcendenssel”, és éppen ez az, ami mindenképpen összeköti a vallásokat. Effajta gondolatokat hirdet – a korábbi merev katolikus álláspont felpuhulásának jeleként – immár a Münchenben oktató német katolikus teológusprofesszor, Armin Kreiner is hosszú ideje, retorzió nélkül: „a párbeszédben nem Istent tesszük kockára, hanem Istenre vonatkozó meggyőződéseinket”.
IZSÁK NORBERT
