A női kvóta tipikusan olyan felvetés, amely a női nem emancipációja helyett annak lealázását segíti elő. Illetve azt, hogy elszaporodjanak a „szőke nő a parlamentben…” témakörű hímsoviniszta viccek.
„Nekem az is elég, hogyha szép az idő, én vagyok a kvótanő” – dúdolgathatja majd a Neo Tones-szám überfeminista átköltését az Országházba pozitív diszkrimináció révén bejutó honanya. Már akkor, ha Sándor Klára és Magyar Bálint javaslata – amelyet, a szocikhoz felzárkózva immár a Fidesz is támogat – politikailag korrekt elmevízióból törvénnyé válik.
Ami megszületésekor csupán egy – szabadelvű pártján belül is kisebbségben lévő – frakciópolitikus antiliberális hóbortjának tűnt, mára csaknem össznemzeti nőpolitikává gyarapodott. Az ötletgazdák szerint így lehet csökkenteni a „gyengébb nem” férfiakkal szembeniközéleti reprezentációs lemaradását és hátrányait.
Jómagunk viszont úgy véljük, ez tipikusan olyan felvetés, amely a női nem emancipációja helyett annak lealázását segíti elő. Illetve azt, hogy elszaporodjanak a „szőke nő a parlamentben…” témakörű hímsoviniszta viccek. Mielőtt rámutatnánk a tervezett paragrafus abszurditásának konkrétumaira, szögezzünk le valamit.
A polgári demokrácia jogforrásainak szellemébe (de meggyőződésünk alapján a betűjébe) is ütközik ama indítvány, hogy „a pártlistákon felváltva következzenek a különböző nemű jelöltek, illetve, ha egy megválasztott képviselő valamilyen okból kiesik, a helyére csak vele azonos neműt állíthasson a jelölő szervezet.” Tehát a választásokon induló szervezetek jelöltlistáin a nők aránya pontosan 50 százalék kell legyen. Márpedig a népszuverenitáson alapuló pluralista, demokratikus társadalmakban senkit nem lehet nemi (etnikai, vallási, faji) identitása okán kedvezményezetté tenni.
A politika szabad versenyében kizárólag a tehetség, rátermettség és minőség dönthet. Ergo, hogy a szavazóközönség kit tart meggyőzőnek, hitelesnek, cselekvőképesnek. Nincs ez másként a pártokon belül sem. Az országos/megyei listák befutó helyeire valamennyi politikai erő azokat a húzóneveket rakja, akiktől támogatottságának növekedését remélheti. Ezen, a politológiai szabályszerűségek mentén funkcionáló rendszerbe tisztességesen aligha lehetne – s ellenjavallt is – jogi kvótákkal belenyúlni.
*
De többről van itt szó, mint pártbelügyekbe való doktriner kontárkodásról. Egy teljesítmény- és versenyelvű országban, az hogy valaki nő (zsidó, cigány, meleg, sváb, protestáns) önmagában nem jelenthet hátrányt. Ez ugyanis csak szimpla tény, nem pedig értékmérő faktor. Ám ugyanezért alanyi jogú előny sem lehet a nemi hovatartozás.
Aligha vonható kétségbe, hogy a nők – társadalomtörténeti okokból – évezredes hendikeppel nyertek bebocsáttatást a politikába. S hogy emiatt jócskán alulreprezentáltak a közéletben. Ámde ezt csak lassú, organikus felzárkózás után lehet ledolgozni. Ha valakit hosszú ideig láncra verve tartanak, úgy izomzata elsatnyul, melyet csak hosszú, fáradtságos regeneráló torna révén lehet újraépíteni. Kvótahívőink viszont ezt a legyengült foglyot egy tollvonással akarják ismét erőtől duzzadóvá változtatni.
Nőnemű polgártársaink sokáig jogi egyenlőtlenségtől voltak megbilincselve. A feministák joggal küzdöttek a megkülönböztetés ellen. De azzal, hogy – az Állatfarm disznainak példájára – „egyenlőbbé” tennék őket, mások jogai sérülnek. Úgy nem megy, hogy amikor a hátrányos megkülönböztetés a káromra van, akkor „le vele”, ámde mihelyst mást diszkriminálnak az én javamra, rögtön oké lesz a dolog.
A listákon a nő-férfi paritás megfelel a lakossági arányoknak, hol itt a diszkrimináció? – kérdezhetik sokan. Pontosan itt. A gondolat, hogy a nők (s bármely más preferencia-vagy identitásközösség) népességi számarányának kell államhatalmi eszközökkel, jogi kényszer útján megfeleltetni valamely testület, szakma, csoport összetételét, tekintélyelvű-antidemokrata mentalitásra vall.
A „30-as évek derekán népszerű javaslat volt, miszerint rendkívül igazságtalan, hogy miközben a zsidók csak az összlakosság pár százalékát alkotják, ők foglalják el a legkülönbözőbb felsőfokú pályák többségét. Így a becsületes keresztény/árja diplomások nem tudnak elhelyezkedni. Nosza, hozzunk paragrafust, amely a létszámarányukra redukálja a judeointellektuális terjeszkedést.
Sztálin generalisszimusz legjobb magyar tanítványa ama nézetet osztotta, hogy elviselhetetlen, hogy a munkás-és parasztgyerekek – noha ők alkotják a fiatalok elsöprő többségét – kevesebben jutnak egyetemre, mint a burzsuj-és földesúrivadékok. Hát rögtön elkezdett szelektálni társadalmi hovatartozás alapján. Megint csak: hogy egy nagyvárosi zsidó (gyáros, arisztokrata) leszármazottai nagyobb sansszal jutottak diplomához/álláshoz, mint a falusi keresztény (szegényparaszt, proletár) csemeték, annak konkrét szociokulturális eredői voltak. Nem valamiféle rosszindulatú bibsi/imperialista konspiráció folyományaként alakult így.
*
Ha az alulreprezentáltak soraiból be akar valaki jutni a belpolitikai (vagy gazdasági) felső tízezerbe, akkor több pontot kell szerezni, jobban dolgozni, mint ők. Ösztöndíjra pályázni, bizonyságot tenni a képességeiről, vállalni a felzárkózás izzadságos robotját. Nincs a pártokban macsó összeesküvés. Nőellenes, himsovén előítéletek igen. Melyekre a kvótázás nem rácáfol, hanem éppenséggel azokat alátámasztani látszik. Azt sugallja, a gyengébb nem – feltételezett alacsonyrendűsége miatt – képtelen sportszerű versenyben legyőzni a hímeket.
Ami csak a legelső, de korántsem az egyetlen defektje a törvényjavaslatnak. Itt van következőnek rögtön a szocializmusra jellemző mennyiségi szemlélet. Ötven százaléknyi nőállomány a listán – esélykiegyenlítés kipipálva. Holott az önerőből a csúcsra jutó Margaret Thatcher, Golda Meir, Angela Merkel, Anna Lindh, Vignis Finnbogadottir, Indira Gandhi, Condoleezza Rice, Hillary Clinton, Edith Cresson, Carla del Ponte, Hanna Suchocka egyéni példája imponálóbb lehet nőtársaknak (és férfi riválisoknak), mint sokezernyi kvótaérett alibinő.
De lássuk, hogy is nézne ki a gyakorlatban ez a csodafegyverként reklámozott nőgyámolítás. A listák elejére nyilván azon politikus hölgyek jutnak, akik mostanáig is képviselők voltak. Ebben nincs változás. A közepére és legaljára viszont a pályakezdők. Vagy azok, akiket a jogszabályi előírás végett kényszerűen odaraknak. Nekik innen már jóval kevesebb esély nyílik.
Persze indulhat(na) a nő egyéniben is. Csakhogy, ha valamit el fog érni a módosítás, az a 176 választókerület női jelöltjeinek csökkenése. Ha valaki ott kívánna ringbe szállni, eltanácsolják: „Neked ott a kvóta, angyalom!” Márpedig a helyi beágyazottságú, a választók által személyesen és közvetlenül jelölt/választott egyéni képviselővel szemben a listás kvótanő sorsa eztán is a – zömmel továbbra is férfiakból álló – párttestületeknél lesz. Hacsak – a kvóta innovatív fejlesztéseként – ezentúl nem a lottószámok kihúzásához hasonlóan döntik el, mely választókörzet indíthat urat és melyik hölgyet. De az már végképp a demokrácia röhejbe fullasztása volna.
A maga részéről a cikkíró ezerszer többre becsüli a nőtársaikat Parlamentbe „bediszkriminálni” akaró koncepciót elutasító John Emesét vagy Dávid Ibolyát, mint a feminista számmisztika bűvkörében élőket.
*
S mi cél vezeti igazából a terv felkarolóit? Hogy az SZDSZ politikusainak egy része miért ugrik fejest ebbe, sejtjük. A markánsan liberális álláspont érvényre juttatásához rázós pontoknál – melegjogok, drogpolitika, ügynöktörvény – a kispárt főárama nem elég brahis. Nyersebben szólván: gyávák a koalíciós szakítópróbához.
Adócsökkentést szóbahozni manapság viccnek is rossz. Marad hát a pótcselekvés.Az iskolák körzetesítése, a szociális hovatartozás okán adott felsőoktatási pluszpontok rendszere, s végül a kvóta. Melynek ugye sok köze a liberalizmushoz nincs – épphogy üti azt. Az MSZP-ben pedig – állampárti hagyományként létező „nőpolitika” formájában – amúgy is egzisztál valamiféle kvótaszerűség. Ők pont azért támogatják, mert látható: semmiben nem veszélyezteti a párton belüli „férfitöbbséget.” Ugyanakkor a megújhodás illúzióját kelti.
A nőtagozatot gründoló Fidesz se rizikózik ezzel semmit. Az orbáni kézi vezérlést és a választókerületi elnökök status quóját a dolog jottányival sem befolyásolja. Képviselőcsoportjukban van annyi nő, amennyi a befutó helyek feltöltéséhez elég. 2010-ben pedig úgyis főként egyéni győzelemre játszanak.
Politikai elitünk összehozhat hát egy olyan konstrukciót, amely a törvényhozás női létszámát úgy gyarapítja, hogy egyszersmind degradálja is őket. Mutatós parlamenti Barbie babákká. Akik nem önkezűleg, hanem Ken jóvoltából csinál(hat)tak karriert. Így lesz a nőkvótából feminista bumeráng.
