Forrás: Népszava

Nyomban a felszabadulás után a 200/1945. M.E. számú rendeletben, annak 10. §-ában a Magyar Állam vállalta, hogy “Budapest székesfővárosnak a polgári közigazgatásba való bevonásától számított harminc napon belül rendezi a kormány a zsidó vagyonok kérdését”. Ténylegesen nem rendezte. Sem 30 napon, sem 30 éven, sem 60 éven belül. Máig sem. Mivel a háború utáni Magyar Állam az egykori zsidó javak előkerült részének is döntő többségét elsikkasztotta. És a Legfelsőbb Bíróság jár elöl “jó példával”, miként kell ma is szabotálni az 1944-ben elorzott zsidó vagyonok visszaadását. Ez az ítélkezés a nácizmus folytatása más eszközökkel.

1944-ben Irénke és a mamája csillagos házban laktak, és a kabátjuk “bal mellrészén, jól láthatóan 10×10 centi átmérőjű szövet-, selyem- vagy bársonyanyagból készült kanárisárga színű hatágú csillagot” viseltek – amint azt az 1944. évi 1.240. M.E. sz. rendelet előírta.

Egyik nap elindultak, hogy beszerezzék az 1944. évi 108.500. K.M. sz. rendeletben zsidók számára engedélyezett fejadagon (hetenként 10 dkg. hús, havonként 30 dkg. cukor és 30 dkg. étolaj, esetenként és kisgyermekek részére napi 5 dl. tej – a tejet később megvonták) belüli ennivalójukat. Ám nem pont abban a két órában próbáltak vásárolni, amelyet az 1944. évi 1.990. M.E. sz. rendelet alapján a polgármester meghatározott, mint amikor zsidókat is szabad kiszolgálni – a nyilasok tüstént elfogták őket. Fogságukból Irénke papája mentette ki őket. A szintén zsidó papa a Zách utcai laktanyában – lopott nyilas egyenruhában – főszakácsként dolgozott, mintha maga is a hungarista mozgalom oszlopos tagja lenne. Értesülvén felesége és kislánya lefogásáról, néhány – magát ugyancsak nyilasnak beöltözött és tettetett – zsidó barátjával egyszerűen parancsszóval kihozta őket, és sebtében átvitte magához. Teljes héten át éltek a nyilas laktanya konyhája mögötti kamrában, majd a papa bevitte őket abba a gyűjtőtáborba, ahol a Kasztner-csoport tagjai, gazdagabb zsidók vártak arra, hogy pénzük fejében semleges országokba kerüljenek. Sokaknak ez sikerült is, Irénkééknek nem.

December 6-án vagonírozták be őket a magyar csendőrök – éppen karácsony este érkeztek meg Bergen-Belsenbe. Az első kétezer ember – köztük Irénke papája – a családi táborba került, viszonylag jobb körülmények közé, Irénke és a mamája a másikba, a zordabb, keményebb részbe. Ám a véletlen úgy hozta: megérték, hogy “45. április 15-én az angolok fölszabadították őket.

Irénke mamája azonban öt nappal a felszabadulás után meghalt – 42 évesen, végelgyengülésben. A Vöröskereszt sátra előtt stószolták föl a holttesteket. Irénke minden nap odament; második nap anyukájának még a felsőtestét is látta, harmadnap már csak a fejét – sokan hullottak el már szabadon is. Végül buldózerrel kotorták tömegsírba a halottakat.

Irénke hazajött. Nemsokára papája is megérkezett; térült-fordult, próbálkozott, de nem találta a helyét: – Itt nem szabad élni! – mondta végül, és kiment Izraelbe, onnan Amerikába, ahol aztán főbe lőtte magát.

Zárolt betét

Egyetlen rokona maradt Irénkének: anyai nagyanyja testvére, Grósz Szeréna, 1886-ban született kedves, idős asszony. Őt gondozta, ápolta, egészen 1976-ig, Szeréna néni haláláig. Mint egyedüli örökös, kis bőröndbe összepakolta a rengeteg ilyen-olyan papírt, de csak közel harminc évvel később volt lelkiereje egyszer végigböngészni mindet.

Talált egy betétkönyvet is: “Magyar Általános Hitelbank Erzsébetvárosi Fiókja, Budapest VII. Király út 1. Betéttulajdonos: Grósz Mór; betét 1944. május 1-jén: 1.500 aranypengő; kamatláb: 1,5 %.” És a betétkönyv jobb alsó sarkában kék pecsét: “A m. kir. Minisztérium 1.600/1944. M.E. sz. rendelete alapján zárolt betét”.

Ez a bizonyos 1.600/1944. M.E. sz. rendelet előírta, hogy “az ország területén lakó minden zsidó köteles a jelen rendelet hatálybalépésekor meglévő vagyonát az 1944. évi április hó 30. napjáig bejelenteni a lakóhelye szerint illetékes pénzügyigazgatóságnál”. S részletesen rendezte az értékpapírok, részvények, szövetkezeti üzletrészek, bányarészjegyek “letétbe helyezését”, “a színplatina és platinaötvözetek, továbbá színarany és aranyötvözetek, aranyvegyületek, úgyszintén a platinából, aranyból vagy e nemes fémek felhasználásával készült tárgyak, ékszerek, valamint a drágakövek és igazgyöngyök letétbehelyezését”. Igaz, utóbbiak alól felmentést adott a rendelet “a zsidó házastársak (jegyesek) jegygyűrűire, feltéve, hogy azokba drágakő vagy igazgyöngy nincs belefoglalva”.

És kimondta e rendelet: “betéti könyvön, folyószámlán vagy postatakarékpénztári csekkszámlán alapuló követelésnek a pénzügyigazgatósághoz való bejelentésével egyidejűleg a bejelentésre kötelezett a pénzintézetnek is köteles bejelenteni, hogy a jogosított zsidó. A bejelentés folytán a követelés zár alá helyeztetik.”

Nos, ez alapján került a kék pecsét 1944-ben Grósz Mór betétkönyvére: “zárolt betét”. Grósz Mór Szeréna néni testvére volt, akit 1942-ben elvittek munkaszolgálatra, s azóta a család mit sem tudott róla.

Irénke levelet írt hát ide-oda: meg lehet-e tudni, mi történt Mór bácsival. 2004 áprilisában kapott hivatalos választ a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum Központi Irattár és Hadisírgondozó Irodától: “Grósz Mór 1945. I. 22-én meghalt Mühldorf-ban, szívgyengeség következtében”. S Irénkének eszébe jutott: Szeréna néni egyszer tényleg mesélt erről a betétkönyvről, hogy amikor elvitték a testvérét, Mórt, ő a kezébe nyomta a könyvecskét, mondván: – Őrizd meg, ha pedig nem jövök vissza, legyen a tiéd! – Aminek persze öröklési jogilag nincs különösebb jelentősége, hiszen sem Mór bácsinak, sem Szeréna néninek nem maradt más rokona Irénkén kívül.

Levélben érdeklődött hát a Pénzügyminisztériumtól: mi lett ezzel a Magyar Általános Hitelbankkal? A PM közölte: “e bankot a cégbíróság 1996-ban hivatalból törölte a cégnyilvántartásból. Ez a társaság jogutód nélküli megszűnését eredményezi, a Banknak tehát nincs jogutódja.” Arról azonban hallgatott e válasz: vajon az 1944-es, Szálasi Ferenc által vezetett Magyar Államnak van-e jogutódja, amely netán tudna arról is, hogy az 1944. évi 3.840. M.E. sz. rendelet kimondta: “a zsidók minden vagyona a nemzet vagyonaként az államra száll”, valamint hogy “a betétkönyveken… alapuló, az államra átszállott követeléseket a kincstár javára kell átírni”.

Irénkét nem a pénz érdekelte, addigra tisztában volt azzal: párezer forintot, ha ér az 1.500 aranypengő – de hát az igazság! A családtól vették el azt a pénzt, a háborús bűnös Sztójay Döme aláírásával megjelent rongy rendeletre hivatkozva, a zsidóellenes jogalkotás részeként, a lágerekben, a Duna-parton végződő népirtás folyamán – azt vissza kell kapnia! S ha arra elég, hogy vigyen pár szál virágot Szeréna néni sírjára, meg a legyilkoltak emlékművére, úgy pont jó helyre kerül!

Vagy nyolc ügyvéd nem vállalta el az ügyet, mígnem valaki ajánlotta dr. Gál Pétert, aki már több ilyen pert vitt és visz jelenleg is. Irénke fölkereste Gál doktort, ő tüstént vállalkozott képviseletére, pénzt sem kért a munkájáért – őt is az igazság keresésének vágya hajtja. S noha a per még folyik, már mindketten sejtik: aligha van esélyük.

Az eddigi hasonló perek ugyanis döbbenetes tanulságokkal jártak.

Már önmagában az is elgondolkodtató: perelni kell. Hogy tehát amikor a holokauszt-túlélő örökösök a Magyar Államtól kérik a megtalált betétkönyv mai értékét, a legmerevebb elutasításra találnak. Nem megértő, humánus ügyintézésre, hanem hivatali elzárkózásra, a puszta tények mögötti történéseket leplezni igyekvő hárításra, csupa-csupa titoknak mondott, így ki nem adott dokumentumra, érthetetlen okból titkosított vagy letagadott, tehát hozzáférhetetlen iratra. Vagy például arra, hogy számos a háború előtt működött magánbank felszámolása igazából csak az 1990-es vagy a 2000-es évek során történt meg; addig számos olyan, mint az Angol-Magyar Bank, a Pesti Magyar Bank noha titkoltan, de létezett. Miközben, ha bárki a Pénzügyminisztériumnál, a Magyar Nemzeti Banknál érdeklődött ezekről – vagy addig-addig küldözgették egyik hivataltól a másikig, míg föl nem adta, vagy hazudozó, kitérő, félrevezető feleletekkel szembesült, netán egyszerűen nem kapott választ leveleire.

Hogy mit titkolnak egy emberként a hivatalok? Azt, hogy az 1944-45-ben, a Sztójay-, majd a Szálasi-kormány idején elkobzott zsidó vagyonok maradékának döntő részét a náci kor utáni magyar kormányok ugyanúgy elsikkasztották. Szó szerint: elsikkasztották.

A Szálasi-kormány az elkobzott zsidó vagyonokból oldotta meg az önfinanszírozó népirtás példátlan ötletét: a zsidók pénzéből fizette ki például az önkormányzatoknak a gettók létrehozásának és működtetésének költségeit, a deportálás során “a zsidók elszállításánál fölmerült és a polgármesterek által kifizetett, okmányokkal igazolt költségeket” , beleértve az eljáró csendőrök munkadíját, szintúgy a havi 200 millió pengőt a Magyarországon állomásozó német katonák kiadásainak fedezésére. A zsidóktól származó bevételek két százaléka pedig “hivatalból” a Nyilaskeresztes Párt pártépítési kasszájába került.

A felszabadulás utáni kormányok a párizsi békeszerződésben aláírták, s becikkelyezve a magyar jog részévé tették, hogy minden, a zsidótörvények alapján elvett értéket visszaadnak vagy azért megfelelő kártalanítást nyújtanak, illetve ha maga a tulajdonos már nem él, zsidó szervezeteknek juttatnak. Azon elorzott javakra nézve, amelyekért nem jelentkezett örökös, az évtizedeken át tartó hallgatást alkotmánybírósági beadvány törte meg, amely a 16/1993-es alkotmánybírósági határozathoz vezetett. Ez megállapította: “alkotmányellenes helyzet állott elő azáltal, hogy Magyarország nem tett eleget a Párizsi Békeszerződés 27. cikkének 2. pontjában foglaltaknak… Ezért felhívja az Országgyűlést, hogy 1993. december 31. napjáig tegye meg a szükséges intézkedést a Békeszerződés hivatkozott rendelkezésének végrehajtására.” Az Országgyűlés 1997-ben hozta meg az erről szóló törvényt, amelyben 4 milliárd forint címletértékű kárpótlási jegyet juttatott e célra. (Az összeg megítéléséhez egyetlen viszonyszámot érdemes említeni: a magyar zsidóság vagyona – amelynek pontosan meg nem határozható, de biztosan mindent elsöprő többsége került idegen kézbe – 1938-ban, a terület-visszacsatolások előtt 6,5 milliárd pengő volt, ami 1999-es áron a Magyar Nemzeti Bank számítása szerint durván 560 milliárd forint.)

Nem szólt azonban sem az alkotmánybírósági határozat, sem törvény például Irénke, Grósz Mór esetéről, arról tehát, amit a párizsi békeszerződést becikkelyező 1947-es törvénynek nem e 2., hanem az 1. pontja tartalmazott: “Magyarország kötelezettséget vállal arra, hogy minden olyan esetben, amidőn magyar fennhatóság alá tartozó személyeknek Magyarországon levő javaira, törvényes jogaira vagy érdekeire e személyek faji származása vagy vallása miatt 1939. szeptember hó 1. napja óta zár alá vételt, elkobzást vagy kényszerkezelést rendeltek el, az említett javakat, törvényes jogokat és érdekeket tartozékaikkal együtt visszaállítja, vagy ha a visszaállítás lehetetlen, e tekintetben megfelelő kártalanítást ad.”

Jogszabály ugyan született erre az esetre is: a már említett 200/1945-ös ME. rendeleten túl a 300/1946-os ME. rendelet is előírta minden zsidóktól elvett ingóság (ennek minősül a betétbe helyezett pénz is) visszaadását. Csakhogy e jogszabályok fölállítottak egy olyan tételt, amely máig meghatározza az e perekben pénzüket követelők ítéleteit: kimondták, hogy az ilyen uzsorás vagy kizsákmányoló szerződések bíróság előtti megtámadási határideje (ami persze nem azonos az elévüléssel) 1950. január 1. Viszont ugyanakkor, 1945-ben másik rendelet moratóriumot hirdetett ilyen perek indítására. Tehát amikor valaki a 200/1945-ös rendelet alapján akarta megtámadni a kényszer-szerződést – erre már akkor sem volt módja.

Így e jogszabályok végrehajtását a mindenkori magyar kormányok elszabotálták – először jogilag, majd a tényleges gyakorlatban, a vagyonok “ellopásával”. Halkan, titokban – a Magyar Nemzeti Bank és a Pénzügyminisztérium kivitelezésében – a készpénzt az állami költségvetésbe folyatták és felélték; az ékszereket, műtárgyakat, aranyat, gyémántot az Artexen keresztül külföldre, illetve az Óra- és Ékszerkereskedelmi Vállalaton át itthon eladogatták, az ellenértékét pedig elköltötték. Miközben jórészt ismerték az így eladott értéktárgyak tulajdonosainak nevét, lévén ők különféle listákon szereplő beazonosítható személyek. Tehát értéktárgyaikat nem kezelhették volna elveszett, pláne nem elhagyott vagyontárgyakként.

Van tehát mit titkolnia a Magyar Államnak, valamint különféle szerveinek – módfelett igyekszik is mind: ne derüljön ki semmi ebből a gazságból. A Magyar Nemzeti Bankkal például négy hónapja levelezek: szíveskednének kiadni a bank megbízásából a kilencvenes évek elején a Politikatörténeti Alapítvány Kutatócsoportja által készített – “A MNB részvétele a zsidó származásúaktól elkobzott vagyontárgyak összegyűjtésében és tárolásában, 1940-50” című – kutatási zárótanulmányt, amely fogalmilag nem lehet sem állam- vagy szolgálati, sem banktitok (már ha betartják a vonatkozó törvényeket). Ám nem adják ki.

S ez az állami-hivatali magatartás aztán méltó társat, hű segítőt nyer a bíróságokban, különösen a Legfelsőbb Bíróságban – döbbenetes ítéletekben öltve testet.

Más perekben is…

Hiszen lezárult már több, így elvett értékeket visszaszerezni próbáló per. Együtt perelte az ügyvéd a Magyar Államot, amely a jog szerint helytállni tartozik minden takarékbetétért, illetve annak a banknak a jogutódát, amelynél az említett 1.600/1944. M.E. sz. rendelet alapján megnyitották a takarékbetétet.

Az egyik ilyen perben a Legfelsőbb Bíróság (a továbbiakban: LB) nevében Salamonné Solymosi Ibolya, a tanács elnöke, Gyöngyösiné Gyügyei Klára és Lőrincz Györgyné bíró így döntött: “az I. rendű alperes Magyar Állam helytállási kötelezettsége e takarékbetétért nem áll fenn”. Valamint nem köteles a betét visszafizetésére az a Pénzintézeti Központ sem, amely felszámolója volt 2003-ban (!) a betétet “44-ben elfogadó Magyar-Olasz Bank Rt.-nek. Vagyis senki nem köteles visszafizetni az egykor elkobzott pénzt.

Azt ugyan elismerte a LB e tanácsa, hogy a Polgári Törvénykönyvet – amely kimondta, hogy a takarékbetétek visszafizetéséért a Magyar Állam szavatol – úgy léptették életbe, hogy “e törvény rendelkezéseit a hatályba lépése előtt keletkezett jogviszonyokból eredő és jogerős határozattal még el nem bírált jogokra és kötelezettségekre is alkalmazni kell”. Ám úgy vélte: “a betevő és az állam közti jogviszony hiányában az állam felelősségét nem lehet megállapítani… mivel jogviszony csak a betevő és a pénzintézet között állt fenn” . Hogy ez képtelen állítás, ha egyszer az állam aztán sajátjának nyilvánította a bankoknál lévő vagyont? Valamint ha az állam – amikor szavatosságot vállalt a betétekért – harmadikként belépett e jogviszonyba? Hát… igen.

Másik – már lezárult, hasonló – perben a LB olyan érveléssel utasította el a “44-ben elkobzott pénz visszaadását, hogy ügyvéd és ügyfele nem akart hinni a fülének. Arra a két kereseti érvre, miszerint az 1944. évi 1.600 M.E. számú rendelet alapján kikényszerített – a bank és a zsidó betétes közötti – betéti szerződés semmis, hiszen részint kényszer hatására jött létre, részint pedig a jó erkölcsbe ütközik – szintén Salamonné Solymosi Ibolya, a tanács elnöke, Gyöngyösiné Gyügyei Klára és Lőrincz Györgyné bíró a következőt válaszolta ítéletében. “A felperest jogszabály kötelezte a betéti szerződés megkötésére, ezért nincsen jogi jelentősége annak, hogy valóságos szerződési akarata hiányzott, a szerződés ennek hiányában is létrejött.”

Értelmezzük a LB – további vagy tíz perre kiható, tehát precedens-értékű – elvi éllel kimondott szavait! Először is kimondja, hogy a Sztójay-kormánynak a zsidókat vagyonuktól megfosztó rendelete legitim magyar jogszabály, amelyet mindenkinek kötelessége betartani és betartatni.

Igaz. Ugyanolyan legitim jogszabály ez, mint azok, amelyek alapján zsidó szerzők könyveit a könyvtári forgalomból ki kell vonni, a köteteket be kell zúzni; zsidó nem árulhat tejet, dohányterméket, szeszt és más, a vámjövedék körébe eső terméket; zsidó nem folytathat bizományosi tevékenységet, hitelhírszolgálati és hiteltudósítói ipart; zsidó nem látogathat nyilvános fürdőt, nyilvános szórakozóhelyet, nem működtethet iskolát, tanfolyamot és tanulóotthont, nyomdát, hirdetőirodát, lapterjesztő vállalatot; zsidó nem termelhet dohányt, nem kaphat hajózási engedélyt, nem lehet házaló, ügyvéd, patikus, haszonbérlő, házfelügyelő és házgondnok, tisztviselő, közjegyző, mérnök, tolmács, bírósági szakértő, szabadalmi ügyvivő, orvos, színész, újságíró, a tőzsde tagja vagy tisztviselője; sárga csillag viselésére kötelezett tanuló sem az iskolában, sem iskolán kívül nem viselhet iskolai egyenruhát, sapkát és jelvényt; zsidó nem vehet házastársul nem zsidót, ilyennel nemi életet sem élhet, nem foglalkoztathat nemzsidó háztartási alkalmazottat; köteles átengedni közúti gépjárművét, rádióvevő-készülékét, a visszacsatolt területeken fekvő mezőgazdasági ingatlanát, valamint üzlethelyiségét (annak berendezésével és árukészletével együtt, a romlandó árut pedig keresztény kereskedőknek vagy a Hangya Szövetkezetnek kell átadni); zsidó nem utazhat vasúton, közforgalmú hajón és taxin; kijelölt gyűjtőtáborokban, illetőleg gettókban nyer elhelyezést, ennek során minden vagyonát, pénzét köteles beszolgáltatni.

Ha pedig a LB álláspontja szerint így van, igazán logikus és okszerű a mondat második fele is: “nincsen jogi jelentősége annak, hogy a betétes valóságos szerződési akarata hiányzott, a szerződés ennek hiányában is létrejött” . Vagyis a LB szerint annak az égadta világon semmi jelentősége nincs, ha egy szerződés történetesen kényszer hatására jön létre, amiként annak sem, hogy tehát a szerződő felek egyikének “valóságos szerződési akarata hiányzik”, az a szerződés márpedig létrejött és punktum.

Amiként a LB szerint annak sincs jelentősége, hogy nem csak a mai jog tekinti semmisnek a kikényszerített szerződést, de az 1944-ben hatályos törvény (az 1932. évi VI. tc. 1. és 9. §-a) is kimondta: “semmis az a szerződés, amellyel valaki másnak megszorult helyzetét… függő helyzetét… kihasználva a másik fél tetemes kárával ingyenes előnyt… köt ki vagy szerez. Az uzsorás, kizsákmányoló szerződés semmis.” Ez a mi mai főbíráink szerint lehetett igaz 1932-ben, esetleg “44-ben is, de nem igaz 2006-2007-ben. Már legalábbis ha zsidó vagyonokról van szó.

(Nem csoda hát, ha e perek során a Magyar Állam, a Magyar Nemzeti Bank és az OTP képviseletében eljáró ügyvédek is döbbenetes magatartást tanúsítanak. Egyikük így írt a bíróságnak: “felperes kereseti követelését… a 200/1945. és a 300/1946. ME. számú rendeletek alapján tartja fenn… Álláspontunk szerint felperesnek a magyar zsidóságot ért üldözésre alapított (takarékbetét) követelése nem áll fenn, hiszen az általa hivatkozott jogszabályok igazolják, hogy az állam éppen ezeket a sérelmeket rendezte – ha volt ilyen jogsérelem – a jogalkotás segítségével… Ezért kérjük a kereseti kérelem elutasítását és felperes költségeinkben marasztalását.” Vagyis azon értetlenkedett, mit követelőzik itt Irénke, amikor a Magyar Állam csinos jogszabályokat hozott arról, hogy márpedig az elvett zsidó vagyonokat harminc napon belül vissza kell adni – mit sem törődve azzal a ténnyel, hogy a Magyar Állam nem hajtotta végre e maga alkotta jogszabályokat.

Másikuk kijelentette: “- Semmi sem bizonyítja, hogy a perbeli betétkönyv megnyitására a zsidótörvények miatt került volna sor” – miközben magán a betétkönyvön ott virít a pecsét, amely ezt igazolja.

A Magyar Nemzeti Bankot képviselő ügyvéd pedig így fordult tárgyaláson a bírósághoz: “- Nem véletlen, hogy kényszerből került a pénzösszeg elhelyezésre, de a gazdasági racionalitásnak volt ez egy megfelelő kifejezési formája”.

Miközben a tárgyalóterem felperesi kicsi asztalnál faszékén ott kuporgott Irénke, s nagy hirtelen Gál doktortól kérdezte: tényleg azt hallotta-e, amit hallott. A bírónő is elhűlve nézett föl papírjaiból. Gál Péter föltápászkodott, s indulatával küszködve csak annyit kért: alperesi képviselő kérjen bocsánatot a holokauszt-túlélő felperestől, akinek családját kiirtották “e gazdasági racionalitás jegyében”. Kijelentését rasszistának minősítette, mondván: – Az alperes látszólag változatlanul kirekesztő, fasiszta ideológián alapuló politikai elvekre alapítja perbeli álláspontját, s próbálja ezzel ellenkérelmét alátámasztani, egyben befolyásolni a bíróságot.

A Nemzeti Bankot képviselő ügyvéd nem kért bocsánatot, viszont néhány nap múlva a MNB elnöke levélben adott ultimátumot Gálnak: vagy három napon belül visszavonja a per során tett kijelentéseit, vagy szembe kell néznie az őt sújtó jogkövetkezményekkel.

Gál Péter válaszlevelében azt írta: “az 1.600/1944. M.E. sz. rendelettel kapcsolatos iratokat az MNB Elnöki Osztálya és Jogi Osztálya kezelte, de ebből az anyagból mára rejtélyes módon – sok más egyéb mellett – hiányzik az 1227. sz. iratoknál a zsidónak minősülő betéttulajdonosok névsora. Ki kellene hát nyitni végre azokat a szekrényeket, ott az Elnöki Osztályon. Persze nem lehet tudni, milyen csontvázak esnek ki belőle. Hát nem vonok vissza semmit, Elnök Úr! Nem kérek bocsánatot. Dr. Gál Péter”

A MNB és jogi képviselője erre haladéktalanul beperelte Gál Péter ügyvédet jó hírnevük sérelme miatt. Mindkét per még folyik…)

S hogy a felperes ügyvédje másodsorban arra hivatkozott: jó erkölcsbe ütközik a betétszerződés? Erre a LB így felelt: “a jó erkölcsbe ütköző szerződés tilalma azonban nem ronthatja le a kötelező közjogi norma közjogi hatását, nem teheti érvénytelenné a jogszabálynak megfelelően megkötött magánjogi szerződést. Az így létrejött szerződés csak akkor minősülhet jó erkölcsbe ütközőnek, ha az egyéb, a kötelező jogszabály tartalmától független körülmények azt megalapozzák”.

Nagyon helyes! Csak nem engedheti meg a LB, hogy egyesek megkérdőjelezzék, lerontsák a Szálasi-kormány alkotta “közjogi norma hatását”! Jól kinéznénk, ha nyakra-főre engednénk a jó erkölcsre hivatkozással ilyen szép szabályosan és jogszerűen létrejött szerződéseket megtámadni!

De hát mik ezek az “egyéb, a kötelező jogszabály tartalmától független körülmények”, amelyek esetleg megalapozhatnák, hogy a LB 2007 februárjában jó erkölcsbe ütközőnek minősíthesse a rendelettel kikényszerített betétszerződést? E körülmények a józan ész szerint nem lehetnének mások, mint a sárga csillag, a csillagos házak, a gettó, a pesti Duna-part, valamint Auschwitz, Bergen-Belsen, Mauthausen. Ezek voltak ugyanis a rendelet “külső körülményei”. Ezekre nézve nem engedi tehát a LB, hogy “lerontsák a közjogi norma hatását”.

S hogy kétségünk se legyen, helyesen értjük a LB intencióját, hozzátette: “nem tekinthető erkölcstelennek a pénzintézet azon szerződési nyilatkozata, hogy a betétet elfogadta és a takarékbetétkönyvet kiállította”. Ha nem, hát nem. Vagyis kifejezetten erkölcsös volt mind a Magyar Nemzeti Bank, amely átvette e zsidó vagyonokat, mind a Magyar Állam, amely magáénak nyilvánította azokat.

Sőt, ezt még képes volt fokozni a LB. Így folytatta: “amennyiben a takarékpénztár a betétet nem fogadta volna el, úgy a felperes jogelődje (mármint például Grósz Mór – KP.) az 1.600/1944. ME. sz. rendelet 17. §-ának (1) bekezdése szerint további joghátrányokat szenvedhetett volna”. Vagyis mivel ez a rendkívül legitim jogszabály valóban büntetni rendelte előírásainak megszegőit, tehát például Grósz Mór – ha meg nem hal idejekorán – kifejezetten hálás lehet a banknak, a MNB-nak és a magyar államnak, amiért elfogadták, zárolták majd ellopták a pénzét, hiszen különben megbüntették volna a nyilasok – már ha megbüntethették volna hatékonyabban annál, mint hogy elhurcolták és megölték.

Majd jogelméleti, mi több, talán jogfilozófiai magasságokba emelkedett a LB eljáró tanácsa: “ha a jogszabály nem felel meg a közmegegyezésen alapuló alapvető erkölcsi törvényeknek vagy az Alkotmánynak, azt újabb jogalkotói aktussal kell korrigálni (vagy ha Alkotmánybíróság működik, akkor alkotmánybírósági eljárásban), nem pedig a rendes bírósági eljárásban”.

Vagyis a LB szerint – hatvan évvel a párizsi békeszerződés és tíz évvel az alkotmánybírósági kötelezés alapján megszületett törvény után – a törvénytelen és embertelen bírói ítéletekért felelős a parlament is, az alkotmánybíróság is, egy valaki nem: a bíróság.

Az a bíróság, amely még azt az érvelést sem volt rest alkalmazni, miszerint “a 200/1945. ME rendelet – a zsidóellenes intézkedések jóvátétele körében – … tehát nem nyilvánította semmissé a polgári egyenjogúságot sértő jogszabályok alapján kötött vagyonjogi szerződéseket, így a sérelmet szenvedett fél maga dönthette el, hogy fenntartja-e a szerződést, avagy visszaköveteli a saját szolgáltatását”. Így hát a mai LB sem volt hajlandó kimondani e betétszerződés semmisségét, annak ellenére, hogy a kereset éppen arra irányult, hogy ha már az állam nem tette meg sem 1945-ben, sem később, tegye meg legalább a bíróság. Elvégre a zsidó betétes szabadon dönthetett – legalábbis a mai főbírók szerint.

Mondja mindezt az a Legfelsőbb Bíróság, amely – ugyanúgy, mint például a háborús és népellenes bűnösök 96 százalékának fölmentése során – nem hajlandó alkalmazni a Nürnbergi Nemzetközi Törvényszék, a Gustav Radbruch kidolgozta “törvény fölötti jog” elvét, azt, hogy az emberiség örök elveivel, erkölcsi alaptételeivel ellentétes jogszabályok nem alkalmazhatók és pláne nem adhatnak hivatkozási alapot bűnök és bűnösök fölmentésére.

Mondja az a Legfelsőbb Bíróság, amely az ifj. Hegedűs- és Metes-ügyben évek óta próbálja félrevezetni a közvéleményt, mondván, törvény-módosítással intézhetők el az ilyen esetek – noha többször bizonyítást nyert, hogy a jelenlegi törvény alapján tökéletesen kezelhető lenne mind, ha a bírók értenék és alkalmaznák a törvény szövegét, pláne szellemét.

A háborús bűnösök sorozatos fölmentése, az antiszemita közbeszéd személyiségi jogi kezelésének bírói elutasítása és az elkobzott zsidó vagyonok ügyeiben született ítéletek – rendszerré látszanak összeállni.

dr. Kende Péter

One Response to “dr. Kende Péter: A zsidótörvények ma is hatályosak?”

  1. Garai Juda Dr.

    Gratulálok. Teljes felvilágositást irt arrol, amit mindig érzékeltem, akartam de nem tudtam szavakba foglalni és megalapozottan kifejezni. Sajnos ugy érzem, hogy a zsidótörvények nem csak irva maradtak érvényben, hanem a Magyar Nemzet szivében is. ugy hiszem, hogy
    az “elenyésző százalék” félreértékelés téves.

    Ha észrevesz többet is irok. Tisztelettel és nagyrabecsüléssel. Garai.