A holokauszt roma és zsidó áldozataira emlékeztek Romániában október 9-én, a Holokauszt Emléknapon. Zoltai Gusztáv a Mazsihisz és a Bzsh ügyvezető igazgatójának Szatmárnémetiben elhangzott beszéde
Gyászunk előestéjén jutott el hozzánk a döbbenetes hír: Gödöllőn vandál újnácik meggyalázták emlékvonatunkat. Azt a múzeumi mozgó, vándorkiállítást, amely a magyar lakosságnak, kivált a fiataloknak kívánta = kívánja felmutatni: mi történt velünk, zsidókkal 1944-1945-ben.
A szégyenletes tett egyszerre hozott elénk etnikai, politikai és történelmi tanulságokat. De a legfájóbb annak érzékelése, hogy a II. világháború óta, s különösen az elmúlt tizenöt évben, gyorsuló ütemben és egyre kiterjedtebben, hiába volt minden intellektuális és morális erőfeszítés, tanítás és ismeretterjesztés – mintha pusztába kiáltottuk volna a szót.
Hiába mondtuk el könyvekben, újságokban, érvelő, pontos tanulmányokban: mit tett a magyarországi zsidóság az elmúlt két-három évszázad alatt az állam építéséért, mi mindent teremtettek testvéreink itt, a Duna-Tisza- mentén, és mit alkottak orvosaink, mérnökeink, tanáraink, művészeink. Mert mintha az odaadó szimbiózis, az együttműködés, a szolidaritás józan értelme mára, mostanra – semmivé lenne.
Természetesen nem általánosíthatunk. Vannak barátaink és társaink, szövetségeseink és humanista szomszédaink, csakhogy az ő hangjuk is halk a vad csörömpölés, az ordenáré csatazaj közepette. Mint a miénk.
Még nem fogtunk össze, még várat magára a churchilli nagy kézfogás, az elkötelezettségek közös, bátor kiállása. De ez is eljön, megtörténik, nem késik már soká!
Az újnácik persze örülnek, hogy lám, sikerült nemcsak megállítaniuk, hanem egyenesen visszafordítaniuk az időt. Hiszen nyilas zászlót lobogtatva tömörülnek gárdába, s ha úgy hozza úri kedvük: zsidó sírokat döntenek le, emlékműveket törnek össze, s lám, éppen ünnepünk idején indítanak rohamot a Vagon ellen. Igaz, az attak az éj leple alatt történt, de a „kristall-nacht” indulata már fényes volt.
Félreértés ne legyen: ez a vagon szimbolikus. Az állig felfegyverzett elődök ugyanilyen vasúti eszközökben hurcolták munkatáborba, gettóba, lágerbe a mi vétlen eleinket. Most ők úgy rohanták meg a Vagont, mint Don Quijote a maga objektumát, őrült lázban, a gyűlölet tébolyában. Meszet és ecsetet is vittek magukkal, s közben nyilván azt gondolták: majd kedden rommá bombázzák Londont, szerdán lerohanják Moszkvát és tankjaikkal megtámadják az amerikai hadsereg állásait, hogy csütörtök hajnalra már el is érjék Auschwitzot, ahol bátran begyújthatják a kemencéket. A jó emberek nehezen mozdulnak. A demokraták nem olyan fürgék, mint a rohamosztagosok. De ha elindulnak, mindenkinek tudnia kell: győzni fognak!
Szeretett szatmári testvéreim!
Ma, mi, itt emlékezünk. Emlékezünk a magyarországi zsidó erdő legeslegerősebb, legeslegmagasabb fáira, vastag törzsükre, messze nyúló ágaikra. Emlékezünk a régi megyehatárok között élő ortodox, státus quo, neológ és hászid hitközségek jeles tagjaira, az iparűzőkre, a kézművesekre, a kereskedőkre, a föld- és erdőbérlőkre, az alma- és szilvaligetek gazdáira, s nem feledjük a zsinagógák tanult hívőit, annak az ősi kultúrának és etikának kincses hordozóit, akik magasra emelték a Tórát. Őket idézzük, akiket a Teitelbaumok, a Hágerek neveltek, a Grünwaldok és a Keszanbaumok tanítottak, a Günczerek és a Májerek vezettek, s akiknek ízes magyar kiejtését, dallamos hanglejtését a negyedízigleni utódoknál is csalhatatlanul megismerni.
Köztük emlékezünk az errefelé született Szép Ernőre, Kaczér Illésre, s az általuk oly remekül megírt, megénekelt nagyszerű hősökre, a Berger gyerekekre, a Katzokra, a híres zsidókovács Weisz Samura…
Barátaim! Olyan erős volt ez a szatmári világ, hogy még ma is, jócskán megritkítva és megfogyatkozva őrzi, őrizheti gyökereit. Külföldre került szatmáriak, akik túlélték a Soát, de még az ő leszármazottaik is, úgy éreznek egymás iránt, mint valamely nagy, összetartozó család! Együtt hazai testvéreikkel, számon tartják közös ünnepeiket, kötelezőnek az ősök sírjainak látogatását, s ha kell, szorosan megfogják egymás kezét.
Már maga a múltidézés, az eltávozottak nevének, szellemének puszta említése is csodálatos erőt ad a szatmáriaknak. De nekünk is, akik ellátogatunk ide. Mert elmondhatjuk: ezt a spirituális védvonalat nem tudják áttörni sem a zászlós, sem a zászlótlan gárdatagok, sem Endre László és Baky László vagongyalázó örökösei, mert ez az erő – hagyatékában és kisugárzásában – szó szerint isteni. És ezt jó, ha tudják a csendőr- és nyilas világ hívei. Hiszen ezt a kincset az Örökkévaló őrzi! Kerubjai között pedig változatlanul ott látjuk a Föld demokratikus és szabadságszerető népeit, s velük már elég nehéz dolguk lesz a bakancsosoknak.
Szeretett szatmári barátaim!
Érzéseitekben veletek vagyunk. Tórai hittel őrizzük az elpusztítottak emlékét, fenntartjuk alkotásuk hagyatékát, s minden alkalmat megragadunk, hogy méltó módon idézzük több évszázados alkotó tettüket. A magyarországi zsidóság nevében mellettetek állunk. Tudjuk: őseitek ezt a földet otthonukként szerették, s mi ezt a hazát az ő szeretett szülőföldjüknek tekintjük.
Mert mi – ellentétben a gödi ismeretlen tettesekkel, az éjszakai Don Quijote-kkal – igazi, megszentelt helynek véljük őseink közös lakát. Ezért kívánunk együttes békét, áldott nyugalmat, szilárd védelmet és gyarapodó jövőt minden barátunkkal, valamennyinknek. Legyen áldott a szó, amely hiányzó testvéreink nagyságát idézi
Köszönöm, hogy meghallgattak!
Mazsihisz news
