„Melankolikus és kétkedő, akitől semmi nem idegen, ami emberi”
Konrád György Kakasok bánata című kötetének német kritikáiból
Konrád György: Kakasok bánata. Német címe: Das Buch Kalligaro (Kalligaro könyve). Fordította Hans-Henning Paetzke, Suhrkamp Verlag, 2007. 293 oldal, 22,80 euró
(…) Konrád már-már kokett módon attól tart, hogy Kalligarót „bárki összecserélné velem. Már többet tud rólam, mint én magamról”. Ez a kijelentés szinte ijesztő – másrészt azonban Konrád azt is elárulja, hogy ez az alteregó igen hasznos is: „Amíg Kalligaro tevékenykedik, addig én lophatom a napot.” Micsoda dialektikus szerepjáték!
Ezt a maszkot, egy másik személyiség reprodukcióját Konrád erőltetett módon egészen a társadalmi és politikai dimenziókig fokozza, a hatóságokat is megtévesztheti, ha mindenki álarcot visel, „a végén nem lehetett tudni, hogy ki kicsoda”. És ez a „kútból-kikelt alak” a szemünk láttára emancipálódik, bebeszéli Konrádnak, hogy: „Nem lehet olyan részegítő folyton önmagadat játszani”. Csodálatos mimikri-játék ez, egyike azon dolgoknak, amiért az irodalmat és az irodalmárokat szeretjük. Illúziók keltése és lerombolása, a realitás és identitás megkérdőjelezése a színlelés és eltávolodás eszközeivel. Konrád ki is fejti mindezt, s végül erre a banális kinyilatkoztatásra ragadtatja magát: „Tisztelt olvasó, ha nem hiszed ezt a Kalligarót, hát nem hiszed, akkor tedd le a könyvet, és mérgelődj, hogy feleslegesen adtad ki a pénzed”. Nehéz lenne ennél kevésbé intelligens módon megtörni az olvasói illúziót.
(KS: Dialektikus szerepjáték. Sandammeer, virtuális irodalmi folyóirat [A], 2007. március)
*
A belső emigráció és a „betiltottság” is járhat előnyökkel, morfondírozik az elbeszélő. Az ember alig kap levelet, sehová sem hívják előadást tartani, nem kérik fel, hogy írjon, nem fedezi fel az újságokban saját fényképét és mondatait, telefonja ritkán cseng, s saját semmisségének tudatában lustán heverészhet az idő széles pamlagán. (…)
Könnyen felismerhető, hogy a hősnek nemcsak filozófiai beállítottsága, de legtöbb életrajzi adata is megegyezik a szerzőével. Konrád majdnem háromszáz oldalon, kereken kétszáz fejezetben adja közre gondolatszilánkjait, aforizmáit, elégikus és komikus elmélkedéseit. A szövegen vörös fonalként húzódik végig a tolerancia, a társadalmi felelősség, a politikai fellépés témája, kritikus távolságot tartva a múlt totalitárius rendszereitől és a kapitalista jelentől. (…)
Mindez az emlékezés nagyméretű mozaikjává áll össze. A szöveg nélkülözi a szigorú kronológiát, az egyenes vonalú elbeszélést, inkább vezérmotívumok köré szerveződik, kezdve az intimitásokkal, mint a kávéházi konyak és a pesti kurvák, egészen a nyilvánosságtól és politikától való undorig. Azonban épp ez az undor az, amely nemigen tűnik hitelesnek, akkor sem, ha nem Konrád, hanem Kalligaro az, aki undorodik. A rendkívül öntelt időskori „hagyjatok már végre mindannyian békén”-hangvétel nem igazán vonja bűvkörébe az olvasót, sőt, inkább fárasztó. A Kakasok bánata egy joggal nagyra becsült kortárs író nem túlságosan izgalmas könyve.
(Martin Sander: Hivalkodó betiltottság. Deutschlandradio, könyvkritika [D], 2007. március 19.)
*
Aki még egyetlen könyvet sem olvasott a magyar szerzőtől, Konrád Györgytől, az kezdetben talán kissé tanácstalanul olvasgatja ezt a prózakötetet. Türelmünket mindenesetre kemény próba elé állítja a látszólag összefüggéstelen esszék, elmélkedések, emlékek, gondolatfoszlányok, pillanatképek banális és hétköznapi jelenetek és megfigyelések leírásának egyvelege. Azonban megéri tovább olvasni a könyvet. Mert ha az ember belelendült, később már alig akarja letenni. (…)
A boldogság eléréséhez Kalligaro ismer egy egyszerű receptet. Úgy ítéli meg, hogy a boldogság igenis létezik, boldogságra születtünk, ez a „hivatásunk”. Csak nem kellene olyan sokat idegeskednünk. Ugyanakkor a szerzőről kiderül, hogy szkeptikus moralista. Az utolsó szövegeket időskori bölcsességekkel tűzdelte teli. Bár az egyes témák közötti összefüggéseket kezdetben nehezen találja meg az olvasó, s a szöveg szerkezete csak lassacskán tárul fel előtte, Konrád prózakötete végül mégis meglepő meglátások tárházának bizonyul, melyek arra ösztönöznek, sőt, szinte megkövetelik, hogy összehasonlítsuk velük saját álláspontunkat.
(Ursula Homann: Kitalált csavargó-élet. literaturkritik.de – irodalomkritikai internetes folyóirat [D], 2007. április 4.)
*
A Kakasok bánata rövid elbeszéléseket vegyít emlékekkel és reflexiókkal. Szóba kerül születés, gyermekkor, fiatalság, zsidóüldözés, feketelista, ideológia, represszió, Budapest, Berlin és New York – de a prózaskiccek között a szerző nem teremt kronologikus rendet. Ám Kalligaro világhoz való hozzáállása is a könyv témáinak egyike, s vörös fonalként húzódik végig a szövegeken a vita activa és a vita contemplativa – a távollét, a testi távolság és zavartalan magány iránti vágy, az erkölcsi tartás és az általános távolságtartás viszonyáról való gondolkodás – közötti ingadozása.
A Kakasok bánatával Konrád azt az emlékező-munkát folytatja, melyet az Elutazás és hazatérés és a Fenn a hegyen, napfogyatkozáskor című könyvében kezdett meg. A legkevésbé sem érzelmes könyv, nincsenek benne hangoskodó vagy öntelt, elfogult szólamok, nem magamutogatás, s nem is késői leszámolás a párttal és a politikával. Túlnyomórészt pregnánsan megfogalmazott reflexiókból áll, az öregkor szenvtelensége és csendes melankóliája árad belőle, az élettel szembeni alázat.
(Wolfgang Seibel: Konrád György – Kalligaro könyve. oe1 rádió [A], 2007. május 30.)
*
Kalligaro? Nem lehet, hogy a könyv hősét nagyon jól ismerjük íróként, értelmiségiként, szociológusként, disszidensként és többszörös akadémiai elnökként, Konrád György néven? Azonban, ah, Konrád György unja már, hogy hivatásánál fogva is, folyton az én szót kell használnia, s mint már korábbi könyveiben is tette, választott magának egy fedőnevet. Ezúttal Kalligarónak hívják, s az a tény, hogy ez a név jól hangzik, de semmi jelentése nincs, jelzés az olvasók számára. Ami a szociális és az irodalmi rangot illeti, Konrádnak életében elég sok „jelentősége” volt; mostantól már szívesebben üldögélne magyarországi kertjében, a madárdalt hallgatva. (…)
A dicsekvés Konrád esetében egészen sajátságos dolog. Természetesen túlságosan okos ahhoz, hogy saját tetteivel, gondolataival és kapcsolataival kérkedjen. Másrészt viszont nagyon is figyelemreméltónak és közlésre érdemesnek tartja azokat, hisz különben nem írta volna meg ezt a könyvet.
Konrád György, óvatosan fogalmazva, önmagában nyugszik. Ezért könyve, minden szerénységet és megfontoltságot sugalló gesztus ellenére, hivalkodó könyv. Ki az, aki elmondhatja magáról, hogy egy kocsmakertben „humorosan” szemlél valamit? (Vagy talán a máskülönben kiváló fordító, Hans-Henning Paetzke munkájába csúszott itt egy kis hiba?) Hogy humorosak vagyunk-e, vagy sem, az általában nem önmagunk megítélésétől függ, bár lehet, hogy ebben az értelemben Kalligaro nem „én, Konrád” személyesen, hanem egy alkalmi hencegő?
Érdekes az a rész is, ahol Kalligaro arra emlékszik vissza, hogy 1989 októberében hogyan beszélte rá Göncz Árpádot a köztársasági elnöki poszt elfogadására. Vagy amikor a Bellevue-kastélyban részt vesz azon az ünnepségen, ahol Steven Spielbergnek átnyújtják a német szövetségi érdemkeresztet, s érezhetően örül, hogy ott lehet, míg aztán egy idő után mégiscsak elfogja az unalom. Haza szeretne menni, ezt a csapásirányt követi a könyv, Berlinből Budapestre, Budapestről vidékre, a kertjébe, a nyilvánosságból a magánéletbe, s olyan szavakhoz és gondolatokhoz, melyeket nem egy nyilvános esemény alkalmából tartandó beszédhez kell megfogalmaznia. (…)
A hiú emberek gyakran kevésbé mennek az idegeinkre, mint a szerények, mert ők legalább beismerik narcisztikus szükségleteiket. Innen nézve a Kakasok bánata nagyon kellemes könyv. Konrád világlátott, teli van életbölcsességgel, s rendelkezik az erotikus emberek ösztöneivel, tehát nem esik nehezére, hogy előnyös oldaláról mutassa meg magát. (…)
Minél idősebb lesz, annál jobban vágyik arra, hogy írói hangja érvényesülhessen. Le a pódiumokról, ki a szimpóziumi termekből, elég volt a kultúrpolitikai vagy az európai-integrációs közhelyekből! Konrád György nem akar „lelket lehelni Európába” (bár még mindig eleget tesz az ilyesfajta projektek felkéréseinek) – már csak kertjét szeretné művelgetni, mint Candide, amíg még ideje engedi. (…)
Konrád – s ezt ő maga tudja a legjobban – a nagy magyar-zsidó-osztrák hagyományok egyik utolsó örököse, tehát flanőr, csevegő, kávéházi vendég, erotikus ember, értelmiségi. Melankolikus és kétkedő, akitől semmi nem idegen, ami emberi.
(Christoph Bartmann: Az én szó állandó használata unalmas. Literaturen [D], 2007. július-augusztus)
*
Megtéveszthetetlenség, csendes önfejűség, sztoikus életfilozófiai és életművészet jellemzik Konrád György kacskaringós emlékiratait, melyekben a szerző politikai és magánéleti tapasztalatait tarka kendőként bontja ki előttünk. (…)
Narráció és reflexió a Kakasok bánatában szétválaszthatatlanul összefonódik egymással. De talán mégis az önszemlélet van túlsúlyban. Mintha a szerző a vallomásos irodalom (Montaigne-től és Rousseau-tól kezdve Pessoáig) hagyományait szeretné folytatni – persze lezserül, derűs iróniával. Mert alteregója tele van ellentmondásokkal, feltárja saját gyengéit, s szívesen adja az anti-hőst. Egy remete, aki sikeresen játssza el a rá rótt szerepeket; világpolgár, aki a relatív igénytelenséget választja élete alapelvéül; egy hitetlen, aki nem vágyik megváltásra; olyan ember, akiben folyton küzd egymással aktivitás és passzivitás.
Csodáljuk Kalligaro, illetve Konrád megfigyelői képességét, mely a legkisebb részletekből is csodás szikrákat csihol, osztozunk a semmi felett érzett örömében, és megvigasztalódunk a gondolattól, hogy éppen azért, mert az élet véges, nincs okunk a sietségre. Somolyogva konstatáljuk, hogy az öregkor esztétikája animisztikus, mivel abból indul ki, hogy a hokedlinek és a kesztyűnek is lelke van. (…) Konrád az élet teljességéből merít, s mégsem az olvasót oktatja, hanem kendőzetlenül számol be önmagáról. S ezért külön köszönet illeti.
(Ilma Rakusa: Az élet teljessége és öröme. NZZ [CH], 2007. augusztus 31.)
*
Konrád György azonos Kalligaróval. Mivel állítása szerint unalmas állandóan egyes szám első személyben beszélni önmagunkról, az én szót csak egyetlenegyszer használja, amikor elmondja, hogyan jutott hozzá új irodalmi nevéhez: „Ezt a nevet Hegymagason, egy Balaton-felvidéki faluban találtam, kútkávákon, itatóvályúkon, megtetszett és eltulajdonítottam.” Hogy a „Kalligaro” szó jelent-e valamit, Konrád nem magyarázza meg. A név díszül szolgál, mint egy pávatoll. Hajunkba tűzhetjük, s indián törzsfőnökké nemesedünk általa.
Tehát annak, hogy Konrád lemond az én szócska használatáról, semmi köze a szerénységhez. Épp ellenkezőleg. Ha önmagunkról másik személyként beszélünk, ezzel feladhatjuk minden tartózkodásunkat. Egyvalami nagyon hamar kiderül: Kalligaro igazán vagány pasas. Megvesztegethetetlen értelmiségi, aki a szörnyű XX. század során semmitől nem hagyta magát megrendíteni. Sportos, potens fickó, aki ellenállhatatlan vonzerőt gyakorolt a nőkre. S végül most van háza és kertje, számos gyermeke és unokája veszi körül, tehát teljes joggal állíthatja, hogy a világ jól sikerült. (…)
Konrád nem szeretné, ha a történelmi körülmények megfosztanák őt saját külön életétől. Ezért kijelenti, hogy önrendelkezési joga van, s a liberálisok hittételéhez igazodik, mely szerint mindenki legyen boldog saját módszere szerint. Állítólag egyszer egy kritikus amiatt szidalmazta, hogy bárhol képes a boldogságra, még a kommunizmusban is. De épp ebben rejlik az élet művészete. A belső emigráció kényszerű tétlensége nem feltétlenül különbözik mai életformájától, amikor vidéki kertjében üldögél, pipázik, pálinkát iszik és réges-régi New York-i, tokiói és berlini útjait piheni ki. Az egykori disszidens és a mai nyugdíjas, ha jól megnézzük, szinte alig különbözik egymástól.
De a remeteség dicsérete valahogy mégsem elég hiteles. Kalligaro túlságosan boldogan lebeg egykori jelentőségteljességének aurájában, amikor azokra az évekre emlékezik, melyekben a Berlini Művészeti Akadémia elnöke volt. (…)
A legerősebbek azonban azok a fejezetek, amelyek az öregedésről, romlásról és a halálról szólnak. Itt jó szolgálatot tesz egzisztenciális téren a hosszú évek alatt begyakorolt politikai higgadtság. Az anya és az apa halálának józanságában szinte kegyetlen leírása vagy egy borzalmas szájsebészeti operáció ábrázolása, melynek során Kalligaro összes fogát kihúzzák, a gyakorlati sztoicizmus mélyen megrázó példái.
(Jörg Magenau: Meglehetősen önelégült. Süddeutsche Zeitung [D], 2007. szeptember 3.)
Válogatta és fordította: Sárossi Bogáta
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 40. szám
