Élet
A kalauz visszanéz
N
ekem a lakiteleki sátorverés huszadik évfordulójáról készült képek közül az tetszik a legjobban, amelyen a nemzet spirituális vezére az előadása után épp lehuppanni készül a helyére, közvetlenül a Költőfejedelem mellé, s kissé előredöntve felsőtestét, köszöntésképpen szalutál egyet a sor közepén ülő Zsírtáltosnak; a MÁV-továbbképzésen átesett kalauzai szoktak ily udvariasan s gyöngyöző homlokkal tisztelegni az utasoknak jegykezelés előtt, majd sajnálattal hozzátenni, hogy ők maguk se tudják, hogy a kupéban miért nem lehet lekapcsolni a fűtést.
Ha jól emlékszem, pár évvel ezelőtt ugyanez a spirituális vezér verte szét a Zsírtáltos pártját, s akkora hülyét csinált belőle, hogy rajta röhögött még a szélsőjobb is, az már más kérdés, hogy a Zsírtáltos visszaröhögött, s joggal, hiszen a MIÉP volt az elmúlt tizenvalahány év legjövedelmezőbb családi pártvállalkozása, kifizetődőbb, mint drámát írni, az Artisjus nem nyúlhat le egy fillért sem a felhalmozott vagyonból.
Most vastapsol a többiekkel, s tán még a büfékocsiba is kimenne a spirituális vezérrel.
Vastapsol Fekete Gyula is, mi több, ő maga kifejezetten alázattal néz a kalauzra. Minden oka megvan rá: tizenhét éve az első választási forduló előtt a gyerekek Fekete Gyulát játszottak a játszótéri homokban: „Én nem vagyok Agyalágyula”, kiáltották egymásnak hadonászva, ahogyan a tévében is látták attól a zöld nadrágos, fekete bajuszú, mérges embertől, aki percekig üvöltötte bizonyos Orbán Viktor szemébe az asztalt verve, hogy „kikérem magamnak, hogy maguk engem Agyalágyulának hívjanak”, amaz egészen az asztal alá bújt a röhögéstől a műsorvezetővel együtt.
Szűrös Mátyást, Pozsgay Imrét, a munkásmozgalmi panteon leendő Zoro és Huru szoboregyüttesét nem említem, sőt, Bíró Zoltánt, Für Lajost sem, pedig utóbbiak megérdemelnék. Most, közel az elbutulás végső, de rózsaszín szakasza előtt egymást túllicitálva állnak elő Antall Józseffel, hogy Antall József eladta a mozgalmat, a pártot, a hazát, lepaktált a kommunistákkal, (ki nem mondva) a zsidókkal, miközben akkor, Antall alatt Bíró ugye pártelnök, Für Lajos a legjobb operettek fordulatait idézve honvédelmi miniszter lett, a miniszterelnök feltétlen és legalázatosabb hívei. Akárcsak a Költőfejedelem, aki valami szellemi inkontinenciától szenvedve most áll elő azzal, hogy mennyire nem értett ő egyet annak idején Antall-lal, már akkor látta a haza vesztét; gyerekes és jellemtelen dolgok ezek, igaz viszont, hogy a mostani meghívókon egy sor sem jelezte, hogy a húszéves évforduló a bátor és gerinces emberek találkozója lesz.
Mi ez, Ökör-kör? – mondta nekem az egyetemen az egyik hallgató, amikor látta ezeket a felvételeket, s ezt tudomásul kell venni. Részben kit és mit tiszteljen az új nemzedék, mondjuk, a mai Lezsákot látva, másrészt az új nemzedék amúgy is nagy ívben tojik a húsz évvel ezelőtti hősökre, és kizárólag a lényegre koncentrál. A lényeg pedig az, s ezt üzeni a kalauz mély nyomokat hagyó ünnepi előadása is, hogy az itt megjelent urak semmire se mentek volna a nemzet későbbi spirituális vezére nélkül, aki 1987-ben az 1956-os és az 1848-49-es forradalom és szabadságharc vezetésében szerzett személyes tapasztalatait felhasználva találta ki a lakiteleki találkozó gondolatát, sőt, ő is szervezte meg, a sátrat is ő választotta ki hozzá, miként értelemszerűen ő maga mondta a megnyitóbeszédet és a hozzászólásokat is, végül ő maga összegezte a vitát, majd vonta le a végső konzekvenciát: a nemzet súlyos válságban van, be akarják vezetni a vizitdíjat, s egyetlen kiút a Nagy Októberi Zuschlag-modellből, ha azonnal népszavazást írunk ki a patikák kérdésében.
Nagyjából ennyi volt Lakitelek, erre bólintott, sőt vastapsolt a vendégsereg, a beszűrődő alkonyi fényben kifejezetten azt a látszatot keltve, hogy itten a Napfény nyugdíjasotthon lakói gyűltek össze valami szép ünnepségre, s már csak a torta van hátra, aztán lehet cserélni a pelenkákat. Igaz is: tulajdonképpen arról akartam én írni, hogy miért nem lehet szépen, tisztességesen, méltóságot megőrizve megöregedni; ha nem is okos vagy bölcs, de legalább szép és tiszteletre méltó öregemberré válni.
Megyesi Gusztáv
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 40. szám
