Népszabadság * Munkatársunktól * 2007. október 4.
Munkahelyi baleset: – Jaj, doktor úr, a főellenőr úr csak úgy viccből, próbaképpen bedugta a kisujját az adóprésbe!!!Kép: Szmodis Imre
Húsz év múltán
Húsz év egy ember életében elég hosszú idő. Ennyi idő alatt bármi történhet vele: megváltozhat életfelfogása, értékrendje, magatartása, politikai orientáltsága és így tovább. A lakiteleki emlékkonferencia résztvevőinek életútjára jócskán találhatunk példát erre – a legmarkánsabb Orbán Viktoré. A kalandos életutakat azonban, úgy gondolom, nem tanácsos felróni senkinek, legfeljebb gondolkodóba ejtik a külső szemlélőt.
Mégis, mi a hasonlóság 1987 és 2007 lakiteleki találkozói között? Végignézve, hallgatva és olvasva az akkori és mai felszólalásokat, a hasonlóság egy szóval jellemezhető: idealizmus. Ábrándokat hallottunk többnyire, akkor is és most is. A realitásokról, a megvalósíthatóságról, a gyakorlatiasságról kevés szó hangzott el. A Lakiteleki Mozgalomból kifejlődő Magyar Demokrata Fórum belső viszonyait alapvetően mindig is ez a kettősség jellemezte: az ideákat kergetők és a reális lehetőségeket számba vevők szembenállása. Ez a szembenállás volt az MDF minden válságának, szakadásának legfőbb okozója. Persze a szemben állók soraiban mindkét oldalon megtalálható volt a jó szándékú, a tisztességes, másrészt a rossz szándékú és tisztességtelen emberek sokasága.
A 2007-es lakiteleki összejövetelnek volt egy bájos, olykor tragikomikus jellemvonása: a mai résztvevők többsége ugyanolyan idealista maradt, mint volt húsz évvel ezelőtt. Emiatt hallhattunk indulatoktól teli és becsmérlő szavakat egyes alapító atyák részéről a rendszer-változtatással, az Antall-kormány tevékenységével és a mai MDF helyzetével kapcsolatban. Persze ezek a megnyilvánulások valahol érthetőek, hiszen az idealisták számára nagyon fájdalmas lehet, ha eszményeikből semmi vagy nagyon kevés valósul meg, és nem azért, mert az eszményeik hibásak, hanem egyszerűen azért, mert más a valóság, más a realitás, más a gyakorlatiasság. S persze az is igaz, hogy életerejük teljében levő emberektől elvárható, hogy húsz év leforgása alatt némi realitásérzékre tegyenek szert.
A lakiteleki összejövetel legjelentősebb és legmarkánsabb résztvevőjére, Orbán Viktorra természetesen nem helytálló az előbbi jellemzés. Az ő életpályája teljesen más. A nyolcvanas évek végi és a kilencvenes évek eleji Orbán Viktort a pragmatizmus, a gyakorlatiasság és a realitásérzék jellemzi. Ő kormányfői évei vége táján tévedt az idealizmus útjára, ez vezetett vereségéhez, és emiatt a gondolkodásmód miatt beszélhetnek ma Gyurcsány és a neokommunisták országlásáról. Ha Orbán nem változott volna olyan jelentősen, ahogyan változott, ma nem lenne Gyurcsány Ferenc az, aki, nem lett volna őszödi beszéd, nem lettek volna zavargások, nem kellene népszavazási manőverekbe kapaszkodni, és talán az ország fejlődőképesebb lenne, mint ma.
A történelemben számos példát találhatunk arra, hogyan vezet országok, nemzetek és személyek tragédiájához az, ha az idealizmus politikai programmá változik.
Az Antall József vezette MDF és az 1996-ot követő hatéves hektikus időszakát lezáró mai MDF mindig is igyekezett és igyekszik a realitás talaján maradni, a gyakorlatban nem ideákat kergetni, hanem az elképzelések, a programok megvalósíthatósági szempontjait figyelembe venni. Ezért nem véletlenek az idealisták részéről irányukba megnyilvánuló féktelen és arrogáns dühkitörések.
Takács István
Tolna
A politika becsülete
Levél az SZDSZ országos tanácsához (OT) és parlamenti frakciójához
Kedves barátaim! Az SZDSZ márciusban módosított alapszabálya már nem teszi lehetővé, hogy egy „egyszerű” SZDSZ-tag az OT-hoz forduljon kéréseivel, terveivel, kritikáival vagy javaslataival. Erre az új módi szerint csak helyi szervezetek és választmányok jogosultak. Párton belüli lehetőség hiányában kénytelen vagyok tehát a nyilvánosság előtt kérni tőletek: változtassátok meg a legutóbbi OT-ülésen hozott döntéseteket!
Az illegális pártfinanszírozással és a képviselői összeférhetetlenséggel is kapcsolatba hozható botrányok – legutóbb és különösen a Zuschlag-ügy fényében (és homályában) – olyan erkölcsi és lélektani krízishelyzetet látszanak teremteni, hogy nem érdemes tovább rettegve várni azt a pillanatot, amikor a fölháborodás száműzi a közéletből a képmutató „demokratákat”, és velük magát a liberális demokráciát is.
Ezért: támogassátok, szorgalmazzátok, hogy az SZDSZ-frakció az Országgyűlés következő ülésén kezdeményezze a szavazást a benyújtott pártfinanszírozási törvénytervezet módosító javaslatairól, hogy egy héttel később megtörténhessen a végszavazás. Az SZDSZ a saját gazdálkodását a fenti jogszabálytervezet szellemével összhangban – egyoldalúan is! – haladéktalanul tegye nyilvánossá. Továbbá: az SZDSZ a jövőben csak magánszemélyektől fogadjon el adományokat, és hozzon létre elkülönített kampányszámlát a politikai (és nem csak a választási) kampányok minden kiadásának finanszírozására. A párt gazdálkodását bízzuk kincstárnokra, aki az országgyűlési vagy önkormányzati képviselőségen kívül más politikai, illetve állami tisztséget nem tölt be, és gazdasági társaságban sem visel vezető tisztséget.
A tettek ugyanis beszédesebbek minden sajtóközleménynél, és minősített parlamenti többséget sem igényelnek.
A partvonalon kívülről kell kérnem azt is, hogy szorgalmazzátok, támogassátok Gusztos Péter idén januárban előterjesztett törvénymódosítási kezdeményezését, amely a parlamenti képviselőséggel összeférhetetlennek minősítené az önkormányzati képviselőséget és a polgármesterséget, valamint megszüntetné azt a lehetőséget is, hogy az országgyűlési képviselők állami, önkormányzati gazdasági társaságokban vezető tisztséget, vezető testületi, felügyelőbizottsági tagságot vállaljanak.
A törvénymódosítások kezdeményezésének lehetősége és a gazdálkodás nyilvánossá tétele – ezért is jó erről a felbolydult közvélemény előtt beszélni – természetesen nemcsak az SZDSZ, hanem bármelyik politikai erő előtt nyitva áll. Ebben az értelemben ez a levél mindenkihez szól. Az országnak nem ez vagy az a párt hozhat nyugalmat, hanem a közélet tisztasága maga.
A fenti törvényjavaslatok és a vállalt kötelezettségek nemcsak az SZDSZ, hanem az egész politikai szféra hitelét javítanák, hozzájárulnának „a politika becsületének helyreállításához” (amiről Bauer Tamás írt visszhangtalanul maradt pártfinanszírozási és összeférhetetlenségi javaslatait ismertetve az Élet és Irodalom 2005/36. számában), és talán mérsékelnék azt a kárt és szégyent is, amelyet Bauer Tamásnak az SZDSZ-ből való kiszorítása jelent.
Hell István
SZDSZ-tag, Budapest, V. kerületi ügyvivő
Még mindig az elnöki beszédről
Sólyom László az Országgyűlés őszi ülésszakát megnyitó elnöki beszédére a Népszabadság lapjain – eddig – két irányból látszik kritika megfogalmazódni.
Az egyik irány fő kérdése: kiknek az érzékenységét sértheti az árpádsávos zászló? Bitó László cikkében (A félelem jogán, szeptember 21.) összegzett gondolatok fejezik ki teljesen egyértelműen, ugyanakkor differenciáltan azt a véleményt, mely szerint: mindenkiét, aki szemben állt és áll a náci eszmével és annak bármely szintű megnyilvánulásával. Különös érzékenységgel viseltetnek a holokauszt túlélői és leszármazottjaik, de nem csak ők lehetnek érzékenyek.
Egy másik vélekedés szerint a köztársasági elnök magatartása, stílusa arisztokratikus volt. Viselkedése nem a pártokon kívüliséget fejezte ki, amelyre egyébként a beszéd tartalma utalt, hanem olyan kívülállóságot, amely szinte a nemzeten való kívülállást tükrözi. Többek között erről szól Debreczeni József cikke (Elnök vagy király?, szeptember 22.).
Az első kritikához nincs lényegi hozzáfűznivalóm. Sólyom László beszédéből kiderült, hogy tudja és érzi, hogy az árpádsávos zászló használata jogszerű, hiszen a parlamentben is jelen van, ugyanakkor ízléstelen, sőt nemkívánatos, mert érzékenységeket érint. Hogy kikét, abban kétségtelenül elnagyolt volt az elnöki beszéd, hiszen abból a finom, egyúttal pontosságra törekvő megfogalmazás valóban kimaradt.
A második kritikával vitatkozom. Mert valóban arisztokratikus volt az elnök magatartása és szóhasználata, egyes nyelvtani szerkezetek alkalmazása a parlamentben. (Pl. az egyes szám harmadik személyben való kifejezésmód.) Miért is vitatkozom akkor? A magam részéről négy irányba mutató magyarázatot tudok az elnök magatartására adni.
1. Sólyom László valójában nem pártatlan, magatartása is erre utal (rejtetten). Ezt – az elnök megnyilvánulásai alapján – elvetem.
2. Sólyom László „fennhordja az orrát”. Ezt a magyarázatot is elvetem, mert nem tapasztalom, nem is gondolom, hogy ilyen jellemhibája lenne, valamint ez olyannyira primitív megközelítés, amelyet elvileg sem fogadok el.
3. Az elnök úr igazából a Monarchia-beli királyságot óhajtja viszontlátni. Ezt demokrata megnyilvánulásai kizárják, és a józan észnek is ellentmond.
4. Sólyom László az egyes szám harmadik személy használatával és a kívülállónak tűnő magatartásával azt akarta kifejezni, hogy mondanivalóját, véleményét, üzenetét nemcsak a saját maga nevében fejezi ki, hanem a mindenkori köztársasági elnök nevében is – mintegy az „abszolút értékű erkölcsiséget” megjelenítve. Szóhasználata ez esetben annak szimbóluma, hogy bármely elnöknek azt kell képviselnie, amit ő most kifejez, tudniillik a pártokfelettiséget, törekvést a pártok közötti megbékélésre.
Én erre az utolsó magyarázatra voksolok. Még akkor is, ha látom: ez a metaforikus magatartás – divatos kifejezéssel – „nem jön le” mindenki számára.
dr. Bakonyi Anna
pedagógiai szakértő
Elnöki szerepkör
Debreczeni József Elnök vagy király? című írásához (szeptember 22.) szeretnék hozzászólni.
Azt gondolom, hogy akárki is a Magyar Köztársaság elnöke, elsősorban nem a szakmai tudását használja tisztsége betöltéséhez, hanem a személyiségét. Karaktere, neveltetése, életpályájának megtapasztalt és személybe szocializálódott mintái, problémaérzékenységének érintettsége, kulturális ízlése, hobbija erőteljesebb hatást jelenthetnek, mint a törvényben meghatározott szerep, munkaköri leírás szabályai szerinti feladatellátás. Ha. Ha az adott elnök képes felülemelkedni saját magán, és felkapaszkodni a tisztség erkölcs-nemzeti méltóságához.
Kínosabbnál kínosabb félreértéseket, félremagyarázatokat jelenthetnek megnyilatkozásai, ha egyéni perspektívát használ az elnöki vélemény formálásában. Az elnök nem azonos szerep a királlyal. Ugyanis a királyt nevelik. Az elnököt Magyarországon választják. Ettől még az eredmény ugyanaz lehetne, ha a legitimitásuk azonos társadalomtörténelmi súlyú és tömegegyensúlyú lenne. Azaz nemzeti mértékben is lehetne felkent Magyarország akárki elnöke, ha személyiségében alkalmas a nemzettudat értelmezésére, a nemzetjelen szimbolikus vezetésére. Nem élethosszig, nem születésétől kezdve, csak annyiszor öt évekig, ahányszor a legalább 194 ember megválasztja.
Ha felszínre kerül valaki személyiségében az identitásskizofrénia, az a képességtelenség kompenzációjának egyik egyszerű, tudat alatti megnyilvánulása. A tévedhetetlenség lelki megoldása az embernél lehet isteni, királyi. Ez utóbbi egyszerűbb.
Némethy Mária
Pécel
Közeleg a D-nap
A múlt héten az uszodában találkoztam Sinkovics Rózsával. Könnyes szemmel panaszolta, hogy a napokban végre megkapta a hőn óhajtott nemzeti vízumot azzal a kis szépséghibával, hogy az öt év helyett mindössze harminc hónapig lesz érvényes. Bamba arcú kérdésemre így válaszolt: „A szépséghiba abban rejlik, hogy az esetek döntő többségében öt évre szól a nemzeti vízum, a konzul viszont a saját belátása szerint meghatározhatja az időtartamot. Nagyon ritka kivétel az öt évnél rövidebb idő, éppen ezért bántó, hogy épp egy kisnyugdíjast részesítenek hátrányos megkülönböztetésben, ami lehet, hogy jogszerű, de nem méltányos. (A nemzeti vízum beszerzése Rózsa nővérének hozzávetőlegesen 120 eurójába került!)
Bevallom, hogy mindeddig nem foglalkoztatott túlságosan anyaországom irántunk tanúsított mostoha viszonyulása. Éveken át még csak vízumot sem igényeltem – meggátolt ebben férfiúi büszkeségem. Úgy gondoltam, hogy sohasem fogok olyan embernek vagy országnak könyörögni, aki, illetve amely indokolatlanul elhagyott.
A szükség sajnos olykor törvényt bont. A közelmúltban egy tiszakécskei és egy budapesti rokonom is meghalt, ezért kénytelen-kelletlen mégis kértem vízumot. Hova is? Egy idegen országba, én, a hontalan, akit a radikálisok nemrég még egy szendviccsel felszerelve löktek volna át ingyenesen abba az országba, amely megfosztotta állampolgárságától felmenő egyenes ágú rokonaim mindegyikét, kivétel nélkül. Abba az országba, amelyet jóleső érzéssel anyaországnak nevezünk, de amely bennünket ugyanúgy megtagad, mint a zabigyerekét titokban megszülő és elhagyó lelketlen anya.
Idén tavasszal már megszokásból váltottuk ki a vízumot, és személygépkocsim külhoni biztosítására a zöldkartont is. Bár ne tettük volna! Most azon fő a fejünk, hogy hova, mikor, miért és kihez menjünk. A rokoni szálak lassan megkoptak, a barátiak pedig még inkább.
Teljesen érthetetlen és felfoghatatlan számomra, hogy mi, észak-vajdasági magyarok a jövőben még kishatárforgalmi útlevelet sem igényelhetünk. Magyarország és politikai pártjaink úgy védik a szórványmagyarságot, hogy a tömbmagyarságot büntetik!
A Párkányban megtartott „kis-MÁÉRT” támogatta azt az ötletet, hogy a jövő év január 1-jétől, az új schengeni határok létrehozása miatt kialakult új vasfüggöny áthidalására javasolják a magyar kormánynak, hogy a vajdasági magyarok kapjanak letelepedés nélküli kettős állampolgárságot. Bárkivel fogadni mernék, hogy minden maradni fog a régiben. Anyaországunk ismét nemet fog mondani nekünk.
Kedves mostohaanyám! Nem tudom, tudatában vagy-e annak, hogy a vajdasági magyarság 20-25 százaléka már nem érheti meg Szerbia csatlakozását az EU-hoz. Nem tudom, hogy emiatt és a határzár miatt vannak-e álmatlan éjszakáid? Kedves mostohám! Remélem, elhiszed nekem, hogy sohasem használtalak ki, mint ahogy a turisták többsége sem, csak szerettem, szerettük lányaitokat. Kedves állam anyácska! Bocsásd meg nekem ezt a bűnöm, de én a tiédet nem tudom, azért, mert január 1-jétől vasfüggönnyel várod a hozzád vendégségbe induló vajdasági mostohagyermekeidet.
Nagy Kanász György
Szabadka
