BALÁZS GÁBOR
Példaképünk, Sarkozy
Cours, camarade, le vieux monde est derriere toi! (68-as graffiti)
Sarkozy magyar származásán túl a francia elnökválasztás nem hozta különösebben lázba a magyar közvéleményt. Mostani budapesti látogatásáig csak Orbán Viktor szokásos nyári beszéde irányította a közfigyelmet a francia belpolitikára. Sokan, sokféleképpen – gyakran jogos iróniával – próbálták megmagyarázni a magyar jobboldal vezérének újsütetű példaképválasztását, többnyire azonban teljesen figyelmen kívül hagyták a francia és a nemzetközi politikai kontextust. A sajtó elsősorban Sarkozy 1968-ra vonatkozó megállapításaival foglalkozott, ezek azonban egy nemzeti választási kampányban hangoztak el, illendő tehát, hogy figyelmünket főleg arra a kérdésre fordítsuk: miért választotta egyik legfontosabb kampánytémájának Sarkozy 1968 örökségét, mondván, hogy „egyszer és mindenkorra” le akar vele számolni?
A kulturális hegemónia
Az első ok Sarkozy politikai taktikájában keresendő. A „hatvannyolcasság” rehabilitációja a nyolcvanas évek végén fejeződött be; erről leginkább az 1988-as jubileumi megemlékezések tanúskodtak. Mitterrand-t ekkor választották nagy többséggel újra elnöknek, s az éppen diadalát ülő mitterrand-izmus ekkor nyilvánította az erkölcsi, kulturális és gazdasági modernizáció legfontosabb eseményének 68-at. A francia baloldali politikai elit számára 68 ettől fogva olyan integratív történelmi eseménynek számított, amely mintegy beléptette Franciaországot a modernség korába. A baloldal liberális fordulatát végrehajtó és ideológiailag egyre jobban kiüresedő Mitterrand-elit fejlődésvonalat húzott a társadalmi és kulturális modernizáció egy valóban kissé heves pillanata és a nyolcvanas évek végének szociálliberális politikája közé. A lassan nemzetivé váló közmegegyezés fontos eleme volt az is, hogy a „pensée unique” (a politikailag korrekt beszéd- és gondolkodásmód) meghatározása a 68-at liberális-libertárius módon értelmező elit kezébe került (gazdaságilag liberális, kulturálisan libertárius – ennek szimbóluma a mai Daniel Cohn-Bendit). Ez a multikulturális, balliberális pensée unique egyszerre volt megengedő a baloldali „szélsőséggel”, és szigorúan zárt a jobboldalival szemben.
Sarkozy – a politikai taktika szintjén – ezért zúdított össztüzet 68-ra: míg Chirac szigorúan ezen a – mondjuk így – republikánus egységen belül politizált, utódja nyitni kívánt a szélsőjobb szavazók felé. Ezt pedig csak úgy tehette meg, ha ideológiai háborút kezd a balliberális pensée unique ellen. Sarkozy és tanácsadói nem véletlenül idézték Gramscit a választási kampányban: a politikai hatalomhoz a kulturális hegemónia megszerzésén át vezet az út. Sarkozy már jóval a választási kampány előtt tudatosan provokálta a párizsi salonnard-értelmiséget: „igen, mostantól azt mondok, amit akarok, aztán meglátjuk, hogy a ti politikai korrektségetek vagy az én „őszinte beszédem” mögött áll-e a nép?” Sarkozy bevallott politikai célja volt, hogy a pensée unique felkent papjait divatjamúlttá tegye.
A kulturális hegemónia birtokában a baloldal előre látható választási stratégiája, a Sarkozy-ellenes republikánus egység (a párizsi zsurnalisztika szavajárásával „Tout sauf Sarko”, „akárkit, csak Sarkozyt ne”) már valójában az ő érdekét szolgálta. A balliberális politikai korrektség béklyójától megszabadult „komplexusok nélküli jobboldal” („la droite décomplexée”) megszületéséhez annak egyik alapkövét, a 68-as liberális-libertárius közmegegyezést kellett pályán kívül helyezni. Egyszer s mindenkorra.
A stratégiai műveletre valóban történelmi alkalom kínálkozott: a mindenféle ideológiai reflexióról lemondó francia baloldal látványosan veszítette el az utóbbi évtizedben a társadalom alsó osztályainak – „les classes populaires” – támogatását (ez okozta a nagy Le Pen-sokkot 2002-ben, hiszen ezek a csoportok vagy Le Penre szavaztak, vagy a szélsőbaloldalra). Igaz, hozzátehetjük, hogy ahol az ideológiai reflexió nem szűnt meg, ott végül ugyanezzel a következménnyel járt a választott „megoldás”, a Blair-Schröder-féle harmadik utas szociálliberalizmus.
Néocon a la française
Ezzel eljutunk a második fontos okhoz, amely miatt a módfelett sajátosan értelmezett 68 Sarkozy célkeresztjébe került. „Hatvannyolc májusa erkölcsi és intellektuális relativizmust kényszerít ránk. Hatvannyolc örökösei ma is azt állítják, hogy minden ugyanannyit ér, hogy nincs különbség igaz és hamis, jó és rossz között, elhitetik velünk, hogy nem létezik erkölcsi hierarchia, hogy nincsenek erkölcsök, hogy nincs hierarchia, hogy egyáltalán nincs semmi! Figyeljék csak meg, hogy a pénz kultusza, a rövid távú profit, a spekuláció, a pénzügyi kapitalizmus visszásságai mind a hatvannyolcas értékeknek köszönhetőek!” – fogalmazott Sarkozy a kampányban. Hatvannyolcnak mint a fékeveszett gazdasági liberalizmus szálláscsinálójának a leírása nem új: a tízéves évfordulón az akkor még guevarista Régis Debray beszélt először könyvében a „tőke cseléről”, azaz arról, hogy a hatvannyolcas diákok a kapitalizmus modernizációjának voltak az öntudatlan ágensei csupán. Debray egyébként Sarkozy támogatója volt a mostani kampányban, nem egyedüliként a hitehagyott 68-asok közül.
Ezt az olvasatot egyébként éppen a liberális kánon 68-képe tette lehetővé, hiszen ha 68 valóban csak az erkölcsök modernizációjának forradalma volt (azaz ha megfosztjuk minden antikapitalista és antipolitikai – azaz libertárius szocialista mondanivalójától), akkor akár arra is lehet következtetni, hogy a mai borzasztó világért a 68-ban a palackból kiszabadult individualizmus a felelős. Jellemző Nagy N. Péter (68: Orbán ellenforradalma, Népszabadság, 2007. júl. 29.) katalógusa: „1968 ugyanis a vietnami háború elleni lázadás, a prágai emberarcú szocializmus-kísérlet, a fiatalság emancipációja, a nők küzdelme az önrendelkezésért, az abortusz jogáért, az amerikai színes bőrűek egyenjogúságáért vívott harcának éve.” Egy szó sincs a három M-ről (Marx, Mao, Marcuse), a szituacionistákról, egyáltalán 68 „ideológiai” mondandójáról. Sőt, a publicista szerint 1968-ban „a szabadság-életforradalom (…) politikai hatalmat nem akart”. Sajnos a valóság ezzel szemben az, hogy 68 el akarta törölni a politikai hatalmat mint olyat. Quelle différence!
Persze Sarkozy torzítása ettől még torzítás, hiszen nehéz volna azt állítani, hogy a pénzügyi kapitalizmus visszásságait az antikapitalista diákok lázadása, vagy a kulturális életmód-forradalom okozná… Ezekért sokkal inkább magának a kapitalizmusnak a logikája felelős. Sarkozy interpretációja szerint a baloldal 68-cal és annak következtében veszítette el a munkások támogatását, akiknek így kénytelen ő képviselni az érdekeit („A Quartier Latinben egy munkás sem volt” – közölte egyszer a kampányban). A lehetőséget ehhez is a liberális nézőpontrendszer egyeduralma teremtette meg: ki foglalkozik ma már azzal, hogy 68-ban a II. világháború utáni legnagyobb sztrájkhullám játszódott le, mely számottevő eredményeket ért el mind szociális, mind a szakszervezeti téren? Láthattuk, a liberális publicisztika biztosan nem, a szociáldemokraták/szocialisták meg rég nem beszélnek már ilyesmiről. A liberális kánon fő felelőse, Cohn-Bendit persze joggal állítja, hogy Sarkozy azt mondja, amit annak idején a „sztálinisták”, vagyis hogy a „kispolgári diákok” forradalmárkodásukkal csak zavarták az objektíve nem forradalmi helyzetben bölcsen viselkedő munkásosztály ügyét. Csakhogy ezt éppen az az értelmezés tette lehetővé, amely elfelejtett 68-ból mindent, ami szembenállhatott a gazdasági liberalizmussal, így az antikapitalista diákokat (a saját múltjukat) éppúgy, mint a reformista munkásokat. Maradtak hát a lánykollégiumban aludni akaró fiúk.
Sarkozy 68-átértelmezése oda vezetett, hogy a jóléti államban megszerzett státusokat óvó, állami alkalmazott középrétegek pártjává váló mérsékelt baloldal egy sosemvolt választói bázissal találta szemben magát: a rendre áhítozó szegények (nekik szól a hatvannyolcasság mint a rendetlenség, a fékeveszett individualizmus ostorozása) és az állami szerepvállalás leépítésében érdekelt felsőközéposztály szövetségével. Többé-kevésbé mindenkinek világos, hogy az utóbbiak érdekében tett lépések (amelyek korántsem olyan radikálisak, mint a magyar neoliberális publicisztika látni szeretné, Sarkozy ugyanis gazdasági értelemben is erősen bonapartista) a legjobban éppen az előbbieket sújtják. Ennek a paradoxonnak az áthidalására szolgál az a morális konzervativizmus, amely a mindenféle biztonságra áhítozó alsó osztályoknak szól, vagyis „leszámolás 68-cal”. Az elvet egyébként nem Sarkozy találta ki: 68-nak mint az erkölcsi relativizmusnak, az írástudók által felspannolt fiatalok hedonista randalírozásának a bírálata olyan régi, mint maguk az események (vö. Raymond Aron: La Révolution introuvable. Réflexions sur la révolution de mai, Párizs, Fayard, 1968), a morális konzervativizmus mint az osztályérdek helyébe lépő „ópium” pedig az amerikai neokonzervatívok találmánya (ők is 68-at használták fel erre egyébként).
Sarkozy újítása abban áll, hogy nem magukat az állami szociális rendszereket támadta meg a kampányban (ez természetesen mindenütt népszerűtlen lenne), hanem a klasszikus bűnbakképzés eszközével élt: a szociális rendszer azért rossz, mert rengeteg benne a csaló. Jöhettek a trükköző munkanélküliek, a lusta, folyton sztrájkoló állami alkalmazottak, a papír nélküli bevándorlók és a többi. A hihetetlen médiaháttérrel rendelkező Sarkozy általános offenzívát indított ennek a képnek a sulykolására. Jellemző, hogy Sarkozy jó barátjának, Martin Bouygues-nak a birodalmába tartozó TF 1 a két forduló között (május elsején egyébként…) A csaló Franciaország címmel sugárzott dokumentumfilmet a francia egészségügyi rendszer „csalóiról”. A tévét nézve az lehetett az ember érzése, hogy lényegében minden munkanélküli becstelen ember, minden állami juttatást potyautasok vesznek fel, illetve hogy tulajdonképpen nincs is becsületes haszonélvezője a szociális rendszernek. A cél pedig éppen ez volt. Sarkozy szinte Thiers, a XIX. századi kapitalizmus nyelvét használta a kampányban, amikor „tisztességes dolgozó emberekről”, „a korán kelő Franciaországról” és „lusta munkanélküliekről”, „dologtalan bevándorlókról” beszélt. És a dolog működött: egyszerre szavaztak Sarkozyre a nagyvárosok perifériáinak reménytelenjei (kivéve persze a „bevándorlókat”) és az előkelő kerületek gazdagjai. Jellemző volt egy francia kisváros (Meuse) kormánypárti polgármesterének őszinte nyilatkozata. Véleménye szerint városában azért szavaztak tömegesen Sarkozyre, mert a „dolgozni induló minimálbéren (SMIC) levők nem tudták tovább elviselni az otthon lustálkodó segélyből (RMI) élők látványát”…
Sarkozy példátlan bravúrt hajtott végre, hiszen egy személyben volt képes az alsóbb néposztályok számára olyan emberként feltűnni, mint aki megvédi őket „a fékeveszett 68-as liberalizmustól”, miközben ő maga egyébként liberális gazdaság- és társadalompolitikát hirdetett. Igaz, sokat segített az is, hogy rájátszott a jellegzetesen francia, bonapartista, gaulle-ista (nem mellesleg szintén antiliberális) politikai hagyományokra.
A nemzeti identitás
Ennek a valószínűtlen koalíciónak a másik cementje, mint már annyiszor a történelemben, a nemzeti érzelmekre építő beszédmód volt. Ehhez elég volt a szokásos receptet elővenni: a kétségbeesett („exaspérée”) Franciaország identitásválságban van, arra pedig a legjobb gyógyír a nemzeti önazonosság büszke vállalása. Ez a „nemzeti identitás- és bevándorlásügyi minisztérium” bizarr ötletében testet öltő stratégia új elemnek számított, és természetesen főként a Le Pen-szavazókat célozta meg. Sarkozy ugyanis a kampány előtt évek óta a multikulturális, valamiféle posztrepublikánus nemzetfelfogás hívének mutatkozott. Egy sajátos értelemben vett pozitív diszkrimináció mellett (a problémás negyedeknek eddig is járó plusz források egyéniesítéséről volt szó, azaz nem etnikai, hanem territoriális pozitív diszkriminációról) Sarkozy kezdeményezte az állam és egyház elválasztásáról szóló törvény módosítását is. Minthogy a jobboldali republikánusok, például a gaulle-isták éppúgy berzenkedtek az ötlettől, mint a baloldal, a törvénynek csupán kisebb módosításáról beszélt, de valójában az alapját kérdőjelezte volna meg. Akkori elképzelése az volt, hogy a francia állam szubvencionálja a vallási közösségeket. Sőt, sor került volna a brit mintájú francia állami „iszlám tanács” felállítására is, azzal a céllal, hogy az állam ellenőrizhesse az iszlám vallási közösségeket és iskoláikat, nem folyik-e bennük „terrorista uszítás”.
Sarkozy a szélsőjobboldal szavazóinak átcsábítása érdekében teljesen lemondott efféle terveiről, hiszen ezek a szavazók mit sem akartak kevésbé, mint hogy a bevándorlók gyermekei (akik egyébként a logika szabályai szerint nem „bevándorlók”) több jogot kapjanak, mint a „francia franciák”. Maradt a jól ismert nacionalista kártya, miszerint a Nemzet hozna megoldást a Franciaországot állítólagosan kétségbeejtő „identitásválságra”. Mire Le Pen észbekapott, hogy miről is van szó (ennek köszönhetjük a magyar sajtóban is felkapott, kontextusba ismét nem helyezett „lemagyarozását” Sarkozynek), már régen késő volt.
Sarkozy és Orbán
A magyar sajtót olvasván az lehetett az ember érzése, hogy a két politikust minimum ég és föld választja el egymástól, Sarkozy valamiféle konzervatív mintapolgár, míg Orbán egy „fundamentalista reakciós”. A szomorú helyzet azonban az, hogy sokkal több köti össze őket, mint ami szétválasztja. Őszintén szólva nehezen érthető, hogy miért nem tűnik fel a magyar publicistáknak a számtalan igen szembeötlő hasonlóság: Sarkozy komplexusok nélküli jobboldala ugyanarra a műveletre épül, mint Orbán „soha el nem határolódása”. Véleményem szerint Orbán nem azért nem hajlandó az elhatárolódásra, mondjuk, a Jobbiktól, mert arra a pár százaléknyi szélsőjobbos szavazatra hajt, hanem mert egyszerűen nem akarja, hogy a balliberális oldal szabja meg, mitől kell távolságot tartania, s mitől nem. Ugyanúgy az uralkodó kulturális hegemóniát kérdőjelezi meg tehát, mint Sarkozy. Láthattuk azt is, hogy a – különben zavaros – nemzeti identitáspolitika erőltetése inkább közös a két politikusban, mintsem elválasztaná őket: Orbánnál a magyarság agonizál, Sarkozynél Franciaország kétségbeesett, és mindkettőjüknél a Nemzet kap szerepet a gondok enyhítésében.
A két politikus közti lényeges különbség nem abban áll, hogy Orbán valaminő fasiszta lenne, aki „közös ellenségképre”, „előítéletekre”, „bűnbakképzésre” alapozza a politikáját (ahogy például Bugyinszki György véli: Orbán, a bibliofób, Népszabadság, 2007. aug. 8.), hiszen láthattuk, többé-kevésbé Sarkozy is ezt teszi. Csak éppen Sarkozynél a bűnbakok a bevándorlók, a munkanélküliek, a szociális rendszer „csalói”. Orbán viszont a régi jó antikommunizmusra építve az „új arisztokráciát” teszi támadása középpontjába. És persze a két stratégia között nem ott van az eltérés, hogy az egyik irracionális, a másik meg nem (mindkettő az), még csak nem is abban, hogy az egyik reakciós, a másik meg nem (mindkettő az) – hanem, hogy Sarkozy gazdaságilag liberális reakciós, Orbán pedig nem. Lassan a hazai liberálisoknak is meg kellene barátkozniuk a gondolattal, hogy akik – tőlünk nyugatra – gazdasági értelemben neoliberálisok, azok kulturális, morális szempontból gyakran engesztelhetetlenül antiliberális nézeteket képviselnek. Nagyon úgy fest, hogy véget ért az a korszak, amikor a gazdasági és a kulturális liberalizmus magától értetődően kéz a kézben járt. Manapság Európa nyugati részén inkább az a helyzet, hogy akik a 68-as szabadság védelmezői, azok a legkevésbé sem hisznek a neoliberális dogmákban. Egy ideig még el lehet bújni a mögé, hogy aki nem akarja privatizálni a kórházakat, az „kádárista”, meg „amúgy is azt mondja, mint Orbán”, de ez egy ideje már elég kevésnek látszik.
Véget értek a kilencvenes évek, és milyen jó, hogy nem jönnek újra el.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 39. szám
