Nagyon jól kezdődik az idei őszi koncertévad. Már írtunk Thomas Hampson remek dalestjéről és Murray Perahia zongoraestjéről. Múlt hét végén Fischer Iván a Fesztiválzenekar és a remek, orosz születésű izraeli- amerikai zongoraművész, Yefim Bronfman produkcióját élvezhettük. A műsoron a romantika egyik legnagyszerűbb alkotása, Brahms II. (B-dúr) zongoraversenye és a hazai koncerttermekben viszonylag ritkán hallható Rahmanyinov hatalmas (terjedelmében is az) II. (e-moll) szimfóniája szerepelt.
Bronfmanról már sokat hallottunk. Eddigi teljesítménye imponáló. A most negyvenkilenc éves pianista korunk minden nagy karmesterével – Barenboim, Dohnányi, Maazel és mások – hangversenyezett, és ami ennél is többet mond, minden idők egyik legnagyobb hegedűművészének, Isaac Sternnek kedvelt zongorapartnere volt. Első magyarországi fellépésével bebizonyította, hogy pazar felkészültségű és zeneileg tökéletesen kiforrott pianista. Ezekre az adottságaira a Brahms-versenymű méltó megszólaltatásához igazán szükség van. Érdemes újra és újra leírni: a Brahms-életmű és az egész romantikus zeneirodalom (én szívesen mondanám azt – az egész zeneirodalom) egyik remekének tekinthető B-dúr zongoraverseny roppant feladat elé állítja elsősorban a zongoristát, de a szimfonikusan koncertáló zenekart és a dirigenst is. A Brahms B-dúr hallatlan technikai nehézségei, intellektuális-muzikális gazdagsága, sokszínűsége a legnagyobbakat is próbára teszi. Ugyanakkor olyan referenciaértékű felvételeket őriz a hangrögzítés, mint Schnabel, Backhaus, Rubinstein vagy Richter tolmácsolása, hogy csak a leghíresebbeket említsük. Úgyhogy ember legyen a zongoránál, aki ilyen elődök nyomdokába lépve ennek a gyönyörű, de gyilkosan nehéz, háromnegyed óránál is hosszabb műnek a tolmácsolására vállalkozik.
Nos, a zenekari bevezetés, a kürt által intonált főtémával együtt rögtön megszólaló zongora, majd a hatalmas nyitó kadencia egy kis zavart hozott. És ez a zavar többé-kevésbé megmaradt az első tétel közepéig. Jócskán bosszankodtam! Ugyanis az első akkordok után nem volt kétséges számomra, hogy Bronfman pontosan tudja a dolgát, ugyanakkor érezhető volt, főleg a rosszul megválasztott dinamika miatt (a kadencia korántsem szólalt meg olyan robusztus erővel, mint ahogy annak szólnia kell), hogy valami nincs rendben. Ezt a rendetlenségérzést fokozta, hogy az első tétel első részében együttmuzsikálási problémák is jelentkeztek: a zenekar hol egy pillanattal előbb, hol egy leheletnyi idővel később lépett be, mint ahogy azt a partitúra megköveteli, ahogy mondani szokták: lötyögött az összjáték. Én úgy vélem, a kellemetlenségnek semmi más oka nem volt, minthogy talán még egy, a Művészetek Palotája nagytermében az akusztika pontos bemérésére is szolgáló nyugodt próbával több kellett volna. De Fischer Iván sokkal jobb muzsikus annál, minthogy mihamarabb ne korrigálta volna ezeket csekély, de zavaró pontatlanságokat. Az első tétel közepétől karmester, zenekar, zongorista már tökéletesen egymásra talált. Bronfman megmutatta, hogy híréhez méltó, nagyszerű pianista. Hatalmas, zengő fortéi, brilliáns technikája elkápráztatott a második tételben csakúgy, mint a táncos hangvételű, technikailag ördögien nehéz negyedikben. A lassú tételben azt is bebizonyította, hogy mélyen érző, Brahms férfias melankóliáját tökéletesen átélő, nagy muzsikus.
A szünet után a későromantika egyik leginkább „nagyromantikus” művét, Rahmanyinov II. szimfóniáját hallottuk. Nem könnyű a ma emberének beleélnie magát a túláradó érzelmek – időnként érzelmesség – a sajátos hangzásvilág rahmanyinovi világába. A nagyszerű előadás azonban átsegített a beleélés nehézségén. Fischer és a Fesztiválzenekar bámulatosan kidolgozott, gyönyörűen felépített, minden ízében, árnyalatában csodaszépen megszólaló produkcióval kápráztatott el. A scherzo tétel robbanó dinamikája, a finálé pompája tökéletesen érvényesült ebben a ritka szép előadásban.
Kedves epizóddal zárult a koncert. A hárfás Bognár Margó és a hegedűs Szabó Tamás ezen az estén búcsúzott a zenekari muzsikálástól a ráadással, Bizet Carmenjének Intermezzójával.
Szász István
