Miért beszél olyan hülyeségeket Orbán, amikkel egy külpolitikai átlagműveltséggel bíró mezei polgár előtt is lelepleződne? Mi végre szélsőségesezi le ama baloldali törzsbázist, ahonnan voksokat kívánna elhalászni? Ideges, azért. Lássuk, mik az okai a kampányközi neurózisának.
„Idehaza találhatunk kisebb, parlamenten kívüli szélsőséges csoportokat. A legnagyobb és legfenyegetőbb szélsőség azonban maga a szocialisták politikai tábora, amely kíméletlen politikát erőltet az emberre. Azt akarja, hogy a milliárdosok újabb profitot húzzanak az oktatásból és az egészségügyből. Ezt elegánsan piacosításnak nevezik, pedig valójában szociális rombolás egy szélsőségesen pénzéhes és gátlástalan üzleti csoport érdekében. Ezt a tényt reformblablával próbálják elfedni” – jelentette ki Orbán Viktor a Magyar Hírlapban.
A szélsőségekkel történő ijesztgetés ősi magyar belpolitikai rituálé, a Fidesz-elnök se hagyja ki a ziccert. A szabadpiac jelenlegi előretörése veszélyesebb a fasisztáknál – lényegében így foglalható össze a Nemzet Örökös Miniszterelnökének diagnózisa. Amivel populista kollégáját, Robert Ficót is sikerült verbálisan leköröznie. Szlovákia kormányfője néhány héttel ezelőtt még csak odáig merészkedett, hogy a globalizáció ugyanolyan rettenetes, mint a fasizmus. Orbán viszont – afféle überplebejus Supermanként – a nagytőkét tette a Kiiktatandó gonoszok munkacímet viselő lista élére.
Idézett mondatokat olvasva TGM is helyeslőn bólogatna. Mert azok lefedik Posztfasizmus c. esszéjének fogalmi definícióit. Amely írásmű a „legbrutálisabb osztálypolitikával” vádolja Tony Blair állítólag neoliberális társadalompolitikáját, s úgy véli, „…a libertáriusok manapság a centrum militáns, polgári szélsőségesei, ultrakapitalista cyberpunkok, akiket csak a globális piac fluxusa érdekel. A posztfasizmushoz nem kellenek rohamosztagok és diktátorok.”
Arra viszont már nemigen biccentene lelkesen TGM, hogy „ezt az eszmerendszert éppen most győzte le Nicolas Sarkozy Franciaországban és Angela Merkel Németországban.” Mármint a szélsőjobbnál is fenyegetőbb piacosítást. Egy vérbeli zsurnaliszta meg ezen a ponton közbevágna. S megkérdezné az etatista Luke Skywalker pózában domborító pártelnöktől: milyen ordas baromságokról tetszik itten hadoválni?
*
Sarko (akárcsak Merkel) ugyanis pont hogy ama neoliberális reformszellem markáns képviselője, amit az imént ekézni méltóztatott. Úgy lett francia államfő, hogy gazdasági miniszter korában privatizálta az energiaszektort, a 35 órás munkahét hosszabbítását, a sztrájkjog nyirbálását javasolta. Bejelentette, hogy eladják a 10 percentnyi állami tulajdonrészt a France Télécomban. Azt megelőzően – a „90-es évek költségvetési minisztereként – a felsőoktatatási hallgatók lakhatási támogatásának megszüntetését indítványozta. Szembe is került Francois Fillon oktatási miniszterrel, aki nem támogatta a „társadalmi vívmány” leépítését.
Most azonban Fillon – Sarko miniszterelnökeként – ha választékosabban is, de lényegében kijelentette: elkúrtuk. Pontosabban „túl sokáig titkoltuk el az igazságot a franciák előtt”. Így aztán ugyanolyan (vagy rendkívül hasonló) intézkedéseket vezet be, mint Gyurcsány: beteg által ellátásért fizetendő önrész, mentődíj, korkedvezményes nyugdíj adóztatása, stb. Merthogy csődben van az ország. Orbánnak – ha konzekvens volna – le kéne szögeznie, a Sarko által kinevezett kormány hazudott a francia népnek és azt megnyomorító intézkedéseket vezet be.
De a Magyar Hírlap interjúkészítő főszerkesztője nem bátorkodik ilyen kérdéssel zavarkodni csodálatának tárgyánál. Ehelyett – kiérdemelve az Ufi (Reakció) Doromboló Cicus-díjára való jelöltséget – olyanokat tesz fel, hogy „Mi volt a kulcsa a polgári kormány eredményességének?” és „Felfokozott társadalmi várakozás előzi meg a Fidesz új programját. Az emberek azt latolgatják, hogy milyen konkrét válaszokat adnak a nem mindennapi kihívásokra. Mit tudhatunk a készülő programról?” Ha Gazsó L. Ferenc képtelen továbbjutni a nyálas agitprop-konform alákérdezésnél, pótoljuk ezt mi.
Miért beszél olyan hülyeségeket Orbán, amikkel egy külpolitikai átlagműveltséggel bíró mezei polgár előtt is lelepleződne? Mi végre szélsőségesezi le ama baloldali törzsbázist, ahonnan voksokat kívánna elhalászni? Ideges, azért. Lássuk, mik az okai a kampányközi neurózisának.
*
Először is: nem sikerült kormányt buktatni. Ha tavaly ilyenkor ez sikertelen volt, akkor idén biztosan fuccsba megy. Gyurcsány maradt, de ha le is lépne, a koalíció parlamenti arányain az mit se változtat. Vagyis ezt a ciklust a balliberális többség nagy sansszal kitölti. S ez annyit jelent: a rendszerváltás utáni demokrácia húsz esztendejéből tizenhatot a Fidesz (és Orbán) ellenzékben töltött. Az pedig még gombócból is sok. Nem csoda, ha időnként elszakad náluk a cérna.
Vigaszágon, szépségtapaszként bejött részsikereik ezen keveset módosítanak. Helyhatóságilag becsületgólt lőttek, ez tény. De az SZDSZ azelőtt is nagyrészt fővárosi párt volt, ott pedig maradt őnekik Demszky és a városházi szavazattöbbség. Az MSZP se igen bánja kerületi, nagyvárosi és megyei önkormányzatos szállásterületeinek elvesztését. Egyfelől Lamperth Mónika betartotta a szavát: az uniós pénzekről nem az önkormányzatok, hanem a kormánytöbbségű Regionális Fejlesztési Tanácsok döntenek. (S az egészben a legszebb, hogy mindezt az Orbán-kormány által elfogadtatott „99-es jogszabály alapján tehetik.) Másrészt a jobboldali városvezetések révén a kormány az ellenzéket is bevonja a büdzséstabilizáció – iskola-és kórházbezárások, leépítések, költségcsökkentés – piszkos munkájába.
Ott van persze a Fidesz által generált referendum-dömping. Csakhogy azzal – s ezt Orbán is tudja – a végrehajtó hatalmat ingatni lehet, dönteni nem. Ráadásul az érvényes, ügydöntő jelleghez szükséges minimum kétmillió igennel szavazót még országgyűlési kampányban (többhónapos, méregdrága politikai reklámoffenzívával) se könnyű összemozgósítani. Mi több, ezt olyan közegben csinálhatják, amely inkább bizonytalan, mint Fidesz-párti e tekintetben – lásd Kálmán László ellenkérdéseit, melyeket a többség ugyancsak helyeselne. Ezt a bravúrt szűkösen tengődő, talán hamarost üresen kongó pártkasszával kéne felmutatni. (Nem véletlen, hogy olyan görcsösen nyomatja a kampányfinanszírozási átalakulást a Fidesz.)
Tetejébe Orbán nem referendumot, hanem választást akar nyerni. A népszavaz(tat)ás erőltetésével pedig sokat kockáztat. Ha nyer, attól a kabinet nem bukik meg. Plusz igazából a kitűzött népszavazási célok megvalósítása is kérdéses vagy felesleges: kórházat privatizálni momentán senki nem akar. A magánérdekeltség tulajdonosváltás nélkül, hosszú távú bérleti/üzemeltetési szerződéssel is kivitelezhető a gyógyintézményeknél. Ha eltörlik a tan-és vizitdíjat, a kormány ugyanúgy beszedi a pénzt, legfeljebb más néven/jogcímen. Amennyiben a dolog – teljes vagy részleges – kudarcba, netán érdektelenségbe fullad, az a tömegbázis lassú erózióját okozhatja.
*
A Fidesz-elnök – hiába a páratlan népszerűségi csúcs – képtelen megnyugodni. Okkal. Nagyon jól tud(hat)ja: ütős, hardcore jobbos programmal – amit hangvétele előlegez – sohasem nyert még. Azzal csak vesztett. 1992-93 fordulóján a liberális Fidesz volt a topon lévő kormányaspiráns ellenzéki párt. Amit a jobbratolódás (és az MDF-fel való székházumbulda) nyomott le majdnem a parlamenti küszöbig. 2002-ben a szimbólumpolitizálásban utazó Orbánék kultúrharcos indoktrinációja (a Korona fuvarozása és leúsztatása ide-oda, agyonfinanszírozott kurzusművek – Bánk bántól a Hídemberig -, kokárdázás, médiaegyensúly, a polgári ellenklientúra nyomulása, Sajtóklub, pártcélú olimpiakampány) végül több embert eltaszított, mint ahányat odavonzott.
Tavaly ugyanezt a mellékhatást (egy testbe sűrítve) a Nemzet Szinglifóbiás Orvosa produkálta, vicekormányfő-jelölti teljesítményével. Amikor a Fidesz 1998-ban diadalt aratott, hagymáz-és ideológiamentes programmal tette. Mellyel – zseniális kampányretorikával – egyszerre csatornázta be az SZDSZ értékvesztő pragmatizmusából kiábrándult liberálisokat és az MSZP kádári vívmányok (ingyenes felsőoktatás, alanyi jogú családi pótlék) iránt nosztalgiával tekintő híveit.
A kisgazdák és a MIÉP húsz százalékot kitevő tömegeinek meghódításáról akkor szó se volt. Mégis ekkor váltak képletesen foglyává annak, mely nélkül „98-ban nemigen tudtak volna országházi többséget felmutatni: egyfajta radikáljobbos szubkultúra túszai lettek. Akkor Torgyán (és közvetve Csurka), pontosabban az általuk (is) megjelenített vérjobbos kultusz nélkül lettek volna képtelenek hatalomra jutni. Később viszont részben pont az integrált militánsok társasága, naftalinszaguk riasztó volta tette lehetetlenné O. V. hatalmon maradási, visszatérési kísérleteit. Se veled, se nélküled.
Így azonban a népszerűtlen intézkedések kritikájával is pórul járhat. Mert ha olyanfajta, a pártja „érdes részének” tetsző retorikával próbálja knockoutolni Gyurcsányt, amit fentebb idéztünk, nagy eséllyel Orbán lehet a magyar Neil Kinnock. Ő volt a thatcheri gazdaságpolitikát dickensi rémálomként lefestő brit munkáspárti vezér, akinek sikerült az a kunszt, hogy a rendkívül antipopuláris, restriktív intézkedéseket meghozó torykat majd két évtizeden át hatalmon tartotta. Mivel baloldali radikalizmusa, apokaliptikus halálvíziókban bővelkedő osztályharcos szóhasználata utolsó pillanatban mindig visszaborzasztotta tőle a ködös Albion lakóit.
Orbán jó úton halad afelé, hogy a ciklusközi véleménykutatásukban győző, de a parlamenti választásokon rendre alulmaradó fiaskópolitikussá váljon. Kinnockot második, „92-es kudarca után lecserélték, hogy utat nyisson a Labourt piackonform nagypárttá modernizáló Blairnek. A Fidesz-elnök viszont megkapta a harmadik sanszot. Aminél már a politikai léte a tét. Az első buktánál a kelet-európai jobboldali politikus mindent rákenhet a komcsikra. Másodjára átszervezi a pártját. A harmadiknál viszont ő is készíthet három borítékot utódja számára (remélhetőleg ismerik a vonatkozó viccet).
