Fotó: Vajda József Noha magam is mélységesen elítélem Semjén Zsolt szeptember 10-i beszédét, csak részben értek egyet azokkal, akik kifogásuknak a Népszava hasábjain hangot adtak. Szerintem ugyanis Semjén nem zsidózott. A beszédet végigolvasva ugyan elsőként tényleg az a mondat hökkenti meg az embert, hogy „jó-e az a magyar zsidóságnak, ha egy rossz politika mintegy túszként löki maga elé Schwarz bácsit és Weisz nénit?” Ez a felütés viszont nem elsősorban azért visszatetsző, mert „Schwarz bácsit és Weisz nénit” emlegeti, hanem mert alattomosan, kimondatlanul bár, de egyszerre két hazugságot is megfogalmaz.
Mindenekelőtt azt állítja, hogy aki 2007 Magyarországán az antiszemitizmus ellen föllép, az nem a gyűlölködéssel és a kirekesztéssel való föltétlen szembeszegülés kötelező európai mintáját követi, pusztán politikai pecsenyéjét sütögeti, amennyiben egy nem létező veszély ellen küzdve akar könnyű politikai babérokat aratni. Ez a hazugság ismerős: édes testvére a „holokausztbusinessről” szólónak, amely szerint a holokauszt nem is létezett, csak (vagy enyhébb formában: létezett ugyan, de) a zsidók erre hivatkozva keltenek lelkiismeret-furdalást, bűntudatot a tisztességes emberekben, és hatvan éve zsarolják vele a civilizált világot. Persze, a célközönség is ugyanaz: az a zsidókkal szemben előítélettel viseltető, de ezt legalább szégyellő réteg, amelyik szívesen hallja, hogy Magyarországon nincs is antiszemitizmus, csak a zsidók/kormánypártok lármáznak róla egy kis anyagi/politikai haszon reményében.
Az idézett mondat másfelől úgy tünteti föl, mintha a kormánypártok „Schwarz bácsit és Weisz nénit” maguk előtt tolva, azaz, mintegy kizárólag a zsidók érzékenységére és alaptalan, de érthető félelmére hivatkozva szállnának szembe az elmúlt hetek-hónapok szélsőjobboldali jelenségeivel és mindenekelőtt azzal, hogy a Fidesz és a KDNP ezek egy részének hallgatólagos cinkosául szegődött. Ez pedig egész egyszerűen nem igaz: a kormánypártok mindig is azt hangsúlyozták, hogy mindez nem csak, nem is elsősorban zsidókérdés; hogy az árpádsávos zászlók, a hungarista szerveződések és jelszavak, a nácikéra emlékeztető egyenruhák nem csak százezernyi zsidó honfitársunkra, hanem a pár százezer híján tízmilliónyi demokratikus érzelmű magyar állampolgárra nézve jelentenek fenyegetést. Két olyan politikust tudok megnevezni, aki csak a zsidók, a holokauszt-túlélők félelmére hivatkozva ítélt el ilyen jelenségeket. Az egyik a fideszes Lázár János, aki szerint „tekintettel kell lenni azokra, akiknek az édesanyját, édesapját a nyilasok belelőtték a Dunába. Bennük félelmet kelt, ha Vona Gáborék fekete egyenruhában, árpádsávos zászlókkal masíroznak”, a másik Sólyom László köztársasági elnök, aki azt mondta: „A holokauszt … azoknak, akik ott voltak, mindig jelenvaló. … A halottak iránti és a túlélők fájdalma iránti tiszteletből ne az árpádsávos zászlót válassza jelképül, aki ki akarja fejezni ellenzékiségét…” Egyikük sem kimondottan kormánypárti politikus.
„…a második világháború után a nyilasok … nem a Barankovics-féle Kereszténydemokrata Pártba léptek be, nem is a Kisgazdapártba, hanem a Kommunista Pártba” – így Semjén, és ez is csak részigazság. A Kereszténydemokrata Pártba ugyan tényleg nem léptek be, hiszen az akkor még csak féllegálisan létezett, működési engedélye sem volt, ráadásul – pártszakadásig menő – belső frakcióharcok gyötörték, de a Kisgazdapártba igen. „Akkor a baloldal nem volt finnyás nyilas tekintetben” – folytatja Semjén, ami viszont a baloldal egészét dezavuálni próbáló csúsztatás, hiszen ha a Kommunista Párt nem is volt finnyás (kis)nyilas tekintetben, a szociáldemokraták annál inkább.
Nézzük tovább: „És nem mi államosítottuk a zsidó vagyont, hanem az önök valahányadik elődje, a Kommunista Párt.” Háromszoros csúsztatás, ismét az MSZP besározása céljával. Először is államosítani nem a Kommunista Párt államosított, hanem a (valóban főként kommunisták vezette) magyar állam. Másodszor a Kommunista Párt nem elődje az MSZP-nek, legföljebb jogelődje. Az, hogy a köznyelv elsiklik e fölött a különbség fölött, még nem ad fölmentést Semjénnek, akinek pontosan tudnia kell (és persze tudja is), hogy ez az összemosás éppen olyan, mintha az államosítást végrehajtó 1950-es (de facto Rákosi vezette) magyar államot mosná össze az államosítás következményeit a kárpótlási törvényekkel jóvátenni próbáló 1990-es, Antall József vezette magyar állammal, pusztán azon az alapon, hogy 1989. október 23-án a jogfolytonosság nem szakadt meg. (Ezt a Barba-trükköt pár aztán sorral lejjebb ismét alkalmazza, amikor az MSZMP Izrael-ellenes külpolitikáját próbálja rávetíteni a jog-, de nem politikai utód MSZP-re.) Harmadszor pedig a negyvenes évek végén, ötvenes évek elején nem a zsidó vagyont államosították, hanem a vagyont általában. Nyilvánvaló, hogy Semjén ennek az intézkedésnek pusztán azért tulajdonít zsidóellenes élt, hogy ezzel a Kommunista Pártot antiszemitának tüntetve föl, az utódnak hazudott MSZP-t sározza be az antiszemitizmus gyanújával. Akárcsak föntebb, „Schwarz bácsi és Weisz néni” emlegetésekor, itt is megpróbálja a kormánypártok és a Fidesz-KDNP közötti, a szélsőjobboldalhoz való viszonyról szóló vitát a „zsidó-nem zsidó” dimenzióba beszorítani.
És elsüti ugyanezt a puskaport harmadszor is: akkor, amikor a mózesi törvényekre hivatkozva kéri számon az SZDSZ-en annak egyes erkölcsi és politikai kérdésekben kialakított álláspontját – ezzel mintegy kollektíve zsidónak minősítve a pártot. Ez persze nem antiszemitizmus, viszont erőteljesen rájátszik arra a közkeletű antiszemita előítéletre, amely zsidó pártnak tekinti, és ekként utálja az SZDSZ-t.
Beszéde végén aztán ismét visszatér ahhoz a rágalomhoz, hogy az antiszemitizmus elleni fellépés tisztán konjunkturális kérdés. Ehhez azt a Scheiber Sándor főrabbinak tulajdonított kijelentést használja föl, miszerint „az Örökkévaló mentse meg a magyar zsidóságot attól a mentalitástól, amelyet az jellemez, hogy ha van konjunktúra, akkor van pajesz, ha pedig nincs konjunktúra, akkor nincs pajesz”. Nos, Scheiber Sándor lánya, Scheiber Mária határozottan állítja, hogy az ő apja ilyet soha nem mondott, nem is mondhatott, mert egész lényétől, szellemiségétől idegen lett volna ez a mondat. A lap április 20-i számában pedig Schweitzer József professzor jelenti ki egyértelműen, hogy ez a Scheiber Sándornak „tulajdonított megállapítás nem vall rá, sem stílusára, sem gondolkodására”. Vagyis Semjén politikai haszonszerzés céljából nem átallott hamisítani: egy nagy tekintélyű, huszonkét éve halott tudós szájába olyan szavakat adni, amik annak egész gondolkodásmódjával szöges ellentétben állnak. Ez a módszer kísértetiesen emlékeztet a Népszabadság közölte Teller-levél ügyére, azzal a nem jelentéktelen különbséggel, hogy aki annak közléséért felelős volt, noha nem maga hamisította, sőt nem is tudott arról, hogy hamisítvány, nagy nyilvánosság előtt, haladéktalanul elnézést kért, amint a hamisítás tényére fény derült. Semjéntől két hete hiába várunk hasonló gesztust.
Összefoglalva tehát: Semjén beszéde nem antiszemita – annál sokkal rosszabb. Antiszemitának lenni ugyanis nem föltétlenül aljasság, sokkal inkább ostobaság. A Semjén-beszéd viszont kimondottan aljas, mert egyrészt létező antiszemita indulatokra játszik rá, ezekre építve uszít politikai ellenfelei ellen, másrészt az antiszemitizmus gyanúját, amely rá és pártjára nem teljesen indokolatlanul vetül, megpróbálja politikai ellenlábasaira áthárítani – mindennek érdekében pedig, mint láttuk, hazudik, csúsztat, rágalmaz és hamisít.
Szabó Zoltán országgyűlési képviselő (MSZP)
