SZENCZI TÓTH KÁROLY
Szubjektív búcsú a gyógyítástól
Mint amikor egy házasság tönkremegy, amikor feleség és férj már nem tud semmit sem mondani, amikor depresszió és reménytelenség van, és minden szétzilálódik, ez történik most az egészségügyben.
Minden odavan.
A korosztályom bájos színésznője, Voith Ági furcsállta nemrég, miféle dolog, ami most a színészekkel történik, csupa tehetség, de senki sem ismeri őket. Már színházi közvetítés sincsen, nemhogy tévéjáték. Miközben érdemtelenektől roskad a képernyő.
Fölvilágosítom, művésznő, kérem, ez így van jól. Ne tessék berzenkedni. Az embereket Hanka, Lanka és Veszítke magánélete érdekli. Mi izgalmas van abban, ha valaki Hamletet játszik?
A világ megváltozott, tessék ezt tudomásul venni!
(„Másul, másul…” – jut eszembe Karinthy mester.)
Hát nem! Nem és nem!
Régen azt tartották, tizenhét év alatt minden szakismeret elévül. Ma ez bizonyosan rövidebb idő. Alig bírjuk a tempót. Ez jó. Ez haladás. Ezzel semmi bajom.
Bajom nékem a hanyatlással van, ami a napi betegellátást e honban máris jellemzi.
Amilyennek az a fejlett nyugati világban levőnek ilyen messziről látszódik, amit példának okáért a Vészhelyzet című műrealista tákolmány etalonszerűen sulykol; tömeggyógyítás, semmi érzelem, hiszterizált betegek, idő, pénz sosincs, acsarkodó személyzet, kis senki mitugrász doktorok.
Ez a példa.
Ha a ma fiatal orvosa betévedne egykor volt kórházamba, ugyancsak ámulna. Rendet, nyugalmat látna, látogatási időt és csendespihenőt. Nem összevissza csellengő civileket. És nem vizitdíjért ácsorgó hosszú sorokat. Az volna az érzése, az egészség templomába lépett. Ahol a papok is lábujjhegyen járnak. Ahol nem mennyiségi mutatókat böngésznek. Nem arról beszélnek, hány műtétet végeztek, hanem hogy jól végezték-e. Nem arról, hány napig kezelték a betegeket, hanem hogy meggyógyultak-e. És főképp nem arról, hány ápolót és orvost kell azonnali hatállyal kirúgni.
A Szabolcs utcai kórházat pályám kezdetén, 1970-ben Orvostovábbképző Intézetnek hívták. Eredetileg a Pesti Izraelita Hitközség nevezetes kórháza volt. „A” Zsidókórház. Sok remek doktor dolgozott ott, s kezelt számos hírességet. Ott keresett gyógyulást Kodály, Kassák, Heltai, Szomory, Cs. Szabó, Gombaszögi Ella és Frida… A Zsidókórházból a háború után Állami Kórház lett. Később Haynal Imre Egyetem, megint később Országos Gyógyintézeti Központ.
Most nincs neve.
Bezárták.
A kórházi pavilonok XIX. századi vaskos falai üzenetet hordoznak. Egy szakma múltja igenis átöröklődik, és a napi munka is tisztelgés az elődök előtt. Az ember nem emlékezik folytonosan, de mindent abban a szellemben cselekszik, ahogyan azok, akik az út elején jártak. Egy kórház csak technikai értelemben avul el. A gyógyításnak mint humán késztetésünk legszebbikének értelmében sohasem.
Korszerűtlen épületek? Hát igen. Oktondi eleink hanyag módon 1889-ben nem építettek helyet a kompjutertomográfnak… Sok helyen Európában, Milánóban, Berlinben, Salzburgban szakasztott ilyen épületek és kórházak maradtak állva, mint a Szabolcs utcai. A csinnadrattás holland tapasztalatcserén észre kellett volna venni, öreg kórházunk ugyanolyan klinkertéglából épült, mint Amszterdam csatornák menti szép házai.
A rombolás sohasem vezet eredményre. Semmi értelme. Attól még, hogy Budapesten az ötvenes években lebontották a Regnum Marianum templomot, hit és vallás változatlan. És a fájdalom templomos öregeink szívében. Nem kisebb az én bánatom sem, siratom huszonhét évig volt munkahelyemet, amely 1944 sötét hónapjait átvészelte, de 2007 egészségügyi reformját nem. Ez nem üres nosztalgia. Ez hit mestereinkben és azok mestereiben. Ez hit a magyar orvostudomány múltjában.
Pátosz?
Ám legyen.
De nem csak épületeket rombolnak.
Földbe tiporják az egész hivatást.
Akkor, amikor az orvos és ápoló már nem szép feladatának tudatában megy dolgozni, hanem félelemben, megszűnik-e a munkahely, már nincs szó gyógyításról? Ahhoz, hogy az ember mindig tisztességes hangon szóljon, egy rossz pillantást ne vessen, kiegyensúlyozott lelkiállapot szükségeltetik. A gyógyító munkáról nem is szólva. Nem jó olyan sebész keze alá feküdni, aki nem tudja, holnaptól hol dolgozik.
Ha a reformok indokaként a csaló orvos és pazarló kórház képét festik falra, az a veszély fenyeget, beteg és orvos kapcsolata megromlik. Ha az orvost minden recept fölírásakor büntetőkommandó fenyegeti, az már nem orvoslás. Amikor a kórházak a volumenkorlátozás elnevezésű cinikus pénzelvonási rendszer nyomán óránként számolják, mennyit költhetnek műtétre, már csak rettegés van. Sok orvos vállalkozó lett, rendelőről rendelőre rohangál, mit ripacs a hakniban. A kórházat szolgáltatónak hívják, a beteget pedig vevőnek. Nahiszen.
Tudom (én ne tudnám), az egészségügy pénzigényes. Ma a jó kórházi orvos az, és csakis az, aki kijön a havi gyógyszer- és anyagkeretből. Makacs erőfeszítés szükséges, hogy egy betegosztály közössége az állandó hiány problémáján kívül az orvostudományról is szót ejtsen. A nagyszerű orvos vezetőkre mindig is jellemző volt az iskolateremtés, hogy maguk köré gyűjtöttek érdemes fiatalokat. Ma nincsenek tudományos műhelyek, elhamvadtak a pénztelenség és elbocsátások gyilkos tüzében.
Pénzügyekről szólva mindenek hűbéruráról, az Országos Egészségbiztosítási Pénztárról is beszélni kell. Többször javasoltuk, ha nincs elég forrás, ám küldje képviselőjét a kórházba, álljon az a betegágyhoz, nézze át a várólistákat, döntsön ő, ki igen, ki nem. Most – nagyon helyesen – hirtelen utánanéztek a járulékmulasztóknak. Eközben sok tisztességes befizetőt vádoltak meg, tévesen. Azt gondolná az ember, egy intézménynél, ami nevében viseli a pénztár szót, fillérre rend van.
Nem beszélnék itt a változatlanul alacsony fizetésekről. Ugyan az anyagiakat időről időre szóba hozzák, de csak a hálapénz elleni utálkozás részeként. „Százmilliárdok (!) vándorolnak az orvosok zsebébe, mehetne az a gyógyszerkasszába is.” Micsoda demagógia, úristen.
A magyar egészségügyben haladéktalanul cselekedni kell. Azaz: kellett volna. Már régen. Hosszú ideig gurult a biliárdgolyó, hogy itt minden ingyen van. Aztán egyszerre csak beleesett a lukba. Ezt nem kellett volna megvárni. Az egészségpolitikusok pártcsatározásokkal töltötték az időt, és ígértek fűt-fát. A tunyaság tizennyolc évvel a fordulat után súlyos válsághoz vezetett. Legalább tetszettek volna bocsánatot kérni.
De ezúttal valóban. A reform! Örültünk, hogy végre. Nekiveselkedtek odafönn. Jól, rosszul, én nem tudom.
De hogy minden, beteget tisztelő humanizmust és kollegiális attitűdöt nélkülözve, az biztos. A minisztériumban az orvosokat lesajnáló magatartás lett úrrá, számos rossz rendelet és szőke nyilatkozat született. Valamelyes (nem sok) intelligencia szükségeltetik pályaelhagyóként, mégis magas poszton, szerénynek maradni. Amikor sorsfordító intézkedések vannak napirenden, nem az orvosi szakmából gyorsan kisodródott, hanem tapasztalt és hiteles ember kell.
Volt-e ilyen hiteles ember? Volt, nem is egy. Schultheisz Emil, a kiváló belgyógyász, orvostörténész és nagy reformer. Sosem hagyta el a gyakorló medicinát. Nem járt hospitálni. Nagyvizitet a saját osztályán tartott, a Kútvölgyiben, naponta. Kovács Pál, akár Csehák Judit korábban, szorgos körzeti orvos volt, és értett a kollegák nyelvén. Gógl Árpád és Mikola István kiváló doktor, ugyancsak eljöttek a klinikai orvoslásból, ők tudják, miért. És emlékszem régebbről a szerény Szabó Zoltánra és Medve Lászlóra. Ők sokban különböztek egymástól, de egyben egyeztek. Nem nézték le az orvostársadalmat. Nem hitték pökhendien, hogy csalhatatlanok.
Lelki mélyrepülésünkben egyetlen vigasz, és ezt tessék szó szerint venni, a betegek állhatatos bizalma. Nem voltunk mi egymásnak soha ellenségei. Még hogy betegjogi ombudsman! Valami kedves együttérzés körvonalazódik mostanában. Hogy bírják, főorvos úr?
Csupán a beteggel való találkozás, amiért még örömmel gyógyítok. Ezért választottam a pályát. Ezért nem lettem minisztériumi karrierlovag. Ez eszembe sem jutott. Az a sikertelen sértődöttek útja. A szikár, siető orvoslást én már nem szokom meg. Egy tüdőgyulladás, érszűkület vagy gyomorhurut sem érdekes már. Sok ezret láttam. Az érdekes és szeretetre méltó mindig a beteg ember.
Az ember.
Görcsösen markolt botjával, taj-kártyájával és vizitdíj-nyugtájával. Töretlen bizalmával.
Az hogy én, a kifutó széria egy darabja, pályám harminchét éve alatt minden reggel a kórterembe siettem, azaz nem volt időm rá, hogy jókor és jó helyen legyek, az én bajom. Gyáram, erdőm, földem nincsen. Úgy látszik, minden áldott nap rosszkor és rossz helyen voltam. Kicsit belérokkant a lelkem.
Gyógyítottam.
Szenczi Tóth Károly
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 38. szám
