POSZLER GYÖRGY
A többes szám irodalomelmélete
Az ÉS könyve szeptemberben – A magyar irodalom történetei I-III. Főszerkesztő Szegedy-Maszák Mihály. Gondolat Kiadó, Budapest, 2007. 704 + 928 + 924 oldal, 3×6000 Ft
Három vaskos kötet. Szegedy-Maszák Mihály főszerkesztésében. Veres Andrással, Jankovits Lászlóval, Orlovszky Gézával, Jeney Évával, Józan Ildikóval együtt. Több mint száz szerzővel. Némelyik többet is írt a fejezetek közül. Az első kötet a kezdetektől 1800-ig. Azután még kettő. 1919-ig és onnan tegnapig. Beleértve a legújabb évek könyvsikereit. Közvetlenül az ezredforduló előtt és után is. Nem számoltam össze. Körülbelül kétezer-ötszáz oldal. Már a vállalkozás méretei is ugyancsak impozánsak. Kétségtelen: várakozás előzte meg. Évtizedek óta – ha jól számolom – négy évtized óta nem volt ilyen. Az előkészületekkel együtt – fél évszázadról is szó lehet. A közben eltelt történelmi időről nem is beszélve. A hatkötetes akadémiai irodalomtörténet a megelőző. Az egyre kevesebbet emlegetett „spenót”. Persze, egy-két egyéni vállalkozástól eltekintve.
A cím a közepébe talál. Mármint a vállalkozás sajátszerűségeinek a közepébe. Méghozzá nem csak a közepébe talál. Hanem mindjárt provokál is. Amúgy intellektuálisan-teoretikusan. Azzal, hogy nem irodalomtörténet, de irodalomtörténetek. Mert a többes szám nem játék. Mögötte irodalomelméleti, pontosabban irodalomtörténet-elméleti meggondolás. Természetesen a nemzeti irodalmi hagyomány történetéről van szó. Csakhogy nem egy – így a kötetekben rejlő elméleti meggondolás! – nemzeti irodalmi hagyomány van, hanem több. Azaz nemzeti irodalmi hagyományok vannak. Tehát nem a nemzeti irodalmi hagyományt feldolgozó irodalomtörténet van. Hanem a nemzeti irodalmi hagyományokat feldolgozó irodalomtörténetek vannak. Ezek lehetnek párhuzamos, egymást erősítő hagyományok. És lehetnek ellentétes, egymást gyengítő hagyományok. A többes szám nem csak az egész folyamatra vonatkozik. Ám a folyamatban felbukkanó részletekre, szerzőkre, művekre is. E felfogásnak legalább két szerkezeti és módszertani következménye lehet. Egyrészt egymás mellé lehet tenni a párhuzamos vagy ellentétes hagyományok, folyamatok, szerzők, művek párhuzamos vagy ellentétes értelmezéseit. Másrészt a párhuzamos vagy ellentétes folyamatok, szerzők, művek csak párhuzamos vagy ellentétes értelmezéseikkel, azaz hatástörténetükkel együtt jelentenek hagyományt. Tehát a címben lévő többes szám plurális és pluralitásában történetileg alakuló hagyományértelmezést jelent. Ezért érdemes megjegyezni. Az irodalomelmélet átértelmezi az irodalomtörténetet és az irodalomtörténet értelmezését. Ezúttal – kiforgatva Jauss tudománytörténeti súlyú gondolatmenetét – nem az irodalomtörténet az irodalomtudomány provokációja, hanem az irodalomtudomány az irodalomtörténet provokációja.
Természetes: a történelmet, meg az irodalomtörténetet is, korszakonként újraírják, azaz újraértelmezik. Most az újraírást-újraértelmezést két súlyos kihívás is kikényszeríti. Egy alapvető történelmi és egy alapvető tudománytörténeti kihívás.
Az alapvető történelmi kihívás a világrend megváltozása. A régi világrend összeomlása, az új világrend születése. Ami megváltoztatta, önmaga ellentétébe fordította a világrendet értelmező, értékelő fogalmakat. És érvénytelenítette az ezeket létrehozó és fenntartó, vagyis a világrendet és annak szükségszerű voltát és mozgásirányát magyarázó, ma már agyonemlegetett „nagyelbeszéléseket”. Amelyek mentén lehetett történelmet és irodalomtörténetet írni. Igaz, a mozgások okát-mozgatóját nem az irodalmon belül, hanem az irodalmon kívül, világnézeti, társadalmi folyamatokban kereső, a nyelv referenciális, a külső világot megjelenítő funkciójára alapozó, azaz „exogám” irodalomtörténeteket.
Az alapvető tudománytörténeti kihívás az irodalomelmélet évszázados forradalma. Az orosz formalizmustól a francia-amerikai dekonstrukcióig. Nem a világnézeti-erkölcsi, a világrendet értelmező fogalmakat változtatta meg, fordította önmaga ellentétébe. De az irodalom mibenlétét és minőségeit értelmező fogalmakat. És ezek mozgásainak okát-mozgatóját nem az irodalmon kívül, hanem az irodalmon belül, nyelvi, költészetelméleti folyamatokban, a nyelv poétikai, az önmaga sajátosságait kiemelő funkciójára alapozva kereste. Kérdéssé vált, lehet-e ezek mentén irodalomtörténetet írni. Persze nem „exogám”, inkább „endogám” irodalomtörténeteket.
Az exogám irodalomtörténetek válaszolhatnak a történelmi kihívásra. A világrendek változására. A történetiséget középpontba állító, historicista alapon. Pozitivista, szellemtörténeti, marxista irodalomtörténetekben. De nem válaszolhatnak a tudománytörténeti kihívásra. Az irodalomelmélet évszázados forradalmára. Az endogám irodalomtörténetek nem válaszolhatnak a történelmi kihívásra. A világrendek változására. De válaszolhatnának a tudománytörténeti kihívásra. Az irodalomelmélet évszázados forradalmára. De ezek az irodalomtörténetek nem születtek meg. Az új vállalkozás előtt ott a kérdés: lehet-e még historicista irodalomtörténetet írni; lehet-e már nem historicista irodalomtörténetet írni?
Pozitivista, szellemtörténeti, marxista alapon lehetett. Csak néhány hazai példát. A reformkor pátoszából fogantat (Toldy Ferenc). A millennium illúzióiban születettet (Beöthy Zsolt). Az európai párhuzamokra építettet (Szerb Antal). A klasszika beteljesedésére alapozottat (Horváth János). A haladás feltételezésére tervezettet (akadémiai irodalomtörténet). Az etnikai gyökerekhez visszatérőt (amit Szabó Dezső alapozott, Németh László vázolt, Féja Géza megírt). Ezekben az irodalom világot ábrázoló és formáló felfogása. És a nyelv referenciális funkciója.
Endogám vagy félig endogám, az irodalom saját karakterére összpontosító irodalomtörténetekre is született néhány fontos elképzelés. Csak néhány hazai és nem hazai példát. Irodalmi forma, stílus, hatás összefüggésében (Lukács György). Az irodalmiság megkopó és megújuló konstrukcióiban (Jurij Tinyanov). Alkotás és befogadás feszültségében és összeolvadásában (H. R. Jauss). Az irodalmi modernség önteremtő folyamataiban (Paul de Man). Ám a jelenlegi végső szót a dekonstrukció elmélete mondja ki. A pozitivista irodalomtörténet történet, de nem irodalom. A műértelmezés irodalom, de nem történet. A hagyományos irodalomtörténészek az irodalmat számos, nem nyelvi tényezőnek vetették alá. Külső, az irodalomban visszhangzó okokat kerestek. A referencialitás leértékelődésével a régi irodalomtörténeti hagyomány folytathatatlan.
Az elképzelések valóban megjelentek. De esett már szó róla: ezeket az irodalomtörténeteket még nem írták meg.
Az új vállalkozás köteteiben az adódó következtetéseket levonták. Erre mutatnak az előzetes, önértelmező nyilatkozatok. Ebből adódott a sajátos helyzet: a szándékokat már a kötetek megjelenése előtt ismertük.
Műfajok és módszerek
Első pillantásra tanulmánysornak tűnik. Évszámokkal ellátva. Kronológiai rendben. Az írásbeliség előtti ismeretlen kortól az ezredfordulóig. Még egy kevéssel tovább is. Nagyjából egy évezred irodalmi eseményei. Az első ezredfordulótól a másodikig. Méghozzá úgy, hogy az irodalmi eseményt irodalmi ténnyé emeli. Mert az irodalmi tény az irodalmi esemény az értelmezésével együtt. Mármint a ténnyé minősítő értelmezésével együtt.
A kronologikus eseménysor mögött azonban világosan felismerhető a mélyszerkezet, amely jól elhatárolható tömbökből vagy tömbökre épül. Az alaptömb természetesen az irodalmi eseménysor. Mű, műfaj, intézmény megjelenése. Olykor szerző megjelenése – de nem ez a meghatározó. Inkább irodalmi tendenciák felbukkanása. Ám ezek körül még néhány másik tömb is. Más műfajok, művészetek, sőt, tudományok tömbje. Az irodalom mellett az irodalom értelmezése. Meg az irodalom terjedése, közvetítése. Azaz értekező próza az irodalomról. Ama bizonyos – Horváth János emlegette – irodalmi tudat körvonalai. A latin Szentírás-magyarázatoktól a XX. századi irodalomtörténetekig. Még valami nagyon fontos. Az eredeti magyar művek mellett a leglényegesebb, legjellegzetesebb műfordítások. És a többi művészet mozzanatai. Zene, képzőművészet, színház, film. Ezek irodalmi párhuzamai, az irodalommal való kölcsönhatásai. A közelebb álló tudományok. Történetírás, néprajz, nyelvtudomány, ókortudomány. Elannyira, hogy az egész válogatásban felsejlenek egy teljes nemzeti kultúrhistória körvonalai.
Mindezek mögött felismerhető egy alapprobléma. Kiknek szólnak a kötetek? Természetesen: diákoknak, tanároknak, művelt és érdeklődő „felnőtt” olvasóknak. Így van rendjén. Csakhogy a tanulmányok legtöbbje vagy jó része részletekkel, szempontokkal foglalkozik. Legalábbis abból indul ki. Ezért úgy tűnik: annak a leghasznosabb, aki már tudja magát az „anyagot”. Izgalmas, gyakran pompás szempontokat kaphat a már ismerthez. Valóban csak néhány példát. Aki ismeri Apáczai Magyar Encyklopaediáját, tanulmányozhatja annak szellemi, tudomány- és neveléstörténeti, gondolkodástörténeti környezetét és hátterét. Az erdélyi „nagy század” néhány megkerülhetetlen összetevőjét. Alsted, Bisterfeld, Comenius ösztönző munkásságát. Aki olvasta az erdélyi emlékiratírókat, kitűnő szempontokat kaphat Bethlen Miklós Önéleírásának értelmezéséhez. Aki jól „tudja” Petőfit, megismerheti kötetei kialakulásának és összeállításának történetét. A rövid pályaív egyik nagy fejezetét. Aki foglalkozott Madách Tragédiájának dilemmáival, új indításokat kaphat a továbbértelmezéshez. A történelmi irónia feltételezésével. És képe lesz a remekmű befogadástörténetéről. Aki áttekintette Németh László pályaképét, bevezettetik esszéisztikája kialakulásának egy fejezetébe. Tanú című egyszemélyes folyóiratának gondolatvilágába. Aki otthonos a Mészöly Miklós által is hozott epikatörténeti fordulatban, jobban elmélyedhet a Saulus nem könnyű elemzésében. És a példák még – bízvást – folytathatók. Kerüljünk el minden félreértést. Nem a kötetek magas színvonaláról van szó. Hanem a vállalkozás jellegének egy-egy kérdőjeléről.
Meg ott vannak a szövegek műfaji gondjai. Értekező próza. De ezen belül nem könnyű a meghatározás. Még a körülírás sem. Meglehetősen széles a skála az esszé, a tanulmány, az értekezés között. Az elnevezések olykor csupán majdnem egymás szinonimái. A kísérlet és kifejtés, a kérdés és válasz, a kétely és bizonyosság arányáról lehet szó. Meg a szubjektum szerepéről a vizsgálódásban. A megformálás minőségeiről. A források felhasználásáról. És sok ehhez hasonlóról. Ezért igazán csak a példák szintjén. Tandoriról pompás esszé szól. Rejtőről is. Meg Kosztolányi és Csáth fiatalkori köteteiről. Innen mozdul a tanulmány felé a Noszty fiú és Balassi Maga kezével írott könyvének bemutatása és Mikes fél”portréja” is.
A Halotti beszédről és a Mária-siralomról pontos tudományos tanulmány beszél. Így a XIX. századi folyóiratokról és olvasáskultúráról, a Bánk bán-elemzés gondjairól, a Trianon teremtette történelmi dilemmákról, a pszichoanalízis és irodalom viszonyáról, Fülep Lajos pályájának egy szakaszáról, a neoavantgárd és a posztmodern képzőművészetéről. Zrínyi verskötetéről filológiai és pszichológiai találat publikáltatik. Filológiai teljesítmény a reneszánsz és a reformáció korának magyar verseiről szóló értekezés. Filológiai és stiláris mikroelemzés Arany Hamlet-fordításáról. Majdnem monográfiarészlet a Nyugat világirodalmi tájékozódásáról és annak változásairól. Továbbá eszmetörténeti értekezés a Vasárnapi körről és a strukturalizmus-vitáról. Ez utóbbiakban a hazai bölcseleti és művészetelméleti gondolkodás kényszerű megkésettségéről és tudatos felzárkózási törekvéseiről. És a műfaji változatok – természetesen – mindezzel még nem feltérképezettek.
Megközelítések és műfajok mögött három gond. Az életrajz és portré száműzetése. A szerző eltemetése. A referencia kiiktatása. Három posztmodern dogma. Az előzetes nyilatkozatok is mutatják: törekednek rá. De – szerencsére – nem mindig sikerül.
Az életrajz mint alapmagyarázat – méltán – a háttérben. De vannak művek és életművek (azt hiszem, életművek mint egységek is vannak!), ahonnan kiiktathatatlan. A művek értelmezéséhez is szorosan hozzátartozik. Márpedig itt a művek értelmezése, hatástörténete is benne van az elképzelésekben. Például. Byronnál és Petőfinél; Goethénél és Madáchnál; Celannál és Radnótinál; Hölderlinnél és Vörösmartynál. A jelképes halál a szabadságharcokban; az életrajzi kényszer az „emberiségkölteményekben”; a halálfenyegetettség a holokauszt árnyékában; a magány a toronyban és bujdosásban. Nemcsak művek magyarázata, de maga is művé válik. Jelképpé tesz költőalakokat, sorssá életpályákat vagy költőhalálokat. Maga is beépül a tradícióba. Részévé válik a nemzeti irodalmi vagy világirodalmi hagyománynak. Esztétikai értéket hordoz. Amit az olvasó beleolvas a mű értékrendszerébe. Ez vonatkozik a költőéletrajz tájaira is. Az alkotónak ugyanis szülőföldje van. Ehhez vagy ehhez is kötődő tájélménye. Aminek alakzatai, színei megjelennek a születő művekben. Gyakran az emlékezés mechanizmusa által fikcióvá átlényegítve. Referenciális vagy fiktíve referenciális nyelvi miőséggé alakulva. Miért kell olvasnom és elképzelnem Stormot az Északi-tenger, Flaubert-t Normandia, Ottlikot Kőszeg, Mészölyt Szekszárd nélkül? Bizony, „besurran” ez a kötetek elemzéseibe is. Tinódi vándorlása, Mikes Zágonja, Csokonai Debrecene, Arany Nagykőröse, Kosztolányi Szabadkája. (Mikes Zágonja különösen jólesett. Kisiskolás korom „vaktérképein” valószínűleg be tudnám jelölni. Mégis örültem, hogy elmagyarázták, hol is van a Kárpátok tövében.) Úgy vélem, nem is igen lehet ez másként. És vannak pályaképek és portrék is. Ahonnan kiiktathatatlan a nem halott – lehet, csak tetszhalottá tett – szerző. Mikes Rodostóban. Katona Kecskeméten. Fülep Itáliában és Baranyában. Szabó Dezső a keserű prófétasorsban. Portrék vagy portrérészletek Szemérmesen elrejtetten vagy nyíltan vállaltan.
No meg az ábrázolt (?) vagy megjelenített világ. Nem bánom, legyen referencialitás vagy referenciális funkció. Tudom, az irodalmiság nem ebben rejlik. A szöveg nem ettől irodalom. De biztos, hogy csak e nélkül irodalom? Weörest, Tandorit, Kovács András Ferencet nehéz ezzel magyarázni. De Eötvöst, Illyést, Márait nehéz e nélkül magyarázni. A falu jegyzője kompozíciójában fontos az evidens irónia felmutatása. Ám mégis hangsúlyos a centralizmus társadalompolitikai tendenciája. A provinciális parlagiságot megjelenítő liberális-progresszív indulat. A Puszták népében és az Egy polgár vallomásaiban érdekes az egykori átélő és kései emlékező szólamának retorikai különbsége meg az önéletírás és regény egymásban megvalósuló műfaji egysége. Ám mégis egy idő- és történelem alatti szubhumán világ torokszorító megjelenítése és a történelemtől elsodort magyar urbanitás nemes anaronizmusának nosztalgiája teszi nagy irodalommá.
Szembeötlő az irodalomtörténeti korszakok és korstílusok hiánya is. A szándékot értem és elismerem. A korszakolással – valóban – sok a gond. A középkori irodalomban nem is igen lehet. A reneszánsz és felvilágosodás általános világtörténeti-kultúrhistóriai periódus. Nem önelvű, az irodalomból magából következő történeti megkülönböztetés. De egyetemes művészettörténeti korstílus a barokk, a romantika, a realizmus és az avantgárd. Igaz, nem tisztán irodalmi fogantatású. De irodalmi fogantatású is. Ezért talán mégsem lett volna haszontalan a történetekbe való bevezetés. Annál inkább, mert az összehasonlító szempont amúgy is domináns a kötetekben. E ponton is alkalom nyílott volna az egyes nemzeti irodalmak és egyes művészetek közötti párhuzam keresésére. Persze, ezek a fogalmak is cseppfolyósak. Nem élesek az időhatárok. Nem vegytiszták a megvalósulások. Több rokon változat is él bennük egymás mellett.
Ám mégis lehetett volna a bevezetésüknek valami történeti-elméleti hozama.
Az egyes tanulmányok jellegzetes irodalmi eseményekhez kötődnek. Igencsak érdekes rendszerezés. Mutatja a folyamatok sokszínűségét. Több különböző indítás egyszerre. Nem egy, abszolút, hanem több, relatív középpont van. Figyelemre méltó. A folyamatok pluralitásának szerkezeti vetülete. A többes szám irodalomelméletének fontos összetevője. De alkalmazása vagy inkább alkalmazásának kizárólagossága nem problémamentes. Többek között azért, mert sok különböző esemény, történeti indíttatás egyenrangúságát sugallja. Pedig hát talán Andreas Pannonius királytükreinek megszületése nem azonos rangú indíttatás Zrínyi műveinek megjelenésével. Szigligeti Szökött katona című népszínműve nem egyenlő érték Ady Új versek című kötetével. És ugyanez jegyezhető meg Molnár drámája, az Egy, kettő, három és Ottlik regénye, az Iskola a határon kapcsán is. Természetesen nem művészeti értékek, inkább irodalomtörténeti események különbségéről van szó.
Hogy milyen elméleti elemző módszer húzódik meg az egyes fejezetek mögött? Nehéz és doktriner eljárás lenne részletesen osztályozni. És nem is igen érdemes. Csak néhány utalás a legizgalmasabbakra. A kitűnő Vörösmarty- és Arany-elemzés, az Előszó és a A walesi bárdok szerkezeti, azaz struktúraelemzés, de nem szigorúan strukturalista elemzés. Ilyen Arany Toldijának és Kosztolányi novellájának, A cseh trombitásnak a pompás értelmezése is. De szó lehetne Déryről, A befejezetlen mondatról vagy Ottlikról, az Iskola a határonról is. Ám úgy vélem, talán leszegényítene minden egyértelmű módszertanhoz kötő szándék. A dekonstruktivista módszertan elemeit mutatja Szabó Lőrinc Semmiért egészen című versének az értelmezése. De a szempontok gazdagsága itt is túlmutat az iskolán. És a dolgozatok nagy része ebben a megközelítésben nem is értelmezhető. Legfeljebb a kötetek egész szerkesztésének a koncepciójáról lehet szó. Ahogy leválasztja az irodalom történeteiről a nyelven kívüli elemeket. És igyekszik az olvasatok sokféleségének a megjelenítésére.
Útlezárások és útkeresések
Visszafelé, túlhaladott módszertanokhoz – valószínűleg – nincsen út. Tehát még egyszer. A historicista irányzatok eltűntek. Pozitivizmus, szellemtörténet, marxizmus – élő irodalom-történetírói gyakorlatként – megszűnt. Legalábbis a régi formában mindenképpen. Esetleg maradványok akadnak. Felszívódva valamely másik elméleti-módszertani iskolába. Tudománytörténeti gonddá alakultak. Mint ilyenek feltétlenül kutatandók és feltétlenül tanítandók is. Ám a kutatás tervezése és a felsőoktatás tananyaga itt nem tárgyalandó. Mindezek mögött, a historicizmus válságában, ott a nagyelbeszélések megkopása és hitelvesztése. (De ez utóbbi állapotot, mármint a nagyelbeszélések vagy egyáltalán az elbeszélések bukását, nem tartom véglegesnek.) Márpedig régi típusú, azaz „exogám” irodalomtörténeteket historicista alapon, nagy elbeszélések mentén lehetett írni. Amelyben nem eseménysor van, hanem történelem. Vagyis folyamat, amelybe valamilyen cél, esetleg végcél belekódoltatott. Transzcendens módon, azaz valamely külső-felső erő, logika által. Vagy immanens módon, azaz valamely belső-önelvű erő, logika által. Cél, ami adatott a történelemben élő emberiségnek. Vagy cél, amit maga teremtett az önmagát és a történelmet is teremtő emberiség. És a folyamat vagy történelem etapjai a kapott vagy csinált felé való mozgás (haladás?) korszakai-lépcsőfokai. Amelyben megvalósul az egész mozgás értékteremtő jellege. Itt vannak, e felfogás kiiktatásában a kötetek útlezáró aktusai.
De miképpen lehet irodalomtörténetet írni historicizmus, nagyelbeszélések, értékteremtő cél vagy célok nélkül? Erre keresik a választ a kötetek. Itt vannak, lehetnek a vállalkozás útkereső aktusai.
Hogy nem irodalomtörténetet, hanem irodalomtörténeteket írnak. Ahol nem egy, de sok cél van. És nem értékteremtő mozgás van, ám értékteremtő mozgások. Ezért nem egy, inkább sok folyamatban a mozgások sora ezekre a célokra és ezekre az értékekre irányul. Ebből egyértelműen következik: hogy nem nagy, hanem kisebb célokról és értékekről van szó. Meg részmozgásokról és részfolyamatokról. Amelyek egy átfogó, célt és értéket teremtő irodalomtörténet helyett több szűkebb érvényű, részcélokat és részértékeket teremtő irodalomtörténetté állnak össze. E sokféleségben egy jelentős mozzanat biztosan elvész. Vállalom a felfelé stilizáló fogalmazást. A hagyományos irodalomtörténet-írástól kidolgozott és megőrzött egységes vízió. Két okból is. Először: mert a sokféle cél, érték, mozgás, folyamat nem adhat egységes, egész víziót, csak sokféle részvíziót. A sokféle részvízió esetében pedig talán nem is érdemes vízióról beszélni. Inkább csak sorozatba szerveződő, párhuzamos vagy ellentétes felvillanásokról. Másodszor: mert ekkora kompozíció létrehozására, ennyi cél és érték vázolására csak sok szerző, azaz szerzőgárda vállalkozhat. Ez pedig eleve kizárja a célok, értékek, felvillanások egységét. De csak így bontakozhatnak ki a vállalkozás újszerű megoldásai. Az útlezáró aktusok helyett az útkereső aktusok. Ezekről röviden.
A keretek szélesebbek, mint bármely korábbi irodalomtörténeti összefoglalásban. Esett róla szó. Megjelenik az irodalom mellett a többi művészet is. Zene, színház, képzőművészet, film. Olykor a legizgalmasabb értekezésekben. És az érintkező tudományok. Nyelvtudomány, néprajz, ókortudomány, történetírás, művészettörténet. Olykor ezek is a legizgalmasabb értekezésekben. Talán nem is az a legfontosabb, hogy megjelennek. Inkább, hogy egymásra-, főként az irodalomra vonatkoztatottan jelennek meg. Több példa is van erre. Kisfaludy Károly Aurorája mellett festői tevékenységének a költészetével párhuzamos értelmezése. A magyar irodalom és film kapcsolata a XX. század hatvanas és hetvenes évtizedében. Azokban az évtizedekben, amelyek az európai, az olasz, fancia, svéd filmművészet mellett a magyar film egyik virágkorát is jelentik. Meg értekezés az első hazai happeningről, a performance-okról a neoavantgárdban és a posztmodernben. E párhuzamoknak pedig nemcsak történeti, hanem elméleti konzekvenciái is lehetnek. Történetelméletben és művészetfilozófiában is. Vagyis megjelennek e szélesebb keretekben az irodalomtörténet-írás új esélyei.
Hogyan nevezhetők meg az esélyek? Mi mindebben a nagyon lényeges, útkereső mozzanat? Az, hogy a vállalkozás útban van az irodalomtörténet-írástól a kultúrtörténet-írás, az irodalomtudománytól a kultúratudomány felé. A medialitás, a közlésmódok megvalósulásait kutatva érinti vagy inkább tapintja a kétfajta történetírás és tudomány formáit és közelítési lehetőségeit, metszési pontjait. Nemcsak a médiumok művészi lehetőségeinek a vizsgálatáról van szó, hanem hermeneutikáról is. Szinkron és diakron értelemben. Úgy, hogy a másik mozzanat idegenségének oldása, önmagamra való vonatkoztatása, a te és az én viszonylatrendszerének jobb megismerése az én, azaz önmagam jobb megismerését is eredményezheti. És úgy, hogy az egykori alkotó és a mai befogadó horizontjának közelítése vagy összeolvadása a történelmi távolságok feloldását, a mű időbeli létének a jobb megértését is eredményezheti. A medialitás kutatása során és a hermeneutika szempontjai által közelíthetőek a nemzeti irodalom egyedi történeteiből a nemzeti művelődés egyetemes történetei. Vagy inkább csak az egyedi történetek összekapcsolódásáról van szó? A nemzeti művelődés egyedi történeteiről? Tehát útkeresés a kultúrtörténet és a kultúratudomány felé. Persze mindkét esetben csak a szellemi kultúráról van szó.
De éppen itt, a kultúrtörténetnél, a nemzeti művelődés egyedi történeteinél beleütközünk egy evidens problémába. Kultúrtörténet, a nemzeti kultúra egyedi történetei historicista vagy legalábbis történeti szemlélet nélkül? Talán önmagában hordoz valami ellentmondást. Kiküszöbölhető a nemzeti kultúra nem egyetemes történetéből, de akár egyedi történeteiből a történetiség? Valamiféle célelv, ami felé a folyamat mozog, vagy a folyamatok mozognak? Valamiféle értékfelhalmozás, ami a folyamatban vagy a folyamatokban végbemegy? Nem valószínű. A szigorú teleológia – természetesen – itt is visszahozhatatlan. Az a haladás vagy a fejlődés hagyományos feltételezésének visszacsempészését jelentené. Márpedig a haladás politikailag is, a fejlődés teoretikusan is rossz hírbe hozatott. De ne feledjük el. A kultúrtörténetben nem önmagában az irodalom, hanem az irodalmat is magában foglaló szellemi kultúra fejlődéséről lehet szó. Ez pedig könnyebbé teszi a probléma megközelítését. Nem arról, hogy az irodalom művészi-esztétikai minőségei fejlődnek. Hoznak létre egyre magasabb művészi-esztétikai értékeket. Tudjuk, nem magasabb, hanem „csak” más művészi-esztétikai minőségeket hoznak létre. De az irodalmi élet fejlődik. Szóbeli irodalomból írott irodalommá alakul. Fejlődik az írásmód. Az írás rögzítése és terjesztése. Nyomtatás. A nyomtatott írás könyvvé alakulása. A nyomtatott könyvek könyvtárakká szerveződése. Ahol az írott irodalom hagyománya megőrződik, és tanulmányozhatóvá lesz. Megjelennek a folyóiratok. A nyomtatott majd az elektronikus sajtó különböző formái. És ezzel párhuzamosan fejlődnek az olvasásmódok. Átalakul, szélesebb alapra helyeződik az író és a mű, a mű és az olvasó kapcsolata. Ezenközben közeledhetnek egymáshoz a művészetek kifejezési eszközei is. A művészeti ágazatok médiumai. De hát erről szólnak a kötetek is. Így képzelhető el historicizmus és hagyományos fejlődésgondolat nélkül a nemzeti kultúra – az irodalmat a középpontba állító – fejlődéstörténete. Irodalomtörténet és kultúrtörténet, irodalomtudomány és kultúratudomány közeledése. Ami a nagy vállalkozás egyik fontos útkereső törekvése.
A köteteket alapvetően a többszörösen értelmezhető összehasonlító módszer határozza meg. Az egyes értekezések tárgyainak világirodalmi távlatokba való helyezése. Ami hol határozottabban, hol kevésbé határozottan az egész kompozícióban végig jelen van. Ennek jellegzetes mozzanata a már klasszikusnak nevezhető magyar műfordítások részletes elemzése. Például a Shakespeare-fordítások mellett a Baudelaire- és Musil-fordításé. Ezek mögött egy fordításelmélet is van. Ami a fordítandó szövegről a fordított szövegre csúsztatja a hangsúlyt. És arra, hogy miként épül be a fordított szöveg a hazai irodalomba. Korábban természetesen a legegyértelműbben a középkorban és a kora újkorban, a nemzetközi latinitással a háttérben. Későbben természetesen akkor, amikor a magyar Shakespeare, Baudelaire és Musil inspiráló erővé lesz a magyar irodalomban. De fontossá válik e viszonylatrendszer akkor is, amikor a Nyugat világirodalmi tájékozódását vagy Illyésnek a francia irodalomról kialakított képét elemzik az értekezések.
A kultúratudományhoz való forduláson túl van még néhány fontos útkeresési tendencia. A többi művészet felé való közeledésben és a művészeti közegek érintkezésének vagy összeolvadásának vizsgálatában érzékelhető. Főképpen a film és az irodalom viszonyában. Meg a képszerűség, a szövegszerűség, a drámai cselekményesség egymást áthatásának felmutatásában. Jellemzően a neoavantgárdban és posztmodernben. Például a happeningben és performance-ban. Különösen érdekes szerkesztőségek és irodalmi csoportosulások, főként határon túli szerkesztőségek és irodalmi csoportosulások bemutatása, ahol e jellegzetes kísérleti tendenciák, a hazai kötöttségeken kívül, teret nyerhettek. Mondjuk az újvidéki Új Symposionban és a párizsi Magyar Műhelyben. Persze a művészetek egymáshoz viszonyított vizsgálata létezett korábban is. Mondjuk, a művészetek kölcsönös egymást megvilágításának vagy egy általános művészettudomány kialakításának az elméleti próbálkozásaiban. Ám most ennek a megváltozott, korszerű formái jelennek meg egy vázlatos nemzeti kultúrhistória megteremtésének kísérletében.
A kötetek szándékosan nem akarnak új irodalomtörténeti kánont körvonalazni. De szándéktalanul megteszik. Csak néhány mozzanatot. Mintha még most is kísértene a Petőfi-Ady-József Attila oktrojált politikai-ideológiai kényszerkánon rossz emléke. Mármint az ellene való poétikai-teoretikus tiltakozás kötelezettségében. Tudom az előzetes nyilatkozatokból: a tervezett Petőfi-értekezés nem készült el. Mégis megjegyzem. Petőfi, fájdalmasan, alig van jelen. Csupán egy, egyébként igen jó, félportréban. Irodalomtörténeti utóélete nélkül. A keletkezett űrt a méltán sokoldalúan elemzett Arany tölti be. Ady sem tekinthető túlhangsúlyozottnak. Csak felvillan a második kötetben. Inkább több kételyt érzékeltetve, mint érdemet elemezve. A hangsúly – helyette, mellette, utána? – nem Babitsra esik, hanem a sokoldalú értelmezésekben meghatározó alakká emelt Kosztolányira. József Attila nem halványul el. De melléje emeltetik Szabó Lőrinc. Móricz – engedelmet kérek a fogalmazásért! – nagyon rosszul jár. De Illyés, Nagy Lajos és Déry is valamennyire. Ezeken még – úgy vélem – érdemes lenne meditálni.
Igaz, bőven vannak felfedezések is. Olykor mítoszromboló felfedezések. Például, hogy az írásbeliség előtti kor – források hiányában – érdemben nem tárgyalható. Például hogy a rovásírás későbbi humanista kreáció. És természetesen vannak nem mítoszromboló, hanem már korábban is kimondhatónak vélt hangsúlyváltoztatások. Hogy Asbóth János gondolkodástörténeti és irodalomtörténeti helye alaposan megemelendő. A megelőző századforduló novellisztikája világirodalmi rangú. Tandori indulása, első két kötete líratörténeti korforduló. És e korforduló előzményei a hajdani Újholdhoz vezethetők vissza. No, meg Pilinszkyhez, Nemes Nagyhoz, Weöreshöz. És igen nagy dolog, hogy a legfrissebb, azaz a próza műfajtörténeti fordulata utáni, vagyis a tegnapi és mai regény megjelenik az elemzésekben. Máig tartanak az irodalomtörténetek. Szokatlan gesztus. Amiben nemcsak a vállalkozás bátorsága, de színvonala is méltánylandó.
Kérdések és kételyek
Az előbb említettek jelentős érdemek. Lehet nem egészen egyetérteni, például a kánonvázlattal. Ám bagatellizálni biztosan nem lehet. A kánonok egyébként is arra valók, hogy vitassák, árnyalják vagy meg is döntsék őket. Az útkeresések nagyon fontosak. Az irodalom-történet-írás feltehetően majd erre megy. Összehasonlító módszerrel a kultúrtörténet, a kultúra-tudomány, a művészetek kölcsönös egymást megvilágítása, az általános művészettudomány felé. Már ha egyáltalán lesz még irodalomtörténet-írás. És egyáltalán megy még valamerre.
Az útkereséseket elismerem. Az útlezárásokat fájlalom. Nyilván az én bajom. Az okokat mégis megemlítem.
Előbb azonban egy nem kétely nélküli reményről. Nagyelbeszélések tehát nincsenek. Nincsen hagyományos irodalomtörténet-(írás) sem. Nem többes-, hanem egyes számban. Nem sok, de egy céllal. Nem több, ám egy értékrenddel. Úgy értve, hogy egy főcéllal, egy alapértékrenddel. Nem endogám, azaz csak önelvű, belső, nyelvi-poétikai sajátosságra figyelő szemlélettel. Inkább exogám vagy exogám-endogám, azaz nemcsak önelvű, belső, nyelvi-poétikai sajátosságokra figyelő, de külső, társadalmi-históriai sajátosságokra is figyelő szemlélettel. És egységes vízióval. Amiben az értékfelhalmozó irodalomtörténet megy valamerre. Olyan cél és értékrendszer felé, ami emberileg, az egyetemes és nemzeti kultúra szempontjából nagyon fontos. Bizony, nincsen. De mi van, ha lesznek megint nagyelbeszélések. Vagy legalább kisebbek. És persze, nem kötelezőek. Ha nem nyugszik bele a gondolkodás, hogy ne magyarázza nagyobb léptékben a honnan, hol, hová, a miért, mi okból, mi célból dilemmáit. Ha az ilyenfajta és ilyen léptékű gondolkodás az ember „antropológiai” sajátosságaihoz tartozik? Akkor talán, nyilván megváltozott formában, mert a régi formák vissza nem térnek, ismét elkezdődhet valami?
Nem lehetséges egy olyanfajta irodalomtörténet-írás, amely valamennyire hasonlít az irodalomhoz? Tudom, az esztétika magatartása nem esztétikai magatartás. Az lehet érzéki, sejtető, elragadtatott. Ez nem lehet érzéki, csak gondolati, nem lehet sejtető, csak kifejtő, nem lehet elragadtatott, csak megfontolt. Azaz nem művészet, hanem a művészet elmélete. Az irodalomról való elmélkedés nem irodalmi elmélkedés. Az szubjektív, ez objektív. Az feltételez, ez állít. Az megjelenít, ez megítél. Mégis valamelyes nosztalgiával gondolok az „irodalmi” irodalomtörténetekre. Irodalomtörténetekre, amelyek az egyetemes vagy nemzeti művelődés egy összetevőjének „regényei”. „Fejlődésregények”, amelyek valamilyen kiteljesedést ígérnek. Mondjuk, Taine-re, Lansonra, Gervinusra, Schererre. Mondjuk, Toldyra, Riedlre, Thienemannra, Szerbre. Rosszabb korszakaimban Beöthyre is. Ezek az irodalomtörténetek szellemi individuumok, nemzeti irodalmak útjáról szólnak. Születésükről, virágkoraikról, kiteljesedésükről, megrekedéseikről, továbblépéseikről. És e mozgások intellektuális-morális hozamát sejtetik. Ezért struktúrájukban is regényszerűek. Úgy vannak nem megkomponálva, inkább megkoncipiálva. Persze egészen másféle bölcseleti és módszertani alapokon. Ezért nem teszem őket könyvállványaim legfelső, alig megközelíthető polcaira. Hogy könnyebben utolérjem a köteteiket, ha olvasni akarom. Legfeljebb éjszaka, amikor nem szégyellem. És ott tartom a miniatűr esszé-összefoglalásokat is. Riedl: A magyar irodalom főirányai. Szerb: Az angol irodalom kistükre. Strachey: A francia irodalom főirányai. Gimnazista korom olvasmányai. Az elsőből először tanultam a magyar és a világirodalom párhuzamait. A másodikból és harmadikból a szent, nyilván meghaladott közhelyeket. Hogy az angol racionalizmus formaelvként az irodalmi klasszicizmust, gondolatalkotó elvként a felvilágosult filozófiát, politikai elvként az amerikai alkotmányt teremtette. Hogy a francia nyelv latin gyökereiből fakadt irodalom fő erénye az egyszerűség, egységesség, világosság és mértéktartás. És abban, a harmadikban találtam a jellemzés irodalmi telitalálataira. La Fontaine (nem nagyon szeretem!) meséit mintha öreg falusi cimbora mesélné a tűz mellett. Mialatt a szél sípol a kürtőben, és leszáll a téli éjszaka. Meg La Bruyere (nagyon szeretem!) stílusának virtuozitása olyan, mint egy görög gemma kemény szubtilitása. De ezeket igazán csak nagyon fiatalon és csak késő éjszaka.
Valahogy összefügg ez az egész az irodalom és az irodalmár rangjával és rangvesztésével. Mert ha az irodalom az emberi, nemzeti vagy egyetemes kultúra szempontjából valami lényeges értéket, értéknyerést hordoz, és a róla szóló elemzésben így is értelmeztetik, akkor az irodalmat csináló és elemző társadalmi rangja is megmarad vagy megemelkedik. Ha minderről nincsen szó, nem marad meg vagy süllyed. Hogy ezek nem endogám, önelvű szempontok? Lehet. De társadalmi szempontok. És a társadalmi kultúrán belül önelvűen, a kultúra belső ügyeként értelmezhetők.
Az irodalom és az irodalomértelmezés, az író és az irodalmár rangja kapcsán nem a poétikai megközelítések érvényében kételkedem, hanem a referenciális értelmezések visszavonulását fájlalom. Nem kevesebb költészettani elemzésre, de több társadalomtörténeti elemzésre gondolok. Nem csak a mű nyelvi-szerkezeti felépítettségére, ám az ebben és ezáltal megjelenő emberi állapot milyenségére is. Gondoljunk a sokat emlegetett olvasóra. Felteszem, azért is olvas, hogy a műben önmagára és világára, önmagában a világra és a világban önmagára ráismerjen.
Íróról (szerzőről), műről és olvasóról van szó. A szerző talán nem halott. Csak az értelmezésekben tetszhalott. És ébresztgetni kellene. A szerző és a mű közötti viszonylatról az elméletben csúszott át a hangsúly a műre és a mű és az olvasó közötti viszony elemzésére. Vissza kellene egy kicsit csúsztatni, hogy mind a három viszonylaton egyszerre legyen. Egyébként a magyar irodalomtörténetek köteteiből a szerző nem száműzetett. És ez az elemzések értékének javára válik. Nem szeretnék félreértést. A szerző ébresztgetésében nem a váteszköltő rehabilitációjára gondolok. E szerepről annyi rosszat írtam-mondtam már, hogy megengedhetem magamnak: egyszer higgadtan elmélkedni kellene, miként függött e szerep össze a kelet-európai történelmi fejlődés sajátosságaival. És – sok egyéb mellett – milyen értékeket őrizhetett meg a hagyományokat értelmező utókornak.
Még egy utolsó gondot. Érintőlegesen felmerül a harmadik kötetben is. Hogy a hazai irodalmi jelenségek világirodalmi összefüggésben értelmeztetnek – nem is lehet másként. De töprengek az azonosság értéke mellett a másság rangján is. Amiről Babits beszélt a világirodalom és nemzeti irodalom összefüggése kapcsán. Hogy egyéni hang a nagy zenekarban. Nemzeti (kis nyelven írott irodalom!) a globalizáció korában. Talán ez is a túlélés egyik lehetősége.
Lehetne meditálni ezeken. A magyar irodalom háromkötetes történeteiből sokat okultam. Igencsak örültem neki.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 38. szám
