Fotó: Népszava-archív Károlyi Mihály fején nejlonzacskó. „Na most szipuzhatsz, öreg” – vihognak a csuklyás suhancok, miközben a Kossuth-szobor irányából felharsan a rigmus: „Fegyverbe! Fegyverbe!” Vajon tudják-e ezek a fiatalok, hogy a felhangzott felszólítás nem máskor, mint 1919-ben, a Tanácsköztársaság Vörös Hadseregének toborzására született? Miközben lobognak a vészkorszakot idéző árpádsávos zászlók, a levegőben a bolsevik forradalom jelszava röpköd. Nyilaskereszt és vörös csillag így találkozik egymással. Ki magyarázza ezt el nekik?
Végállomás, mondhatná be a tüntetőktől eltorlaszolt 2-es villamos vezetője. Igen, a Kossuth tér végállomás. Tavaly még ide utaztak a ma a parlamentben ülő legnagyobb ellenzéki párt vezetői és képviselői is. Tavaly még egymással párhuzamosan, egymást erősítve küzdöttek a különféle, önmagukat paródiába illően civilnek nevező félmilitáns csapatok és a civil társadalomra időnként fittyet hányó ellenzéki politikusok. Orbán Viktor, Budaházy György, Kövér László, Toroczkai László és Semjén Zsolt. Szép kis szövetség. Ma az idézett politikusok a téren persona non gratákká váltak. Az ellenzék együtt táncol a kormánnyal, mondja ki a televízió székháza ostromának egyéves évfordulóján Ekrem Kemál György.
És figyelem az arcokon a hatást. Nincs mosoly, nincs öröm, nincs derű, de még egy icipici humor sem. Minden véresen komoly. Elszántan indulatos. És céltalanul dühödt.
Mert hol van az az ellenség, akit le akarnak rohamozni, le akarnak váltani? Ki hiszi el róluk, hogy valóban van annyi erejük, akkora hátországuk, muníciójuk és bölcsességük, hogy az általuk oly gyakran hangoztatott valódi rendszerváltást végrehajtsák?
Burjánzik a tüntetési folklór. Demokratúra – ötvöznek egy szörnyszülött fogalmat a demokrácia és a diktatúra kifejezésekből. Közben köpködik és szidják a rendőröket. Akad fiatal lány, aki még a szoknyáját is felemeli a hátsó felén, mutatva, hova takarodjanak a gumibotosok. Röhögés, kényszeredett mosoly a túloldalon. Elképzelem ugyanezt a lányt, negyedszázaddal ezelőtt, vajon ha akkor tinédzser, ugyanennyire bátor lett volna-e a rendőrökkel. Én még ott voltam az örökmécsesnél, amikor senkinek nem lehetett kétsége afelől, hogy megindul a rendőri attak. Láttam még a ma oly tüzelő lendülettel, indulattal szónokló politikusokat, akiket aztán begyűjtöttek. A mai rendőrök állnak és várnak.
Károlyi Mihály nem mozdul, nem fuldoklik. Lábát körbepisilték, az aszfaltra krétával odaírták: patkány. És jönnek az újabb huhogók. Felmérik, hogy nincs esély. Azonnal meg is hátrálnak. Igen. Menekülnek, mint a patkányok. Keressünk valami új balhét. Bőröndös fiatalember tűnik föl, vajon mit cipel a kofferjában? Megtudom: a gárdista-egyenruhát. Készül Debrecenbe, verbuválni az újabb tagokat. Hogy mivel agitál? Hát 56 eszméjével. És miről fog ott beszélni? Hát a rohadt kommunistákról. Meg arról, hogy Rákosi fattya Gyurcsány. Meg arról, hogy most ők az igazi forradalmárok. Meg arról, hogy ha nem lesznek elegen, tovább kúrják el az országot. Nézek rá, keresem az intellektust a tekintetében, elvégre egy történelemtanárral állok szemben. Aztán feladom. Inkább a kezembe nyomott iratokat böngészem.
„Meg kell akadályozni a nyugat szennyének beáradását a Szent Korona országába” – olvasom. Hát igen. Végignézem a srácot, pólóján Nagy-Magyarország térképe, középen a Szent Korona rajzával. Vajon mit akarhat? Királyságot? Bevonulni Kolozsvárra? Erőszakot szítani például az Erdélyben élő románokkal szemben? A válasz is megérkezik. Tűnjenek el az idegenszívűek. Hogy kik is ők? Hát ugye a zsidók. Meg az őket kiszolgáló lakájok, meg a velük lepaktáló alibi ellenzékiek. Ez az egész rohadt csürhe. Amit úgy hívnak, hogy politikai elit. És akkor majd ti? – kérdezem. – Ti lesztek az elit? Megvetően mér végig. Már a kérdés is sértő.
Jön az egyik szervező. Ideges. Nem sikerült az úgynevezett Y terv. Nem sikerült blokád alá vonni a Parlamentet és a minisztériumokat. Nem sikerült megbénítani a várost. Szakadnak. A nagy közös erőre még néhány perccel előbb felesküdött szabad csapatok egymásnak esnek. Egy biciklis fiú menekül a járdán. Rohan utána egy másik. Természetesen a kerékpár gyorsabb. De az üldöző mégsem adja föl. Aztán lendül a karja, repül a sörösüveg, ami elvéti az irányt és egy rendőr lába előtt csattan szét az aszfalton. A rendőr meg sem mozdul. Nyitott sisakján keresztül látom az arcát, mely némán beszél: inkább üssétek egymást, mint minket.
Felbukkan régi ismerősöm, aki ki nem hagyna egyetlen tüntetést sem. Mindegy, hogy Erzsébet híd, Kossuth tér, Vértanúk tere, Blaha Lujza tér, Astoria, Deák tér, neki ott kell lennie. Nehogy már azt mondják, hogy rajta múlott. Mert ő az az egy, akit annak idején hívtak, amikor elhangzott a felszólítás, mindenki hozzon magával még egy embert. Hát ő itt van. Ő hozta magát. Irredenta jelvényekkel kicicomázott baseballsapkája alól hunyorogva pislant körül. „Látod, milyen szép a nemzet ifjúsága?” – csillan a dicsőség a szemében, és eltöprengek. Ez itt egy diplomás ember előttem. Fiatalokat tanít. Nevel. Felkészíti őket a jövőre. Szép lesz az.
Elsodródunk egymás mellől. Megint ordít a tömeg. „Mocskos szemetek, Dunába veletek!” És felrémlenek előttem azok a dokumentumfotók, amelyeket a Duna partjára terelt, majd a jeges vízbe belelőtt zsidókról készítettek a háború utolsó heteiben. Akkor is elhangzott, Dunába veletek. Ma kitaposott, rongyolt cipőszobrok őrzik az emléküket. De ez sem számít. A Duna most is ott folyik, ahol régen. A partján ott áll a ház, amibe naponta bejárnak a nép által választott képviselők. De ez egy becsapott nép – hangzik el immár századszor a Kossuth téren. És már nem is a kormányt, hanem hovatovább ezt a becsapott népet kell leváltani.
Nem csodálkozom a kibicsaklott logikán. Elvégre nem várhatom el tőlük, hogy ismerjék Brecht szavát: A népet nem lehet leváltani.
Lehet, hogy titkon érzik, talán be is ismerik ezt a tüntetők. Szakadoznak, foszladoznak, lézengenek és oszladoznak. Látszik rajtuk, hogy nekik már nincs tovább. Nincs hová indulni. Nem megy velük senki. Magukra maradtak. Végállomáshoz érkeztek. Itt, a Kossuth téren.
Szendrei Lőrinc
