Niedermüller Péter
Közéleti vastüdő
A primitivitás ideológiája: a radikális jobboldal
Valljuk be, sokan vagyunk, akik az utóbbi évek különböző politikai eseményei közben/után azt gondoltuk, ezt már nem lehet alulmúlni. Ezt az álláspontunkat most, a Magyar Gárdával kapcsolatos politikai állásfoglalások láttán újfent módosítanunk kell. A köztársasági elnök elítélt minden félelmet keltő akciót, majd gőgös hallgatásba burkolódzott (szócsöve és osztályvezetője Kumin Ferenc azonban megjegyezte a Klubrádióban, hogy a nyilvánosság az, amely felnagyítja ezt az egyébként jelentéktelen csoportot), Navracsics Tibor felszólította a kormányt, hogy ne hiszterizálja a közéletet, Orbán Viktor – legalábbis a magyarul tudók számára – nehezen érthető fejtegetésekbe kezdett az elhatárolódásról („én vagyok én, te vagy te, ki a…”, énekelte egykor vidáman a Locomotiv GT), noha Tusnádfürdőn még voltak ezzel kapcsolatos elképzelései, Bölcskei püspök egyházellenes támadásról beszélt, miután néhányan rákérdeztek arra, hogy hogyan is van az, hogy a keresztény egyházak papjai szentelték meg a Magyar Gárda zászlaját. Mindennek a megkoronázását azonban az ötpárti nemzetközi sajtóértekezlet jelentette, ahol mindenki gyorsan és formálisan elítélte azt, amiről azt gondolta, hogy el kell ítélnie, majd nekiesett a másiknak. Ami azonban különösen elszomorító, hogy vezető politikusaink szemmel láthatóan semmit sem tudnak kezdeni se a Magyar Gárdával (mint politikai, társadalmi jelenséggel), sem pedig a Magyarországon is egyre radikalizálódó jobboldallal. Tegyük hozzá, ebben nincsenek egyedül. Tamás Gáspár Miklósnak például azt sikerült megállapítania egy, az ÉS-ben megjelent terjedelmes írásában (Képek Gyurcsány falán, 2007/34.), hogy a szélsőjobb egyre erősödő magyarországi jelenléte Gyurcsány, illetve a ma kormányzó pártok politikájának a következménye. TGM szerint ugyanis azáltal, hogy a kormány, a kormányzó pártok a „szociális ügyet” elválasztották „a történelmi baloldal maradékától”, egyben kiszolgáltatták azt a szélsőjobboldalnak. Így Gyurcsány „politikája (de voltaképpen a hübrisze) elleni tömeges tiltakozást a kezébe vette a posztfasiszta szélsőjobboldal”. Seres László pedig A Magyar Gárda a demokráciát erősíti című „nagyszerű” írásában (Hírszerző, aug. 30.) „fenyegető jelleget” vél felfedezni a miniszterelnöknek abban a kérésében, hogy a legfőbb ügyész „kísérje a részletekre is kiterjedő különös figyelemmel” a gárdát. Nem folytatom – megérkeztünk Abszurdisztánba.
De nem akarok ironizálni. Még azt is elfogadom, hogy a Magyar Gárda megalakulása inkább szimbolikus, mintsem tényleges politikai jelentőséggel bír. S persze lehet az avatást komikusnak és nevetségesnek tartani, a tagokat és az alapítókat „jelentéktelen csoportnak” nevezni, s magunkat azzal nyugtatni, hogy ezt az egészet csak a média fújja, fújta fel. Fel lehet sorolni, hány szélsőjobboldali kezdeményezés lángolt fel, majd halt el az elmúlt közel két évtizedben, mintegy bizonyítva, hogy „a magyar társadalom nem pártfogolja a szélsőségeket”. Azt gondolom azonban, mindez éppen az előbb említett tehetetlenségnek, annak a ténynek a megnyilvánulása, hogy a magyar politikai közélet néhány hangzatos frázison kívül nem tud mit kezdeni a radikális jobboldallal. Aminek egyik oka, hogy nem vagyunk hajlandók szembenézni, kritikusan elemezni a magyarországi szélsőjobboldalt és annak ideológiáját. Úgy teszünk, mintha nem tudnánk, ennek az ideológiának számos eleme széles körben elterjedt a magyar társadalomban, s ugyancsak számos eleme rendszeresen felbukkan a parlamentben is jelen lévő jobboldali, polgári pártok retorikájában. Nem akarjuk tudomásul venni, hogy bár a szélsőjobboldali pártok parlamenti választások során megnyilvánuló támogatottsága (egyelőre még) kicsi, az általuk képviselt ideológia, világszemlélet azonban jóval elterjedtebb. S pontosan ez a tény ad okot az aggodalomra, s ez az, ami miatt szükség van a szélsőjobboldali eszmék leghatározottabb kritikai elemzésére.
Az utóbbi mintegy két évtizedben a radikális jobboldali pártok és mozgalmak Európában mindenütt erőre kaptak. Angliától Svédországig, Belgiumtól Ausztriáig egyre határozottabban fogalmazták meg politikai üzenetüket, amely ugyan mindenütt reflektált a helyi társadalmi, politikai viszonyokra is, alapvetően mégis mindenhol ugyanazokra a gondolatokra, eszmékre épül. A szélsőjobboldali ideológiák alapját a nacionalizmus és a szocializmus sajátos szimbiózisa jelenti – ezek az ideológiák egyszerre hirdetik a radikális kulturális higiénia szükségességét és követelnek egyfajta szocialisztikus színezetű társadalmi jólétet. Ezekhez a „pillérekhez” kapcsolódóan a szélsőjobboldal az antropológiai értelemben vett kultúrát a jelenkori európai politika egyik központi „szemantikai területévé” – ahogyan Le Pen fogalmazott – és a radikális társadalomkritika eszközévé tette. A társadalmat pedig elsősorban morális rendszernek tekinti, amelyen belül a mindennapi életet a „természetes struktúrák” irányítják és szabályozzák. A radikális jobboldali ideológia ezen a világnézeti horizonton belül értelmezi a múltat, magyarázza a jelent és vázolja fel a társadalom általa ideálisnak tekintett jövőbeli modelljét.
A magyarországi szélsőjobboldali pártok és mozgalmak retorikájában ugyancsak központi helyet foglal el a nemzeti jelleg hangsúlyozása. A nemzet számukra eleve adott, „természeti” tényező, nem csupán politikai kategória, hanem „szentség”, megkérdőjelezhetetlen mitikus entitás, „sorsközösség”, amit, mint a társadalmi létezés egyik „természetes struktúráját”, a mai világban számos veszély fenyegeti. A globalizáció, a migráció, az egyre növekvő mobilitás, mindaz, amit a késő modernitás kitermel és magával hoz, megkérdőjelezi és megingatja a klasszikus modernitás kulturális hasonlóságra épülő nemzetfogalmát. Ebből azonban nem feltétlenül következik, hogy „a nemzetállamnak vége van”. Számomra inkább úgy tűnik, hogy újraindul, illetve újrakezdődik a nemzet fogalma körüli szimbolikus csatározás, s ebbe bekapcsolódtak a radikális jobboldali mozgalmak is. Gondoljunk csak a multikulturális társadalom körüli újabb vitákra, vagy azokra az európai konzervatív pártokon belüli kezdeményezésekre, amelyek újra patriotizmusról vagy éppen patrióta gazdaságpolitikáról beszélnek. Az alapvető problémát azonban, nem az jelenti, hogy a nemzetet esszenciális, „természetes” vagy éppen „elképzelt” közösségnek tartjuk-e (György Péter: Félelem a jelentől, ÉS, 2007/35.). Sokkal inkább az jelenti a problémát, hogy hiányoznak azok a politikai elképzelések, amelyek kezelni tudnák a nemzet mibenlétében bekövetkezett változásokat, azt a társadalmi, kulturális helyzetet, amely az elmúlt évtizedekben fokozatosan, de feltartóztathatatlanul alakult ki. A mind erőteljesebbé váló kulturális differenciálódás, keveredés, a kulturális sokféleség következtében ugyanis egymástól jelentős mértékben eltérő magatartási minták, erkölcsi rendek, vallási előírások, jövő- és múlt-képek, különböző, egymással gyakran szembenálló emlékezetközösségek jelentek meg ugyanazon a politikai és társadalmi téren belül. Mindennek nyomán pedig egyrészt megszűntek vagy legalábbis megkérdőjeleződtek azok a kulturális „magától értetődöttségek”, amelyekre a nemzetek politikai közösségei épültek; másrészt pedig a kulturális különbözőségek kezelésének szükségessége a mindennapi élet részévé vált. Ez utóbbi összefüggésben elég utalni az oktatásra. Számos európai országban ugyanis a társadalmi konfliktusok egyik gyakori forrását jelenti az a kérdés, miképpen lehet olyan alapfokú oktatási rendszert kialakítani, amely nem sérti egyetlen kulturális vagy vallási hagyomány követőit sem. Összességében pedig olyan újfajta politikára lenne szükség, amelyik nem abból indul ki, hogy a politikai közösség van, s ennek alapját a kulturális hasonlóság jelenti, hanem abból, hogy a politikai közösséget állandóan újra és újra kell teremteni, hogy a politika és a társadalmi élet az állandó egyeztetések sorozatából, folyamatos dialógusból áll, hogy nincsenek „bennszülöttek” és „jövevények”, hanem mindenki részt vehet a társadalmi, politikai életben – függetlenül attól, hogy mikor és honnan érkezett, hogy milyen kulturális csoporthoz vagy vallási irányzathoz tartozik. Azaz, hogy a társadalom politikai életében való részvételnek nincsenek etnikai, nemzeti, kulturális vagy éppen vallási előfeltételei. Ez persze nemcsak egy jóval fáradságosabb, több türelmet, megértést és nyitottságot igénylő politikai magatartás, hanem egyet jelent a megszokott, hagyományos kulturális dominanciák és hegemóniák, valamint az ezekre épülő politikai hatalom feladásával, illetve újragondolásával. A radikális jobboldali mozgalmak pontosan erre a helyzetre reagáltak. Egyrészt otromba idegengyűlölettel, rasszizmussal, antiszemitizmussal – ez az, ami a magyarországi szélsőjobboldalt jellemzi, legyen szó kínaiakról, cigányokról, zsidókról. Ezt a fajta közvetlen rasszizmust és idegengyűlöletet ma Európában mindenki, nem utolsósorban a jobboldali pártok is elítélik – elsősorban azért, hogy politikai és ideológiai értelemben világosan megkülönböztessék magukat, s ezáltal olyan jobboldali beállítottságú, illetve konzervatív választókat is elérhessenek, akik számára a durva rasszizmus és idegengyűlölet morális okokból elfogadhatatlan. Ennyiben az idegengyűlölet nem egyszerűen konkrét csoportok ellen irányul, nem egyszerűen az előítéletek kifejeződése, hanem a politikai harc, a politikai „helyfoglalás” és „helykijelölés” szimbolikus eszköze is – a szélsőjobboldal és a demokratikus jobboldali pártok közötti határ. Magyarországon azonban fordított a helyzet, mivel a Fidesz és a KDNP pontosan ennek a határnak a fontosságát nem ismeri vagy nem akarja felismerni. Magyarországon a jobboldali, „polgári” pártok minden erkölcsi vagy politikai fenntartás nélkül igyekszenek integrálni a szélsőjobboldali szavazókat – gondoljunk csak a Magyarországon élő kínaiak körül keltett hisztériára vagy éppen a Fidesz, a KDNP és a „cigánybűnözésről” beszélő Jobbik közötti politikai együttműködésre, ami Nyugat-Európában egyszerűen elképzelhetetlen lenne. Az együttműködés ténye, az, hogy a KDNP vezetője okot sem lát az együttműködés újragondolására, többet árul el ezeknek a pártoknak a politikai magatartásáról, mint bármely hangzatos nyilatkozat.
Ugyanakkor észre kell venni, hogy az utóbbi években a radikális jobboldali pártok és mozgalmak retorikája Európában jelentős mértékben átalakult. Az idegengyűlölet olyan közvetlen és primitív formái, mint például a hazai szélsőjobboldal retorikájának egyik központi elemét alkotó antiszemitizmus lényegében eltűntek az európai radikális jobboldal szótárából. Ehelyett azok az érvelések kerültek előtérbe, amelyek a nacionalizmust, a kulturális keveredés elutasítását a globalizáció elleni harc megnyilvánulásának, a szolidaritás idiómájának és egyben a társadalmi igazságosság eszközének tekintik, miközben tudatosan arra törekednek, hogy a mechanikus szolidaritás váljon (ismét) a társadalmi, politikai élet alapjává. Sőt, egy sor olyan szélsőjobboldali párt is létezik Nyugat-Európában, amelynek vezetői kifejezetten tagadják, hogy ők idegengyűlölők vagy rasszisták lennének. A kulturális különbségek meglétét nemcsak elismerik, hanem igyekeznek azt saját ideológiájuk részévé tenni. Azt hangsúlyozzák ugyanis, hogy a kulturális különbségek „természetesek”, s éppen ezért megőrzendők – ugyanakkor azonban egymással összeegyeztethetetlenek. A konfliktusokat nem az okozza, hogy az emberek kulturálisan különbözőek, hanem az, hogy ha a kulturális különbségek ugyanazon a társadalmi téren belül léteznek. Éppen ezért az a legjobb megoldás, mondják, ha mindenki a „sajátjai” között él. Ebben az érvelésben a kultúra, a kulturális hagyomány helyhez kötött – az identitás „tisztaságát”, a hagyomány érintetlenségét, a hagyományos közösségek fennmaradását, továbbélését a földrajzi különállás, a térbeli elhatárolódás, a területi integritás biztosítja. Azaz nem a társadalom multikulturális, hanem a világ, amely úgy néz ki, mint egy mozaik, amelyben a különböző kultúrák egymás mellett, de egymástól világos határokkal elválasztva élnek. S noha itt nincs másról szó, mint a kulturális homogenitás eszméjének „modernizálásáról”, ez az értelmezés mégis sokak számára elfogadható, olyan emberek számára is, akik egyébként aligha vállalnának bármiféle közösséget a radikális jobboldallal.
A szélsőjobboldali pártok és mozgalmak másik nagy témája – legalábbis látszólag – a társadalmi egyenlőtlenség, a „szociális ügy”, amelyet az újbaloldal „kiszolgáltatott” a szélsőjobbnak. Erről azonban nincs szó, már csak azért sem, mert a radikális jobboldal egyáltalán nem a társadalmi egyenlőtlenségekkel, s még kevésbé a „szociális üggyel” foglalkozik.
A radikális jobboldali mozgalmak ideológiájában azonban keveredik egy sor olyan felvetés, amelyek az ortodox baloldalon sem ismeretlenek, s látszólag a mai kapitalizmust jellemző társadalmi egyenlőtlenséget magyarázzák. A szélsőjobboldali ideológia ugyanis alapvetően kapitalizmus- és globalizáció-ellenes, de nem azért, mert a globális kapitalizmus a társadalmi egyenlőtlenségek korábban nem ismert formáit teremtette meg, hanem azért, mert a mai kapitalizmust úgy tekinti, mint a nemzetet fenyegető külső erők összességét, amely nyomása alatt összetörik a „természetes” közösség és erkölcs. Ugyanakkor a globális kapitalizmus, a posztindusztriális társadalom elutasítása összekapcsolódik a politikai osztály kritikájával, amely a szélsőjobboldal felfogásában eredendően korrupt – gazdasági és morális értelemben egyaránt -, és idegen érdekeket szolgál. Ez utóbbi kifejezés legfőbb „előnye”, hogy bármilyen összefüggésben alkalmazható. Jelentheti az Európai Uniót, a kommunistákat, a zsidókat vagy éppen a bevándorlókat, akik elveszik a munkahelyeket a „bennszülöttektől”. Jól látható, hogy ebben a retorikában szó nincs a társadalmi egyenlőtlenségről, még kevésbé annak feloldásáról. Ehelyett a szélsőjobboldali ideológia egy végletesen egyszerű társadalomképet kínál fel, amelyben az egyik oldalon a hatalmat birtokló korrupt politikai osztály és a hozzá kötődő társadalmi establishment áll, a másik oldalon pedig az elnyomott nép, a kisemmizett kisemberek, a nemzet. Ez a magyarázat persze semmiben sem reflektál a jelen társadalmának differenciált struktúráira és változásaira, de éppen az a célja, hogy ezek helyett valami „fogyaszthatóbb” értelmezést kínáljon fel. Ez a magyarázata annak is, hogy ezt a retorikát Magyarországon nemcsak a Jobbik vagy MIÉP képviseli, hanem a Fidesz és a KDNP is, hiszen az „új arisztokrácia” és az „emberek” szembeállítása ugyanennek a logikának, ugyanennek a primitív világképnek a kifejeződése. S akkor még nem is szóltunk ezeknek a pártoknak az újra és újra felbukkanó – nem is mindig rejtett – EU- és globalizációellenességéről, az „idegen érdekek” ostorozásáról, a korrupció gyanújának állandó lebegtetéséről stb. A jobboldal és a szélsőjobboldal szótára Magyarországon nem sokban különbözik egymástól. Mindez pedig újabb bizonysága annak, hogy a jobboldal és a szélsőjobboldal közötti határ ebben az országban elgondolkodtatóan keskeny, és bármikor átjárható, ha azt a pillanatnyi politikai érdek úgy kívánja. Már csak ezért sem érdemes a szélsőjobboldali veszélyt lebecsülni.
Az elmúlt hetek híradásainak ugyanakkor folyamatosan visszatérő motívuma volt, hogy a szélsőjobboldali mozgalmak Magyarországon csak jelentéktelen politikai erőt képviselnek. Hogy ezt honnan lehet tudni, az számomra rejtély. Persze lehet, hogy szervezett politikai formában csak kevés ember kapcsolódik ma Magyarországon radikális jobboldali mozgalmakhoz. Ha azonban nem csupán számokban gondolkodunk, hanem azt nézzük meg, hogy a szélsőjobboldali eszmék mely társadalmi környezetekben találnak visszhangra, akkor ez a kép már jóval sötétebb. Kiindulópontként érdemes utalni egy kitűnő angol szociálantropológusra, Marilyn Strathernre, aki már a kilencvenes évek elején megállapította, hogy az a politikai és társadalmi közbeszéd, amely a klasszikus modernitás által létrehozott társadalmi osztályokra alapult, összeomlott. Elsősorban azért, mert a posztindusztriális társadalmak szerkezetében egy sor olyan változás, elmozdulás történt és történik, amelyek lényegi pontokon érintik a klasszikus modernitás társadalmi struktúráját. Ez nem azt jelenti, hogy a társadalmi osztályok megszűnnek, hanem azt, hogy a korábbi társadalmi osztályokon belül új törésvonalak jelennek meg, új miliők alakulnak ki, új érdekek és orientációk körvonalazódnak. Azaz a társadalmi struktúra feloldódása, a társadalmi osztályok transzformációja magával hozza a társadalmi osztályokhoz kötődő kulturális alakzatok és morális elképzelések átalakulását is. A posztindusztriális társadalom átalakulásának az egyik megnyilvánulása az, amit a társadalom polarizálódásának szoktak nevezni – azaz a gazdagok és szegények közötti távolság drámai növekedése. Egy másik sajátosság az, amit Zygmunt Bauman a szegények társadalmi státusa megváltozásának nevez, rámutatva, hogy ma egész társadalmi rétegek rekednek a társadalmon kívül; a szegényekre, a leszakadtakra, a kirekesztettekre a társadalom egyszerűen nem tart igényt, kísérletet sem tesz integrálásukra. A radikális jobboldali pártok azonban nem ezekhez a társadalmi rétegekhez szólnak. Hanem elsősorban azokat a különböző társadalmi környezetekből származó csoportokat – az ipari munkásság maradványait, az egykori középosztály leszakadó részét – reprezentálja, akik úgy érzik, hogy őket figyelmen kívül hagyja a késő modern társadalom, s ezért kiszorulnak belőle. A mai európai társadalmakban nem kevés azoknak az embereknek a száma, akik kulturális háztartásuk, hagyományaik, szocializációjuk, az általuk birtokolt tudás okán nem képesek követni a modernitás fejlődését, s nem találják helyüket ebben a megváltozott világban. Nem csak azért nem, mert sokan közülük az egykori nagy iparvárosok mára lezüllött lakótelepein laknak, ahol a fizikai környezet romlása az ott lakók társadalmi státusának süllyedését szimbolizálja. Nem csak azért, mert jóval behatároltabbak az esélyeik, hiszen nincsenek meg az anyagi eszközeik, hogy gyakorolják a választás lehetőségét, s ezért nem látnak perspektívákat maguk előtt. Hanem elsősorban azért, mert felismerik, hogy azok az értékek, normák, hagyományok, amelyek a számukra fontosak, elveszítik jelentőségüket a társadalom a mai morális rendje és kulturális koherenciája szempontjából. Az, amit ők képviselnek, a társadalom nagyobbik része számára elvesztette a kulturális, társadalmi és politikai jelentőségét. Ebben a helyzetben a szélsőjobboldali ideológia annak a lehetőségét villantja fel, hogy a modern társadalomnak létezik egy alternatív formája – létezik valami, amit „ellenmodernitásnak” nevez a társadalomtudomány, egy eszme, amely a társadalom és politika organikus felfogásán alapszik, ami azt az illúziót kelti, hogy túl lehet lépni a jelentől való félelmen (György Péter), hogy helyre lehet állítani a korábbi társadalmi státust, vissza lehet szerezni az elveszett biztonságot. A radikális jobboldal ideológiája azért veszélyes, mert azt a benyomást kelti, hogy a kapitalizmus, a modernitás fejlődése megállítható, visszafordítható; hogy a jövő a múltban rejtőzik. Valójában azonban a szélsőjobboldali ideológiák nem tudnak mást kínálni, mint egy végletekig leegyszerűsített, primitív politikai magyarázatot – de éppen ebben rejlik a veszélyességük.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 37. szám
