Népszabadság * Kis János * 2007. szeptember 15.
Kép: Szabó BernadettA magyarországi szélsőjobb választói támogatottsága alig mérhető. Utcai masírozással azonban beverekedheti magát a politikai eseménygyártók közé. Szabó Albertnek, Bácsfi Diánának pár tucat híve volt, mégis elfoglalták az újságok címlapjait. Aztán a feledés homályába vesztek, hogy üresen maradt helyüket újabb csoportocskák foglalják el.
Most épp a Magyar Gárda?
Ugyanaz ismétlődik az unalomig? Nem egészen. Az elődök magányosak voltak, a gárda egy pártként bejegyzett tömörüléshez kötődik. Bár ez a párt maga is marginális képződmény, személyi és szervezeti szálak fűzik az ország vezető jobboldali pártjához.
Az elődök csak külsőségekben imitálták a náci rohamcsapatokat, a gárda viszont valódi paramilitáris alakulat kíván lenni: dokumentumai, vezetőjének nyilatkozatai egyebek közt a „nemzeti önvédelem”, a „rend- és polgárvédelem”, valamint a „honvédelem” körében jelölik ki feladatait; a jelentkezési formanyomtatvány a jelöltek testmagasságát és testsúlyát firtatja; megkérdezi tőlük, hogy voltak-e katonák; a tagok „besorozásáról” és „fölesketéséről” hallunk, s nem utolsósorban arról, hogy fegyveres kiképzésben fognak részesülni.
A gárda fellépése elválaszthatatlan a 2006. évi választásokat követő politikai eseményektől. Az őszödi „hazugságbeszéd” okozta felzúdulás, a Fidesz által meghirdetett „narancsos forradalom” és a morális defenzívába szorult kormány bizonytalankodása tavaly ősszel olyan helyzetet teremtett, melyben az utcán handabandázó szélsőjobboldali csoportok néhány hétre a politika főszereplőivé válhattak. A szélsőjobb azóta is keresi a lehetőséget a váratlanul ölébe pottyant, ám az idő múlásával óhatatlanul újra elvesztett címszerep visszaszerzésére. A gárda megalakulása, első tagjainak kihívó fölesketése az elnöki palota tőszomszédságában ennek a próbálkozásnak látványos állomása.
Az alapítók tesztelni kívánják a magyar demokrácia ellenálló képességét. Az állam gyöngeségében reménykednek.
Rá kell cáfolni reményeikre.
Eddig a pontig minden demokrata egyetért. Abban már nem okvetlenül, hogy miben is álljon a cáfolat.
Egyesülési szabadság, erőszak-monopólium
A baloldalon sokan, még némely liberálisok is, az egyesülési törvény szigorítását követelik. A szabadságjogok – mondják ők – nem arra valók, hogy a demokrácia felforgatását fedezzék. Elég volt a doktrinerek és széplelkek áriáiból, tegye a dolgát a parlament, amíg nem késő.
Szabó Zoltán és Török Zsolt szocialista képviselők már be is nyújtották törvényjavaslatukat. Indítványuk felhatalmazná a bíróságot a nyilvántartásba vétel megtagadására, ha úgy ítéli meg, hogy a létrehozandó szervezet tevékenysége sérteni fogja a törvényes rendet.
Ezt előzetes cenzúrának nevezik. A bíró nem annak alapján ítélne, amit az egyesület tesz, hanem annak alapján, amit bizonyítatlan gyanúja szerint tenni fog.
Alapvető szabadságjogot azonban csak nagyon szűk körben korlátozhat az állam; előzetes cenzúra útján semmiképp.
A szabadságnak ára van. Önmagukban biztos demokraták tudják, hogy meg kell fizetni ezt az árat, mert a szabadságjogok csorbításának ára még nagyobb. Ha a bíró megérzés alapján tilthatna, nemcsak újnáci csoportok esnének áldozatul, hanem demokratikus, ám sokak érzékenységét sértő szerveződések is.
Feltéve, hogy az Alkotmánybíróság nem fordít hátat eddigi gyakorlatának, az egyesülési cenzúratörvény ugyanolyan sorsra jut, mint elődei, a különböző gyűlöletbeszéd-törvények.
Az egyesülési törvényt helyesebb volna békén hagyni. Ha gond van vele, biztosan nem az, hogy túlontúl engedékeny. Esetleges felülvizsgálatára nem zaklatott állapotban, hanem nyugodt körülmények között kell felkészülni; nem kapkodva, hanem gondos alapossággal.
Akkor hát maradjunk annál, hogy a közmegvetés szorítsa karanténba a gárdát és a hasonszőrű alakulatokat? A köztársasági elnök ezt javasolja. „Amit jogilag nem lehet szankcionálni, azt politikai és erkölcsi téren nem kell elviselni”, mondta néhány napja az Országgyűlésben. Ezt fontos gondolatnak tartom, miként azt is, mely szerint „Nem lehet egyetérteni azzal, hogy minél fejlettebb a demokrácia, önvédelemből annál kevesebb szabadságot enged”.
Ha a gárda az egyesülési szabadság által védett tevékenységekre szerveződne, akkor a konkrét ügyet is Sólyom Lászlóhoz hasonlóan ítélném meg.
Csakhogy a gárdát olyan tevékenységekre alapították, melyekre az egyesülési szabadság nem hatalmazza föl a polgárokat.
A „nemzeti önvédelem”, a „rend- és polgárvédelem”, a „honvédelem” az erőszak-alkalmazás és az erőszakkal való fenyegetés tartománya. Az egyesülési szabadsághoz semmi közük.
Minden állam igényt formál arra, hogy területén ő és csakis ő mondja ki a végső szót az erőszak alkalmazásáról. Ezt nevezik az erőszak fölötti rendelkezés monopóliumának, röviden erőszak-monopóliumnak. Az egyesülési jog nemhogy elvitatná: feltételezi az állam erőszak-monopóliumát.
Az állam megteheti persze – s a legtöbb állam igen szűk körben meg is teszi -, hogy bizonyos őrzési vagy rendfenntartási feladatokat magánszervezeteknek enged át. Csakhogy ilyenkor a közérdeket szem előtt tartva, belátás alapján dönt, nem szabadságjogot ismer el. Nem követ el jogsértést, ha egyetlen magánszervezetnek sem ad felhatalmazást erőszak gyakorlására. Senkinek nincs alkotmányos joga ahhoz, hogy mások kényszerítésére és kényszerrel való fenyegetésére szerveződjön társaival.
Az egyesületeket az állam csupán bejegyzi: tudomást vesz a létezésükről. Az erőszak gyakorlására létrehozott szervezeteknek engedélyt ad. Nem mindenfajta szervezetnek. Vagyonőr-vállalkozásoknak például szigorú feltételek teljesítése esetén ad. Politikai célra alakult szervezeteknek demokratikus jogállam soha nem ad. A Magyar Köztársaság sem: alkotmányunk ezt külön kimondja.
Az egyesületek bejegyzését nem lehet elutasítani az általuk képviselt világnézet tartalmára hivatkozva. Az erőszak gyakorlására létrehozott szervezetek engedélyezését azonban meg lehet tagadni azon az alapon, hogy világnézetük ellenséges a polgárok bizonyos csoportjaival szemben. Meg lehet, sőt meg is kell tagadni, mert az államnak minden polgára számára egyenlő védelmet kell biztosítania.
Eljutottunk a következtetéshez. A Magyar Gárdát olyan tevékenységre alapították, mely az egyesülési szabadság körében nem végezhető, s melyet az alkotmány külön is tilt.
Bejegyzés útján szereztek lehetőséget a szerveződésre, amire engedélyt soha nem kaphattak volna: még az engedélyezési kérelem benyújtása számára sincs törvényi út. A gárdaalapítók arra tettek kísérletet, hogy kijátsszák az erőszak fölötti rendelkezés állami monopóliumát.
Maga a gárda szánalmas társaság. Sem önmagában, sem a rokon szerveződésekkel együtt nem képes veszélyeztetni a demokráciát. Ez azonban még nem jelenti, hogy a demokráciát semmi nem veszélyezteti. Veszélyes volna, ha az állam tétlenül elnézné, hogy erőszak-monopóliumát semmibe veszik, az egyesülési törvénnyel visszaélve megkerülik.
Az az állam, mely a szólás, gyülekezés és egyesülés szabadságát tiszteletben tartja: erős. Az az állam, mely nem szerez érvényt erőszak-monopóliumának: gyönge.
Azoknak, akik – véleményem szerint indokoltan – a demokratikus rendet féltik a gárda megalakulásának tudomásulvételétől, azt javaslom, hogy ne az egyesülési törvényt támadják: követeljék, hogy az állam szerezzen érvényt erőszak-monopóliumának.
Azoknak, akik – véleményem szerint ugyancsak indokoltan – a szabadságjogokat féltik a gárda okozta pániktól, azt javaslom, hogy a jogokból egy jottányit sem engedve, csatlakozzanak ehhez a követeléshez.
Erőt kell mutatni.
Nyugodt erőt.
Erőszak-monopólium, jogállam
A gárdát bejegyző bíróság valószínűleg nem követett el hibát. Nem vehetett figyelembe mást, mint a benyújtott iratokat, s ezek aligha fedték föl a gárda valódi céljait. Való igaz, a bejegyzési eljáráson könynyű átcsúszni, ami nem öröm, persze. Még rosszabb volna azonban, ha a bíróság előzetes cenzúrát gyakorolna. Az igazságszolgáltatásnak utólag kell lépnie.
Az egyesülési törvény megjelöli a kezdeményezésre jogosult szervet (az ügyészséget), és leírja a követendő eljárást (polgári pert kell indítani az egyesület feloszlatására).
Az indokot is megadja a törvény: „Az egyesülési jog alapján fegyveres szervezet nem hozható létre”. Ezt a rendelkezést nem részletezi. Értelmezésében azonban segítségünkre van ikertestvére, a gyülekezési törvény. Több körülmény is indokolja, hogy együtt olvassuk a kettőt. A gyülekezési és az egyesülési jog a lehető legszorosabb kapcsolatban áll egymással; az alkotmányban is egymás mellett szerepelnek, s keletkezésük időpontja is egymás tőszomszédságába helyezi őket.
Nos, a gyülekezési törvény azt mondja, hogy a rendőrség bármely rendezvényt köteles feloszlatni, ha „a résztvevők fegyveresen, illetőleg felfegyverkezve jelennek meg”. Zárórendelkezései közt így interpretálja a „fegyveresen”, illetve „felfegyverkezve” fordulatokat: „Fegyveresen jelenik meg a rendezvényen az, aki lőfegyvert vagy robbanóanyagot tart magánál, felfegyverkezve pedig az, aki erőszak vagy fenyegetés alkalmazása érdekében az élet kioltására vagy testi sértés okozására alkalmas eszközt tart magánál.”
A gyülekezési törvény olvasatában azonos megítélés alá esik a fegyver és az élet kioltására vagy testi sértés okozására alkalmas eszköz (bármelyik birtoklása elégséges ok a rendezvény feloszlatására). Nem az a döntő, hogy az eszköz micsoda, hanem az, hogy „erőszak vagy fenyegetés alkalmazása érdekében” tartják, s hogy alkalmas a fenyegetés beváltására. Más szóval, a gyülekezési törvény egyértelművé teszi, hogy a gyülekezési szabadság véget ér ott, ahol „erőszak vagy fenyegetés alkalmazása” céljával és az ehhez szükséges eszközök birtokában gyülekeznek.
Ugyanez az értelmezés vonatkozik az egyesülési törvény idézett rendelkezésére is, egy kiegészítéssel. A gyülekezési törvény időben korlátozott események lebonyolítását szabályozza. Az egyesülési törvény időkorlát nélkül létrehozott szervezetekre vonatkozik. Ha egy gyűlésre nem visznek „erőszak vagy fenyegetés alkalmazására” szolgáló eszközöket, akkor ilyen eszközök meglétére hivatkozva azt a gyűlést nem lehet feloszlatni. Ha egy szervezet nem rendelkezik „erőszak vagy fenyegetés alkalmazására” szolgáló eszközökkel, de tevékenysége arra irányul, hogy felkészüljön a beszerzésükre és használatukra, az a szervezet feloszlatható.
Az ügyészség már el is indította a törvényességi vizsgálatot. A bíróság dolga lesz megállapítani, hogy a gárda alapító nyilatkozata és más dokumentumai, vezetőinek nyilatkozatai, valamint a vizsgálat során feltáruló egyéb tények elégségesen bizonyítják-e, hogy a kulturális és hagyományőrző egyesületként bejegyzett szervezet erőszakra és az erőszakkal való fenyegetésre készülődik. Ha a válasz igenlő lesz, a feloszlatás nem maradhat el.
A gárdának lesznek jogászai, akik kétségbe vonják majd az összegyűjtött bizonyítékokat. Mindent meg fognak tenni annak bizonyítására, hogy a fölesketett gárdisták a hagyományápolás kedvéért tanulnak meg fegyverrel bánni. Minden rendelkezésre álló jogi eszközt és fórumot igénybe vesznek majd, hogy megakadályozzák vagy legalább halogassák a bírói döntés megszületését. Sokan fogják úgy érezni, hogy a procedúra elviselhetetlenül hosszadalmas.
Jogállamban élünk. Az eljárás körülményessége az ára annak, hogy a köztársaságban a jog uralkodik, nem hatalmi önkény. Nagy hiba volna összekeverni a jog garanciális eljárásainak aprólékos betartását a demokrácia ellenségeinek tett cinkos engedménnyel.
Az erőszak fölötti rendelkezés monopóliuma nyomasztó túlhatalmat biztosít az állam számára. Szükség van erre a túlhatalomra. Ha nem volna, akkor mindenféle magánhadak garázdálkodnának közöttünk. A nyers erő döntené el, hogy kinek mit szabad, és kinek a pofáját lehet beverni. De az állami túlhatalom veszélyes is. Ekkora erőt csak akkor szabad egy kézben koncentrálni, ha birtokosa nem viselkedhet úgy, mintha csak a magánhadak egyike volna. Ezért nem mondhatunk le róla, hogy az állami kényszeralkalmazást szigorú eljárási szabályok közé szorítsák. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy az állam csak e körülményes procedúrákat betartva döntsön a hátrányára, még azoknak is, akik ellenségei a jog uralmának.
Nem csak eltűrni: védeni és építeni kell a jogállamot.
Az alkotmányos köztársaság három tartóoszlopa az emberi és polgári jogok, a jogállamiság, valamint az állami erőszak-monopólium. Nincs demokrácia e három oszlop nélkül. S a három együtt áll vagy dől le. Erőszak-monopólium nélkül nem volna, aki megvédje jogainkat és a jog garanciális eljárásait betartassa. Jogok és garanciális eljárások nélkül az erőszak-monopólium nem védelmezne, hanem fenyegetne.
Ahol az állam szilárdan kézben tartja az erőszak fölötti végső rendelkezést, ott a szabadságjogoktól és a jog uralmától nem kell félteni a demokráciát. Ahol a szabadságjogokat nem csorbítják, ahol a jogállam elveit és eljárásait nem kerülik meg, ott az állam erőszak-monopóliumától nem kell tartani.
Ami ezen túl van, az már valóban nem más, mint politikai küzdelem azért, hogy a demokratikus alkotmányt elfogadó többség és az antidemokratikus szélsőségek közti határ éles és egyértelmű legyen.
A politikai kérdés
A szocialistáknak és a szabad demokratáknak igazuk van, amikor – az MDF-fel egyetértésben – sürgetik az Országgyűlést alkotó pártok elhatárolódását a gárdától. Érzésem szerint azonban rossz stratégiát követnek. A Fidesz vezetőinek kétszínűségét próbálják mindenáron leleplezni, mintha mindenki – jobboldali polgártársaink többsége is – értené, hogy a gárda a köz megvetését kiérdemlő, újnáci gyülekezet, s csak arra kellene rámutatni, hogy a Fidesz nem hajlandó úgy viselkedni, ahogyan demokraták a nácikkal szemben viselkednek. Ez a stratégia téves feltételezéseken alapszik.
Nem abban áll a tévedés, mintha nem is léteznének újnácik, s a gárda ne tartozna közéjük. Léteznek újnácik. A náci maskarában menetelő, politikai gyűlésen zsidózó, a melegeket Auschwitzba kívánó, a romákat erőszakkal fenyegető figurák nem egyszerűen radikális jobboldaliak, hanem fasiszták. A demokratáknak semmi okuk rá, hogy ne nevezzék nevükön őket. Arra sincs okuk, hogy magukat ne nevezzék antifasisztának: ezzel még nem osztják föl az országot antifasisztákra és fasisztákra. Azt csak akkor tennék, ha mindenkit fasisztának minősítenének, aki a gárdistákban és társaikban nem a fasisztát látja.
Jó lenne, ha mindenki fasisztát látna a fasisztákban; jó lenne, ha a maroknyi fasisztán kívül mindenki antifasiszta volna. Érzéketlenségre vallana azonban elvárni, hogy minden jobboldali választó álljon az antifasiszta oldalra, de tüstént. Ez sokuk számára puszta provokáció.
Mindenekelőtt azokra a szavazókra gondolok, akiknek identitása a háború előtti magyar jobboldalhoz kötődik. Ők azok, akik nosztalgiákat táplálnak a Horthy-korszak iránt. A hungarizmushoz nincs közük; a Bethlen és Teleki nevével fémjelzett keresztény-nemzeti kurzushoz nyúlnak vissza. Sok mindenben attól is eltávolodtak már. Sok mindenben, bár még nem mindenben.
Már nem gondolkodnak Nagy-Magyarország visszaállításában, de politikai világképükben még központi helyet tölt be a Trianon okozta sérelem. Már képviselhetetlennek tartják a „zsidókérdés” ilyen-olyan „megoldását” célzó politikai programokat, de sokan közülük még osztoznak a zsidóságra vonatkozó balítéletekben. Már elfogadták az Európai Uniót, de még gyanakvással és félelemmel tölti el őket a külföldi tőke beáramlása.
Úton vannak a modern, kapitalista demokrácia elfogadása felé. Ez az átmenetiség magyarázza, hogy nem a nácit látják a szélsőjobboldali figurákban, hanem a honfitársat, aki vállalhatatlan célokért lelkesedik ugyan és kimondhatatlan dolgokat beszél, akinek azonban ugyanaz fáj, ami nekik maguknak. Ez magyarázza, hogy nem éreznek közösséget szocialista és liberális polgártársaikkal, akiket – így tűnik föl nekik – a magyar ember fájdalma és félelmei hidegen hagynak.
Az újnácikat el kell szigetelni. A hagyományos jobboldalt azonban nem elszigetelni kell – már az ötlet is értelmetlen -, hanem támogatni abban, hogy végigmenjen az úton, amelyen elindult.
Ez elsősorban a jobboldal vezetőinek történelmi felelőssége. Az ő feladatuk volna átvezetni választóikat a modern, alkotmányos demokráciával fenntartás nélkül azonosuló polgárok közösségébe.
Szemükre vethető, hogy az ellenkezőjét teszik. Amikor a Fidesz elnöke idegenszerűnek minősíti a másik oldalt, amikor hívei figyelmébe ajánlja a Demokrata című náci orgánumot, amikor védelmébe veszi az árpádsávos zászlót, amikor meleg szavakkal beszél a Jobbikról, amikor megtagadja az elhatárolódást a Magyar Gárdától, ezzel rendre elmossa, ahelyett, hogy meghúzni segítené a hagyományos jobboldal és a szélsőjobb közti lelki és szimbolikus határt.
Mindez azonban nem jelenti, hogy a szocialistákat és a szabad demokratákat egyáltalán ne terhelné felelősség ez ügyben. Tudom, két elvesztett választás frusztrációja, az őszödi beszéd pusztító hatása, a megszorító intézkedések miatti harag és a – gyakran áttekinthetetlen – reformoktól való félelem mélységesen felkavarta a jobboldalt. Erősek és nem csillapodnak a baloldal elleni indulatai. Erős és nem gyengül a szimbolikus elkülönböződés iránti igénye. Még sincs más ésszerű politika, mint állandóan szem előtt tartani, hogy a kormánypártok lépéseit hogyan érzékeli a jobboldali választóközönség; hogy mi az, ami talán segíti, s mi az, ami visszavetheti belső fejlődésében. Nagyon kell vigyázni, nehogy a hagyományos jobboldalhoz kötődő polgártársaink úgy érezzék, őket fasisztázza le, aki a fasizmust támadja.
Gyurcsány Ferenc úgy egy fél éve azt írta, hogy a jobboldal érzéseihez és világlátásához empátiával kell közelíteni. Ennek a fordulatot ígérő gondolatnak sajnos nem lett folytatása. Pedig valóban nagy szükség volna empátiára, mert a magyar jobboldal – legalábbis ideológiai arculatát meghatározó rétege, a hagyományos jobboldal – nagyon messziről jön, és még hosszú út áll előtte.
A szocialista baloldal is messziről jön, és még ő sincs az út végén. Ahogy a jobboldal a Horthy-korszak, a baloldal a Kádár-korszak örökségével birkózik. Nem csak akkor, amikor vonakodik választani Nagy Imre és Kádár között. Hanem olyankor is, amikor a szabadság és a jog ellenségeinek kihívására reflexből szabadság- és jogszűkítő ötletekkel válaszol.
Ha próbálkozása sikerrel járna, ez több bajt okozna, mint amennyit orvosolni vél. Ráadásul nem is járhat sikerrel. Igen valószínűtlen, hogy a szólás, gyülekezés és egyesülés szabadságát megszorító törvények kiállják az alkotmánybírósági próbát. A jobboldali választó jóindulatú semlegességének elnyerésére pedig bizonyosan nem lesznek alkalmasak. Ő aligha fog mást látni bennük, mint a tavaly október 23-a utáni fejlemények folytatását, amikor a kormány abba a gyanúba keverte magát, hogy fedezi a békés járókelőkre és tüntetőkre, valamint a zavargásokban részt vevő, de már ártalmatlanná tett személyekre támadó rendőröket és a történtekért felelős rendőri vezetőket.
Ellenben az állami erőszak-monopólium védelmében való fellépés nincs eleve kudarcra ítélve. Ez ott húzná meg a jogi határt, ahol kell. S mindjárt az első – még nem elégséges, de már jól látható – politikai jelzőkarót is lecövekelné. Van rá esély ugyanis, hogy az állampolgárok közössége nagyjából egységesen elfogadja, hogy az állam ne engedje ki a kezéből a honvédelem, a rend- és polgárvédelem fölötti rendelkezést.
Végtére is a túlnyomó többség mindkét oldalon nyugalomra vágyik, nem párthadseregekre és rohamosztagokra.
Kis János
