Szívhang
Még be sem fejeződött a Pétervári banditák című filmsorozat vetítése, én már elkezdtem várni az ismétlést. Amíg a filmes banditákat nézem, addig sem találkozom valódi banditákkal. Szentpétervár persze fölkerült azon városok közé, melyeket szeretnék, de valószínűleg sohasem fogok látni. Érdekes, hogy Dosztojevszkij „banditái” nem vonzottak ebbe a városba, míg ez a csacska filmsorozat igen. Egy párbeszéd, emlékezetből: „Estére pedig erősítsétek meg az őrséget.” „Konkrétan gondolsz valamire?” „Csak egy rossz érzés. Annál nem kell konkrétabb.” Reggelre a banditát szitává lőtték megerősített őrségével együtt.
Mindazonáltal ezek a banditák valahogy emberibbek az amerikaiaknál. Vagy egyszerűen csak a filmek jobbak. Nem tudom. A banditák életünk részei lettek. Az első délvidéki magyarverésekről még kétezer körül olvastam. Valószínűleg maga a kifejezés: „magyarverés” keltett iszonyatot bennem, s még akkor is olyan naiv voltam, hogy azt képzeltem, a zsidó-, német-, cigány-, török- stb. verések ott maradtak a történelemkönyvekben. A törökverésben még volt valami kedélyes csengés is. Egri vitézek. Túl voltunk már a délszláv háborún, a szétfoszlott Jugoszlávia bombázásán, a NATO-gépek a fejünk fölött húztak el, de az háború volt. Mintha a háború menthetné a menthetetlent. Mintha fegyverrel lőni egy állam nevében kisebb bűn lenne, mint civilként ütlegelni, alázni meg, verni agyon polgártársunkat, csupán azért, mert cigány, magyar vagy zsidó, török. Ha voltak is hasonló szörnyű cselekmények, az újságokban ez így nem volt leírva. Ami pedig nincs az újságban, az nincs.
Az egyik újvidéki magyarverésről adtak hírt az újságok, én meg épp akkoriban ismerkedem meg két ottani magyar íróval. Az ismerkedés Magyarországon történt, ők tehát vajdaságiak, gondoltam, egy országhatár választ el tőlük, semmi több. Hogy magyarságukért megverhetik őket, akkor tudatosult bennem, amikor leírva láttam: magyarverés.
Még arra is gondoltam, fölhívom őket, nem történt-e bajuk. Aztán inkább egy verset írtam belőle. Csak az ismerőst féltjük?
A vajdasági otthonát a sorozatos bántalmazások miatt egy szál ruhában elhagyó családdal pár hétig foglalkozott a média, de vajon tudja-e valaki, mi történt velük azóta? Malina Hedvig ügye lassan egy éve húzódik. A Székelyföldön egy tábla arrébb csúszik. Magyarország miniszterelnöke a Parlamentben félhangosan arról beszél a német kancellárnak, hogy ő személy szerint a szent koronát szívesebben látná máshol, de Orbán Viktorék odahozták. Angela Merkel csak hallgat, pedig megtehetné, hogy visszaszól valamit, de ő ura az indulatainak. A Pál utcai fiúkban vagy a különböző bandaháborúkban sem célszerű az „illemet” ilyen szégyentelenül felrúgni. A magyar pártok között is működnie kellene a protokollnak, de mit várjunk egy olyan politikustól, aki egy perc alatt elfelejti, mit mondott az előbb? A Péterrévén történt újabb magyarverések már nem jelentettek meglepetést. Igazából az lenne a csoda, ha nem csépelnék el úton-útfélen a magyarokat jól megfizetett és felbiztatott szerb suhancok.
Hiszen nincsenek felelős államférfijaink, csak pozíciójukat foggal-körömmel védő szélhámos politikusaink. Az ország határain belül sem tudják megvédeni az állampolgárokat, nemhogy az elszakított országrészek elárvult magyarjait. Mire számíthatunk? Akin látszik, hogy fél, azt megverik. Régen így szólt az utcai verések filozófiája.
Ma már nem kell félni sem. Elég, ha magyarul beszélsz.
Tóth Erzsébet, író, költő
