Népszabadság * Kóczián Péter * 2007. szeptember 14.
Kép: MarabuSólyom László köztársasági elnök valószínűleg egyik legfontosabb beszédét tartotta meg hétfőn a parlamentben. Definiálta azokat a kereteket, amelyek között elnökként tevékenykedik. Az elnök beszéde persze tevékenységének nem teljes körét, hanem annak magját, a liberális demokrata álláspontját vázolta fel.
A liberális demokrata itt nem SZDSZ-est vagy liberális politikai nézetet képviselő embert jelent, hanem azt a politikust, aki a demokrácia különféle fajtái közül a liberális demokráciát vallja magáénak. Ennek lényege az általános és titkos választáson túl a jog uralma, s annak az elképzelésnek az elfogadása, hogy a józan emberi ész, a demokratikus nyilvánosság, a jog pontos és átgondolt használata, illetve a humanizmus minden emberi méltóság maximális védelmére épülő doktrínája elégséges alapot ad a demokrácia megvédelmezésére és működésének biztosítására.
A liberális demokrácia nem az egyedüli formája a demokráciának. A demokrácia a liberális jelleg nélkül is elképzelhető, s ekkor általában valamilyen szubsztantív, azaz egy önmagában fontosnak gondolt elv, minőség, cél határozza meg a működését. Sólyom erre az elképzelésre mondott nemet hétfői beszédében.
Világossá tette, hogy szerinte a demokrácia lényege a jog uralma, a szabad nyilvánosság működésének tisztelete s a közvélemény-formáló erők felelőssége. A politikai pártok bírálata azért játszott komoly szerepet a beszédében, mert Sólyom szerint a liberális demokrácia nemcsak arról szól, hogy a játékszabályok (a törvények) mindent elrendeznek, hanem arról is, hogy a politikai élet alakulását a politikai szereplők erőteljesen befolyásolják. Ha normákat szegnek, azzal nem (vagy nemcsak) a törvény betűjét sértik, hanem a politikai közösség demokratikus működését rongálják meg. Ezért utalt az MSZP 23 milliós román munkavállalóval fenyegető kampányára, s ezért intette az ellenzéket, hogy az árpádsávos zászló a holokauszt után vállalhatatlan.
Nem fejtette ki, de a szavaiból kiderül, hogy a liberális demokrácia az értékek közösségére épül, amelybe bizonyos értékek és a múlt egyes történései nem férnek bele, s melynek jegyében a politikai közösség számottevő tagjai elfogadnak egy közös eredeteszmét és betartanak bizonyos korlátokat. Ezen a korláton van túl az árpádsávos zászló és az alantas ösztönök felkorbácsolásának kísérlete a 23 millió románnal.
Sólyom László az 1989-ben újraalkotott alkotmányt a demokratikus köztársaság elégséges, szükséges és vitathatatlan alapjának tekinti, s ezért nem is hajlandó párbeszédet folytatni azokkal, akik – legutóbb tavaly, a Kossuth téri tüntetés során – új alkotmányos alapokat követeltek.
A köztársasági elnök szerint nem az alkotmánynyal, nem az 1989-es, 1990-es berendezkedéssel, hanem az alkotmány s az abban rögzített jogok alkalmazásával van baj. A jog uralmának gyengülését példázta azzal, hogy a tüntetők ellen szükségtelen és törvénytelen agresszivitással fellépő rendőrök nagy részét a folyamatban lévő eljárások nem érik el, s a rendőrség finoman szólva nem működik együtt eléggé abban, hogy elérje. A liberális demokrácia Sólyom szerint képes az önvédelemre, ha működtetik a jog uralmát biztosító intézményeket és eljárásokat.
A politikai pártok képviselőinek azonnali reagálása nem arra utal, hogy a köztársasági elnök gondolatainak mélyebb beágyazódására számíthatnánk. Orbán Viktor számomra kicsit indignálódottnak tűnt, amikor röviden kifejtette, hogy a Fidesz osztja a köztársasági elnök által elmondottakat, s azok szellemiségét. Körülbelül azt üzente, hogy velünk minden rendben van. Lendvai Ildikó, az MSZP frakcióvezetője viszont az elnök keményebb elhatárolódását várta a szélsőjobbtól. Sólyom következetesen radikális jobboldalról, s nem szélsőjobbról beszélt, s az ilyen politikai erők létezését a nyugat-európai demokráciák általános jellemzőjének nevezte. Lendvai ezt a felfogást kifogásolta, s ezzel a köztársasági elnök liberális demokráciára vonatkozó felfogását kritizálta. Hozzá csatlakozott Dávid Ibolya, az MDF elnöke is, aki további megbeszélést sürgetett az elnökkel, kizárva a parlamenti szembenállás és nyilvános vita lehetőségét, ami Dávid szerint ártana az elnöki tekintélynek. Mindketten arra utaltak, hogy a formális játékszabályokon túl vannak olyan tartalmi, szubsztantív elemek, amelyeket világossá kellene tenni. Sólyom beszédéből az következik, hogy ilyen egyeztetésre nem kerül majd sor.
A politikusok gyors reakciói világosan mutatják, hogy a politikai küzdőtér szereplői a maguk játszmáiban nem tudnak mit kezdeni az elnök felfogásával és nem is akarnak. Orbánnak nyilván az jutott az eszébe, hogy itt az alkalom világossá tenni a Fidesz demokratikus elkötelezettségét. Lendvai Ildikó és Dávid Ibolya meg kissé semmitmondónak találta az elnök szavait, aki nem volt hajlandó beszállni az „ítéljük el a szélsőjobbot és a Fideszt egyszerre” kampányba, amit a két párt az utóbbi időben folytatott.
Sólyomnak ez a beszéde mentes volt minden politikaellenes attitűdtől. Világosan kimondta, hogy a politikai pártok dolga a politikai küzdelmek folytatása, s az elnök ehhez képest kívülálló, nem pedig egy általános politikaellenes hangulat meglovagolója, s a pártok leváltásában gondolkodó politikai szereplő. Korábban ez volt az elnök egyik leggyengébb pontja, hiszen egyes megnyilvánulásai során inkább a politikán felüli alternatív erőként, vagy az össznépi politikusok iránti undor szószólójaként jelent meg.
Sólyom Lászlónak köztársasági elnökként kevés esélye van arra, hogy gondolatait sokan megértsék, szerepvállalását szándékai szerint értelmezzék. A politikai megosztottság nem most keletkezett, hanem a kilencvenes évek elején, s Göncz Árpád maga is részt vett a táborokat megosztó küzdelemben. Mádl Ferenc a jobboldalnak tett szimbolikus gesztusok mellett passzív elnök volt. Mindkét elnöki magatartást könnyebben értelmezi egy pártos, megosztott közeg, mint egy olyan elnökét, aki aktív a politikai élet befolyásolásában, normákat szab, azokért elnöki tevékenysége során küzd, de nem hajlandó a politikai pártok agendájához szabni a nyilatkozatait, döntéseit.
Sólyom mindaddig rendszeridegen, hatás nélküli politikai szereplő marad, amíg nem lesznek olyanok, akik szívesebben gondolkodnak a demokrácia mibenlétén, mint azon, hogy a pillanatnyi döntések erősítik vagy gyengítik kedvenc politikai erőik helyzetét.
Kóczián Péter,
újságíró
