J. GYŐRI LÁSZLÓ
Atlantisz császára avagy a Halál nemet mond
Fischer Iván karmesterrel J. Győri László készített interjút
Szeptember 12-én a Művészetek Palotája Fesztiválszínházában Vajda János új, a budapesti Mahler Ünnep felkérésére írott egyfelvonásos operájával együtt Fischer Iván vezényletével hangzik el Magyarországon először Viktor Ullmann Atlantisz császára című operája. A rendező Lukáts Andor. A magyarországi bemutató szólistái a fiatal magyar énekesgárdához tartozó Kiss Noémi, Mester Viktória, Megyesi Zoltán, Molnár Levente, Gábor Géza és Cseh Antal. Ullmann darabja 1943-44-ben a theresienstadti koncentrációs táborban keletkezett, a bemutatóra azonban már nem kerülhetett sor, mert a zeneszerzőt és a szövegkönyv szerzőjét, Peter Kient, valamint az előadókat Theresienstadtból Auschwitzba szállították.
– Az imént, amikor éppen bele akartunk kezdeni ebbe az interjúba, megszólalt a telefon: Zuzanna Ruzickova, a világhírű cseh csembalóművésznő hívta önt Prágából, hogy megadja néhány még élő egykori terezíni rab telefonszámát, hátha vannak emlékeik Ullmann darabjáról és a darab próbáiról. Mit lehet tudni a darab keletkezéséről, mire kell emlékezniük az illetőknek?
– Annyit tudunk, hogy a darab Theresienstadtban keletkezett, hogy javában folytak már a próbák, tudjuk, ki volt a karmester és a rendező és kik az énekesek. Az énekesek közül egyébként volt egy Karel Berman nevű basszista, aki túlélte Theresienstadtot és Auschwitzot. Ő énekelte volna a tervezett bemutatón a Halál szerepét…
– Berman aztán a háború után Prágában híres operaénekes lett…
– Igen, sajnos ma már ő sem él, de a kilencvenes évekig dolgozott, jól ismert énekes volt. Jó lett volna még beszélni vele, hiszen ő lehetett volna a koronatanú, aki hiteles választ adhatott volna arra a kérdésre, hogy végül miért maradt el a bemutató.
– A theresienstadti zenei életről elég sok minden megjelent. Több ilyen tárgyú munkában is azt lehetett olvasni, hogy Ullmann darabját provokatív volta miatt tiltották be a németek.
– Ezzel kapcsolatban ellentmondásos állítások vannak forgalomban. Beszéltem a legjelentősebb Ullmann-kutatóval, Ingo Schultzcal, aki szerint a betiltás csupán feltételezés, 1944 szeptember-októberében ugyanis Theresienstadtban már szétesőben volt minden, egymás után vitték a transzportokat Auschwitzba, az egyik szállítmányban ott volt a teljes zenekar, amelynek egyébként Karel Anèerl volt a vezetője, néhány hét múlva, pontosan október 17-én, egy nagy transzport elvitte a szerzőket, Ullmannt és Peter Kient is. Schultz szerint számos oka lehetett annak, hogy ebben az időszakban már nem voltak előadások. Egyes tanúk, túlélők állítása szerint viszont valóban betiltották az előadást. Azt gondolom, nagyon is elképzelhető, hogy ez valóban így volt, hiszen ez a mű felér egy lázadással. Ha eltekintünk a legfeltűnőbb gesztustól – az egyik ária dallama a német himnusz, a Deutschlandlied eltorzított változata -, már maga a háború- és diktatúraellenes, pacifista téma is elég lehetett a betiltáshoz, ha a nácik történetesen tudomást szereznek róla. Zuzanna Ruzickova, aki maga is megjárta Terezínt és Auschwitzot, de őt már 43-ban átvitték Auschwitzba, így nem emlékezhet a részletekre, most azért telefonált, hogy megadja azok telefonszámát, akik ott lehettek és emlékezhetnek. Tőlük Ruzickova azt hallotta, hogy az előadást betiltották. Az iménti telefonbeszélgetésben nekem azt mondta, hogy a náci vezetők nem hallhattak egy próbát – ilyesmi méltóságukon aluli lett volna -, viszont talán egy besúgó jóvoltából jutott el az információ hozzájuk, hogy egy ilyen hangvételű előadás van készülőben.
– Akárhogy is, akár igaz, akár legenda, ez a betiltásváltozat jelképerejű.
– Azért érdemes Ingo Schultz érveit is meghallgatni. 1944 őszén a náciknak már nem volt szükségük rá, hogy hitegessék a Vöröskeresztet és a világot, úgyhogy felszámolták a tábort, és Auschwitzba vitték a foglyokat.
– Theresienstadt – vagy csehül Terezín – más volt, mint a többi koncentrációs tábor. Ebben az egykori hatalmas, városnyi garnizonban, ahol 1941-től kezdve koncentrációs tábort működtettek, pezsgő kulturális élet folyt. Brigitte Hamann Winifred Wagner-könyvében olvasható, hogy Terezínben külön „VIP-tábor” is volt, ahová olyan ismert zsidó személyeket, illetve rokonaikat zárták, akiknek az életét meg akarták kímélni.
– Ez amolyan „kirakat-tábor” volt, amely arra volt jó, hogy a nácik bemutassák a Vöröskereszt képviselőinek, hogy milyen jó dolguk van a zsidóknak a táborokban.
– Propagandafilm is készült, az volt a címe, hogy A Führer várost ajándékoz a zsidóknak.
– Igen, ebben a propagandafilmben látni is lehet a zenekart Anèerllel meg a Brundibár című gyerekopera részleteit. A táborparancsnokság nem akadályozta ezt az öntevékeny kulturális szerveződést. A körülmények persze szörnyűek voltak. Az első időben hangszerek sem voltak, először nem volt zongora sem, aztán találtak valami láb nélküli zongorát, azzal kezdtek dolgozni, később egyre-másra csempésztek be különféle hangszereket. Hogy milyeneket, arról valamelyest lehet fogalmunk: nem véletlen például az Atlantisz császára különös, szedett-vedett zenekari apparátusa. A vonósok mellett bendzsó és harmónium játszik benne. Theresienstadtban valóban élénk kulturális élet folyt, szinte minden este voltak színházi előadások, koncertek, opera-előadások. A művészek folyamatosan dolgoztak. A náciknak kapóra jött, hogy volt mit mutogatniuk, és nemigen avatkoztak be a rabok kulturális tevékenységébe, az irányítást átadták a tábor élére kinevezett zsidótanácsnak. Az egyes művészeti és kulturális területek munkájának szervezésére és vezetésére a rabok közül választották ki a felelősöket. Fennmaradt egy dokumentum, amelyben részletesen benne áll, hogy ki volt a német és a cseh nyelvű színház vezetője, ki irányította a sakk-kört, a zenekart, az énekkart, az operát és a kamarazenei koncerteket.
– Ullmann operája 1943-44-ben keletkezett. Gustav Mahler 1911-ben meghalt. Mit keres a Mahler Ünnep műsorán ez a 32-33 évvel későbbi mű? Hogyan kötődik Ullmann zenéje Mahleréhoz?
– A Schönberg utáni stílus, ezen belül Viktor Ullmann zenéje, nem jöhetett volna létre Mahler hatása nélkül. Ez az egyik ok. A másik az, hogy most nyílt rá lehetőségünk, hogy bemutassuk. A Fesztiválzenekar hatalmas fába vágja a fejszéjét ezzel az operaprodukcióval, amelyhez díszlet, jelmez kell, ezeket is mi készíttettük. Egy hónapja dolgozunk az énekesekkel, akik hajlandóak voltak néhány előadás kedvéért megtanulni a művet. A szeptemberi egyetlen bemutató után novemberben a Trafóban rendezünk még három előadást. Kár, hogy csak ennyire van lehetőségünk, mert nagyon jó lenne valahol repertoáron tartani ezt a remekművet.
– Az elmúlt egy-két évtizedben megjelent egy sor hangfelvétel olyan komponisták műveiből, akik Theresienstadtban raboskodtak, és Auschwitzban haltak meg. Gideon Klein, Hans Krá¹a, Pavel Haas, Viktor Ullmann vagy például a hasonló sorsra jutott Erwin Schulhoff egy generációhoz tartozott, pályájuknak és életüknek a gázkamra vetett véget. Darabjaik mostanában gyakrabban előkerülnek, Krá¹a gyerekoperája, a Brundibár világszerte kimondottan népszerűvé kezd válni. Az ember eltöpreng, hogyan tekintenénk a XX. század zenéjére, ha ezek a szerzők is kifuthatták volna a formájukat, ha valóra válthatták volna a bennünk rejlő ígéretet, ha természetes módon bekerültek volna a koncert- és operakánonba, hatottak volna a későbbi szerzők zenéire, és nem évtizedekkel később kezdik el lassan-lassan fölfedezni őket.
– Ez rejtély, sosem fogjuk megtudni. Tény, hogy az auschwitzi gázkamrákban rengeteg mű ítéltetett arra, hogy sohase íródjon meg. Ha meggondoljuk, hogy a hatmillió elpusztított ember és az ő soha meg nem született gyermekeik és unokáik között hány csodálatos alkotó lehetett volna, el sem tudjuk képzelni, hogyan alakulhatott volna a XX. század második felének kultúrája. Mi mindent írhatott volna még Ullmann öt-tíz-tizenöt évvel az Atlantisz császára után! Az ugyancsak Theresienstadtban fogva tartott és Auschwitzban elpusztított Gideon Kleinről csak az elmúlt években derült ki, hogy milyen ragyogó tehetség volt. Vagy itt van Hans Krá¹a gyermekoperája, a Brundibár. Ez állandóan műsoron volt a táborban. A darab egyik főszereplője egy gonosz verklis, aki megakadályozza, hogy a gyerekek zenéléssel pénzt keressenek és segítsenek szegény beteg anyjuknak. A verklis szerepét – mint mondják – egy csodálatos tehetségű fiú énekelte. Mind az ötven előadáson. A többi szerepet váltakozva énekelték, de ezt a szerepet mindig ez a gyerek alakította. Állítólag minden előadáson megríkatta a közönséget, olyan szenzációsan alakította a gonosz figurát, hogy mindenkit maga mellé állított. Ez a csodálatos tehetségű fiú tizennégy-tizenöt évesen egy transzporttal Auschwitzba került, és a gázkamrában végezte. Ki tudja, mi lehetett volna belőle. Borzasztó belegondolni ebbe. A haláltáborokban nemcsak embereket gyilkoltak meg, hanem a jövő művészetét is.
– Az Atlantisz császára partitúrája túlélte a gázkamrát és a krematóriumot, ránk maradt, és hosszú lappangás után, több mint három évtizeddel meghiúsult bemutatója után színre került. Milyen források állnak az előadók rendelkezésére?
– Az auschwitzi transzport indulása előtt Ullmann először magához vette a kottáit, hogy magával vigye őket, aztán meggondolta magát, és egy barátja, Emil Utitz gondjaira bízta a Theresienstadtban írott darabok kéziratát. Arra kérte Utitzot, juttassa el ezeket író barátjának, Hans Günther Adlernek. Utitz túlélte a koncentrációs tábort, és eljuttatta a kottákat Adlerhez. A kéziratos partitúra mellett két példányban, kézírásos és gépiratos változatban megmaradt az opera librettója, benne rengeteg változtatással. Nemrégiben pedig rábukkantunk még egy csodálatos forrásra: Karel Berman megőrizte saját kezűleg másolt szólamanyagát. Ennek a fénymásolatát megkaptuk. A rendelkezésre álló forrásokból nagyon jól rekonstruálható az opera, jóllehet a vége nyitva marad, nem egyértelmű a ránk maradt verziókból, hogy hogyan ért volna véget az előadás. Maga a cselekmény nagyon egyszerű: a diktátor, Atlantisz császára háborút indít az egész világ ellen, a Halál pedig – amikor értesül erről – sztrájkba lép. Nem halhat meg senki sem. A Halál, mint mondja, nem rosszat tesz az emberekkel, hanem segít, gyomlál, nem fájdalmat okoz, hanem megszabadít a szenvedéstől. Ne éljenek vissza vele háborús vezetők. Óriási káosz alakul ki, a Halál és a császár találkoznak, a császár kéri, hogy a halál térjen vissza az emberekhez, a halál ahhoz a feltételhez köti visszatérését, hogy a császár legyen az első, aki meghal. Így szokták előadni a művet, mi is így fogjuk, de a Berman-féle szólamanyagban ott van egy másik változat is. Ebben a Halál azt mondja, akkor tér vissza, ha a császár soha nem halhat meg, amolyan élő halottként örökké él, és örökké szembenéz a bűneivel. A kétféle változat arról árulkodik, hogy a szerzőpáros és talán a szereplők is változtatásokat fontolgattak.
– Mi történt a kottával? Utitz tehát Ullmann akaratának megfelelően átadta Hans Günther Adlernek…
– Adler később Londonban élt, ő maga is írt egy könyvet Theresienstadtról. Íróasztalfiókjában őrizte a kottákat, mígnem aztán egy angol karmesternek az az ötlete támadt, hogy bemutatja az operát. A hetvenes évek derekán, Amszterdamban volt az ősbemutató, azóta pedig szinte állandóan műsoron van, rengetegszer színre vitték számos országban.
– Ullmann operája kitűnő előadásban jelent meg a Decca lemezcég Entartete Musik című sorozatában. Ez példás sorozat volt: németországi előadásokat vettek lemezre. A lemezeken olyan szerzők művei vannak, akiknek a pályáját a hitleráj törte derékba. Volt közöttük, aki koncentrációs táborban halt meg, másokat csak elhallgattattak a nácik. A sorozat túlmutat önmagán: utólagos főhajtás, rehabilitáció, jóvátétel és egy kicsit talán bocsánatkérés is.
– Számomra ez a darab elsősorban egy mestermű. Ezt az operát akkor is elő kellene adni, ha semmi köze nem lenne sem a holokauszthoz, sem a sajátos terezíni kulturális élethez. Ám ha valaki főhajtásnak értelmezi, nagyon helyes, tegye. Én inkább örömtelinek gondolom, hogy a világégésben elpusztult rengeteg mű közül egy véletlenül megmaradt.
– Mire számítson, aki meghallgatja? Hogyan jellemezné a darab stílusát?
– Itt-ott Kurt Weill és Hanns Eisler stílusára emlékeztet. Önálló számok vannak benne, songok, köztük átvezető zenével. Olykor dzsesszes elemeket hallani, a groteszk és az erősen érzelmes hangok keverednek. Hihetetlenül erős hatásokkal operál, időnként egészen frenetikus. Amúgy meg nagyon modern zene ez, végtére is Ullmann Schönberg tanítványa volt.
– Mit lehet tudni arról, hogy milyennek képzelte Ullmann és Kien az előadást? A budapesti előadás mennyire tekinti céljának a meg nem valósult tervek rekonstruálását?
– Semennyire, ez Lukáts Andorral közös interpretációnk. Az eredetit nem is lehetne rekonstruálni, hiszen mindössze egy, a színpadképről készített vázlat maradt fenn, valamint Berman kottájában, szerepfüzetében egy halálfejet ábrázoló rajz. Ő, aki a Halál szerepét énekelte volna, ilyennek képzelte a figurát. Ezen kívül nem maradt semmilyen támpontunk, nem ismerjük az elképzeléseket. Komolyabb díszletekre és jelmezekre valószínűleg akkor Theresienstadtban senki sem gondolhatott. Ma megkaptam néhány olyan ember telefonszámát, aki talán ott lehetett a próbákon. Őket még csak most fogom megkeresni. Olyanokkal viszont beszéltem, akik annak idején behatóan foglalkoztak a terezíni zenei élettel, és feltárták azt. Ezek a kutatók sokkal könnyebb helyzetben voltak, hiszen ők még több túlélővel beszélhettek. Azt mondják, mindent leírtak, amit megtudtak. Eredményeik hozzáférhetők, az Ullmannról szóló visszaemlékezések például elolvashatók Ingo Schultz témába vágó publikációiban, Adlernek és Joza Karasnak a theresienstadti zenei életet bemutató könyveiben. Ugyanakkor nem kizárt, hogy azoktól, akikkel most Zuzanna Ruzickova révén kerülök majd kapcsolatba, valami újat is megtudok. Amíg lehet, keresgélek.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 36. szám
