DÉNES IVÁN ZOLTÁN
Eszmetörténeti program
Trencsényi Balázs: A politika nyelvei. Eszmetörténeti tanulmányok. Argumentum Kiadó-Bibó István Szellemi Műhely, Eszmetörténeti Könyvtár, 6. Budapest, 2007. 436 oldal, 3100 Ft
Trencsényi Balázs a magyar eszmetörténet művelői közül az, aki széles és megalapozott európai összehasonlító keretben rekonstruálja, elemzi és értelmezi a kora újkori, két világháború közötti és a rendszerváltás utáni – a modernitásokra, a hagyományokra és a kollektív identitásokra vonatkozó – politikai és historiográfiai diskurzusokat.
Könyvének bevezető tanulmányában sorra vette a cambridge-i eszmetörténeti iskola, a bielefeldi fogalomtörténeti megközelítés és az Annales mentalitástörténészeinek újításait és előfeltevéseit (13-58.). Arra kereste a választ, hogy melyiktől mit vehetnek át azok, akik Közép- és Kelet-Európa eszmetörténetét művelik. A cambridge-iek távol álltak attól, hogy elszakadjanak az egyéni cselekvéstől, és közösségi metafizikát alkossanak, de képesek voltak kollektív értelmezési keretbe foglalni az egyes szerzők állásfoglalásait és érvelését. A nemzedékeken túl ívelő politikai nyelvek azok, amelyekhez az egyéni teljesítményeket viszonyíthatjuk anélkül, hogy elszakítanánk az egyes szerzők állásfoglalásaitól, és azok fölébe helyeznénk őket.
A bielefeldi fogalomtörténeti iskola a politikai kulcsszavak tartalmait vizsgálta. Sokkal inkább foglalkozott közösségi tudattartalmakkal, mint a cambridge-iek. A francia mentalitástörténet művelői pedig még a német fogalomtörténészeknél is inkább a kollektív cselekvés és a normatív megközelítés felé mozdultak el.
A három iskola eszmetörténészei más-más konkrét témával foglalkoztak: a cambridge-iek az ír, skót és angol királyság XVII. századi vallásháborúival, a bielefeldiek a XIX. századi kisállami széttagoltsággal és egységgel, az Annalesisták pedig a nagy forradalom XVII-XVIII. századi előzményeivel. Azzal, amely számukra a politikai modernitás megszületését jelentette.
Akik a modernitás eltérő értelmezéseit az eltérő modernitások világaiból kívánják megközelíteni, nem hagyatkozhatnak tehát egy kizárólagos módszerre, hanem választott feladatukhoz kell módszert keresniük. Az egyéni cselekvésre szűkítő és a kollektív cselekvéseket az egyénitől elemelő és attól önállóan szemlélő értelmezési stratégiák aránya ugyanis aszerint változik, hogy mire keressük a választ. Az egyik merev alkalmazása megszünteti az összehasonlítás lehetőségét. A másik túlfeszítése viszont teljesen egybemossa a különbségeket. Az egyikkel ugyanis arra kapunk választ, hogy miért választják a megszólalók ugyanazokat a kifejezéseket lényegesen eltérő helyzetekben. A másikkal pedig arra, hogy mi tartja össze az eltérő tapasztalatokra épülő, egymáshoz viszonyuló álláspontokat. A kettő kombinációja viszont attól függ, hogy mi az arány közöttük, milyen történetet kívánunk elmondani, s az elemzés milyen rétegére összpontosítjuk figyelmünket. Ezek szerint különböztethetjük meg az egyéni intencionalitás skinneri, a politikai nyelvek John Pocock nevéhez köthető, a rész-fogalomtörténet kosellecki és a kollektív nyelvhasználat normatív francia mentalitástörténeti módszereit. Trencsényi Balázs mind a négy módszert hasznosítja aszerint, hogy milyen feladatra vállalkozik. A leginkább és a leggyakrabban Pocock módszerét követi. Azt, amely segít, hogy különböző álláspontokat anélkül lehessen egymáshoz viszonyítani, hogy valami felettük álló normativitással kellene azonosulnunk. Ennek megközelítése viszont feltételezi, hogy ne tekintsünk vallási révülettel a nyugati kánonra. Nem azért, mert az nem használható. Mindenekelőtt azért, mivel maga a nyugati kánon szerkezete az elmúlt néhány évtizedben gyökeresen átalakult, megváltozott és reflexiót kíván. Épp ebben segíthetünk azzal, ha a közép- és kelet-európai modernitás-, hagyomány- és kollektív identitás-diskurzusokat kellő alapossággal, empátiával és tudatossággal közelítjük meg. A politikai szövegek kitűzött programjának, retorikai keretének, a szerzők társadalmi szerepének és a politikai vitában betöltött funkciójának vizsgálata önmagában nem elegendő. Valamennyit és egymásra vonatkoztatva kell vizsgálnunk.
Trencsényi Balázs könyve kora újkori részében XVII. századi holland, angol, olasz és magyar politikai diskurzusok elemzéseire vállalkozott, és ennek során az intencionalitás, a fogalomtörténet, a politikai nyelv és a kollektív nyelvhasználat módszerét kombinálta. Könyve két világháború közötti és összehasonlító tanulmányaiban pedig a kollektív kereteket, a politikai nyelveket értelmezte újra, hogy kikerülje a besorolás és az ítélkezés csapdáit. A két világháború közötti alkat-diskurzust és Bibó István ehhez való viszonyát többen is feldolgoztuk. Trencsényi máshonnan és másként közelített, de hasonló eredményre jutott. Carl Schmitt politikai romantika-értelmezését alkalmazta az alkat-diskurzusra, amely igen termékeny és szórakoztató, Bibó István politikai publicisztikája változásának empatikus és hozzáértő bemutatása pedig izgalmas olvasmány. Az esszencializmus különböző változatait ismerhetjük meg a tanulmányból és azt a folyamatot, ahogy azt Bibó szinte visszájára fordította és kibújt belőle (183-226.). A szerző Uchrónia-tanulmánya nagyon időszerű. Elutasította az akkor és most egyaránt szokásos lekezelő Bibó-kritikákat a naiv, jó szándékú, de politikailag komolyan nem vehető túl harmonikus gondolkodóról. Rámutatott Bibó békeajánló gesztusainak jelentőségére, arra, hogy nem esetleges az, hogy elvetette a mindenkori kultúrkampfok felvilágosult abszolutista szemléletét, és elhatárolódott a civilizáló leckéztetésektől (227-245.).
Trencsényi nagy empátiával és szigorú szakmai kritikával dolgozta fel Gyurgyák János nagy vihart kiváltott könyvét. Gyurgyák nem antiszemita könyvet írt, hanem komoly forrásmunkát. Történeti elbeszélését, az általa eleve megvalósíthatatlannak ítélt zsidóasszimiláció hanyatlástörténetét viszont olyan metapolitikai mércére csúsztatta rá, amely a mindenkori futballdrukker érzelmi hozzáállására emlékeztet, aki mindig saját csapatának drukkol. Azzal, hogy a zsidókérdést elválasztotta a magyar nemzetfelfogás és a nemzeti diskurzus történetétől, kizárólag az álláspontok rögzítésére törekedett és csak a magyar társadalom és kultúra önfejlődésére tekintettel közelített témájához, beszorította önmagát és tárgyát. Olvasóit pedig valamifajta magyar etnicista és zsidó sorsközösségi álláspontok közötti választásra kényszerítette, és ezzel rontotta közvetítő szerepének hatását, hiszen ebben a két szerepben olvasói nem ismernek magukra (246-265.). Ungváry Krisztián forrásközlése kapcsán Trencsényi arra hívta fel a figyelmet, hogy a magyar társadalom nagy részére jellemző etnicista politikai nyelvet ne azonosítsuk az antiszemita állásponttal. Bibó István Borbándi Gyulához írt könyv terjedelmű levelének szemléletével egybecsengően érzékeltette, hogy a népiek milyen dilemmákkal néztek szembe az 1940-es években és 1945 után (266-273.). A harmadik részben alapvető összehasonlító tanulmányokat olvashatunk Bibó István és Milan Hod¾a békecsináló terveiről (277-301.) és a magyar, román és bolgár nemzetkarakterológia vitákról (302-336.). Úttörő írásokat találunk a rendszerváltás utáni román történetírás nyugatos és autochtonista irányzatairól (337-373.), Lucian Boia román történész programalkotó és botrányt keltő – a tradicionális nacionalista beállítottságokkal szemben megfogalmazott – törekvéseiről (374-394.) és egy cseh-magyar összehasonlító vizsgálat lehetőségeiről (395-398). Mindezek Trencsényi összehasonlító monográfiájának és a megírandó eszmetörténeti szintézisnek fontos előkészületei. Egy eszmetörténeti program empatikus és problémaérzékeny megvalósításának egymásra vonatkozó elemei, amelyek együttesen nemcsak azt bizonyítják, hogy nem rossz válaszok és kérdések közül kell választanunk, hanem azt is, hogy magányos és heroikus erőfeszítések helyett együttműködésen alapuló csapatmunkával meg lehet alkotni a közép- és kelet-európai összehasonlító eszmetörténet monográfiáinak és szintéziseinek a szellemi és magatartásbeli feltételeit.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 36. szám
