Népszabadság * Czene Gábor * 2007. augusztus 31.
Kép: Reviczky ZsoltTöbb mint valószínű, hogy Für Lajos, a rendszerváltás utáni első szabadon választott magyar kormány honvédelmi minisztere a díszemelvényről nem vette észre a sokaságban elvegyült bőrfejűeket, a stilizált nyilas- és horogkereszteket, az „árja hatalmat” jelképező fehér cipőfűzőt a fekete bakancsban. Biztosan nem tűnt fel neki az a vértolulásos arcú, alkalmi fajkutató sem, aki az egyik újságírót szitkozódva szerette volna mihamarabb elzavarni Izraelbe.
De az árpádsávos zászlóerdőt látnia, a keresztényi szeretetről kevéssé tanúskodó rigmusokat hallania kellett. Für Lajos ennek ellenére méltóságteljesnek nevezte a Magyar Gárda avatására összegyűlt többezres tömeget, okleveleket adott át és szónokolt. Nem iszonyat töltötte el, hanem büszkeség és csodálat.
Szakadjunk el a magunk elfogultságoktól és érzelmektől terhes véleményétől: a külföldi újságírók is egészen másfajta következtetésre jutottak, mint a hajdani miniszter. A nemzetközi sajtó csaknem egyöntetűen szélsőjobboldali, neonáci rendezvénynek minősítette, és a fasizálódás jeleként értékelte a budavári Szent György téren tartott gárdaszertartást. Akadt lap, amely „egy rasszista, polgárháborús hadsereg csírasejtjeként” definiálta a szervezetet.
Ritka, hogy egyetlen esemény ilyen gyorsan amortizálja egy ország amúgy is megtépázott tekintélyét. A folyton Trianon miatt kesergő hungaristák azoknak is sokat ártottak, akik nevében szüntelenül az öklüket rázzák: a határon túli magyaroknak. Termetes, életerős lovat adtak a magyarellenes politikusok alá.
A Magyar Gárdával szemben – ha nem követ el súlyos hibát – nehéz lesz a jog eszközeivel fellépni. Az alapítók nem hülyék, ügyeltek rá, hogy megfeleljenek a törvényi feltételeknek. Párt nem alakíthat magánhadsereget, a gárdát ezért – nehogy szó érje a ház elejét – formailag nem a Jobbik, hanem egy külön erre a célra gründolt egyesület hozta létre. (Az egyesület vezetője történetesen Vona Gábor, a Jobbik elnöke.) A gárdatagoktól elvárják, hogy jól bánjanak a fegyverrel, de az ezzel kapcsolatos ismereteket a jogszabály adta keretek között, például legálisan működő lövészegyletekben kell elsajátítania.
A katonáskodás eleve kétségessé teszi, hogy a gárda megelégszik majd a hadisírok gondozásával, a véradással vagy a katasztrófák elleni védekezéssel. Ennél bővebbet azonban jelenleg nem tudni: mindenki azt lát bele a Magyar Gárdába, ami neki jólesik. Morvai Krisztina, a szélsőjobbra sodródott büntetőjogász például a „rendőri brutalitás” elleni védekezés lehetőségét véli felfedezni a szervezetben. Érdekes kérdés, hogy mit kívánnak tenni az árpádsávos gárda tagjai, ha elvbarátaik netán – a tavalyi őszi zavargásokat másolva – újra elkezdik szétverni Budapest belvárosát.
A nemzeti kultúra ápolása meg a hagyományőrzés csak maszlag, az egyenruhások hadrendbe állítása valójában a Jobbik térnyerését szolgálja. Ebben a politikai szögletben az a nyerő, aki nagyobb fizikai erőt képes felmutatni és nagyobb riadalmat vált ki a kormánypártok soraiban. Ilyen szempontból a Jobbik pillanatnyilag verhetetlen. A Magyar Gárda megszervezésével a jobbikosok soha nem remélt médiafelülethez jutottak, állítólag ezrével jelentkeznek az önkéntesek. A közeljövőben újabb avatást tartanak: a gárda látványos bővítése önmagában alkalmas arra, hogy rossz közérzetet és fenyegető hangulatot keltsen.
A társadalom közegellenállása nem olyan nagy, hogy esélytelenné tenné a Jobbik előretörését. A felháborodás óriási, ugyanakkor meglepően sokan – a megkérdezettek több mint tíz százaléka – semmi kivetnivalót nem talál a gárda létrehozásában. Számtalan tiltakozás született ugyan, de a baloldali és liberális szimpatizánsok mintha apátiába süllyedtek volna: az antifasiszta ellendemonstrációkra jóval kevesebben mentek el, mint a Magyar Gárda alakuló gyűlésére. Az államfő képviseletében Kumin Ferenc főosztályvezető először azt mondta, hogy Sólyom László „ilyenkor nem szokott megszólalni”, aztán meg azt, hogy a köztársasági elnök a félelemkeltést és a félelemmel való riogatást egyaránt elutasítja. Ilyen összefüggésben a köztársasági elnök semmitmondó vagy kétértelmű üzenetei – a szélsőjobbnak címzett határozott figyelmeztetés helyett – inkább csak a kormány felé tett oldalvágásnak jók.
A nagy keresztény egyházak megint kényelmetlen helyzetbe kerültek: a Magyar Gárda zászlaját egy katolikus pap, egy református lelkész és egy evangélikus lelkésznő is megáldotta. Kettőjük nem jelentős figura, Csuka Tamás nyugalmazott dandártábornok, volt református tábori püspök ellenben – bár napjainkban nincs komoly tisztsége – az ismert egyházi személyiségek közé tartozik.
Az érintett egyházak dicséretes (és szokatlan) gyorsasággal, pár órával a szégyenteljes aktus után közhírré tették, hogy a pap és a két lelkész felhatalmazás nélkül, nem az egyházak nevében végezte az áldást. Két napra rá azonban fordult a kocka. Az egyházi vezetők rossz néven vették, hogy egy zárt ajtók mögött tartott, jóval korábban naptárba vett pénzügyi konzultáción Hiller István oktatási miniszter egyértelmű elhatárolódásra szólította fel őket, majd erről egy közleményt is kiküldött a távirati irodának. Való igaz, diplomatikusabb és tapintatosabb lett volna, ha a miniszter „felszólítás” helyett udvarias kérést fogalmaz meg, de a baki méretéhez képest kissé eltúlzottnak tűnnek az egyházi reakciók. Főként a katolikus és a református egyháznál szakadt el a cérna: állásfoglalásaik immáron ellenük irányuló igazságtalan és méltánytalan támadásokról, kommunikációs hadjáratról szóltak. A Magyar Gárdával szembeni ellenérzéseket felülírta a kormány iránti averzió.
A Fidesz közben nem tudja eldönteni, hogy mit tegyen, de még csak azt se, hogy mit mondjon. A Kádár-korszakban felnőtt nemzedékek lassan már elfelejtik, hogyan kell a sorok között olvasni, az újabbak meg se tanulták. Ennek a képességnek a hiányában aligha lehet eligazodni a nyilatkozatok forgatagában. A Fidesz némelyik politikusa elég egyértelműen elutasítja a Magyar Gárdát, a pártelnök és a frakcióvezető közös levélben igyekszik megnyugtatni a tiltakozó zsidó szervezeteket, mások megelégednek az óvatos nemtetszéssel, megint mások kivárásra játszanak, sumákolnak, próbálják bagatellizálni az ügyet, vagy (ebből nem lehet baj) a jobbikos szónokokkal kánonban a miniszterelnököt és a kormányt szapulják. Ezek az attitűdök gyakran erős keveredést mutatnak, gárdista legyen a talpán, aki kiismeri magát.
A zavarodottság érthető: a Fidesz a saját csapdájában vergődik.
Az elhíresült „egy a tábor, egy a zászló” jelszót követve a Fidesz kísérletet tett arra, hogy a teljes jobboldalt magába olvassza, ugyanazzal a lendülettel beépítse és megszelídítse a tudatmódosult állapotban hőbörgő, rasszista eszméktől fűtött szélsőségeseket is. A kísérlet már réges-rég megbukott, de a kudarcot még senki nem volt hajlandó elismerni. A Fidesz nyilvánvalóan nem tehet úgy, mintha semmi köze nem lenne ahhoz a Jobbikhoz, amelyet máskülönben szövetségeseként kezel az önkormányzatokban. Vona Gábor, a Jobbik gárdaalapító elnöke ráadásul tagja volt Orbán Viktor saját használatú – gondosan kiválasztott emberekből álló – polgári körének. Még kevésbé lehet elmaszatolni a Fidesz képviselőjének, Wittner Máriának a szerepét, aki kifejezetten Orbán Viktor jóvoltából, méghozzá a pártlista igen előkelő helyéről jutott be a Parlamentbe. Wittner Mária nem egyszerűen csak részt vett a Szent György téri ceremónián, hanem fel is szólalt, és nem csupán felszólalt, hanem zászlót is adományozott a Magyar Gárdának.
A felsorolás távolról sem teljes, de a személyi vagy szervezeti átfedések mellett akad más nyomós érv is: a Magyar Gárda egyik előképének tekinti az Orbán Viktor buzdítására létrejött – idővel zabolázhatatlanná, ezért kegyvesztetté vált – polgári körös mozgalmat. Ez a vádnak is beillő állítás olyasfajta politikai folytonosságot feltételez, amit a Fidesznek megint csak nem lenne szabad szó nélkül hagynia.
Elhihetjük, hogy a Fidesz vezetői tényleg nem röpdösnek a boldogságtól az új formációkat öltő szélsőjobboldal megerősödését látva, de a következetlen, „kint is vagyok, bent is vagyok” magatartás azt jelzi: a legnagyobb ellenzéki párt továbbra se mondott le az onnan besöpörhető szavazatokról. A Magyar Gárdától és a Jobbiktól való kemény, félreérthetetlen elhatárolódás másik akadálya az, hogy a kormánypártok pontosan ezt követelik. Makacsul, mind hangosabban. Márpedig a Fidesz betegesen retteg attól, hogy véletlenül benyit azon az ajtón, amit a kormányzati propaganda a számára hagyott nyitva. Orbán Viktor habitusába és felfogásába sok minden belefér, az a látszat azonban semmi esetre sem, hogy engedményeket tesz a „hazug miniszterelnök” vezette koalíciónak.
Az MSZP-nek és az SZDSZ-nek viszont kutya kötelessége, hogy addig ne szálljon le a Fideszről, amíg nem szakítja meg a tényleges vagy hallgatólag együttműködést a szélsőjobbal. Figyelemelterelő manőver lenne?
A Magyar Gárda látványos, de korántsem elszigetelt megnyilvánulása egy hoszszú évek óta tartó, érdemtelenül lebecsült jelenségnek. Politikai vakság kell ahhoz, hogy valaki ne vegyen tudomást a gomba- mód szaporodó, ostoba és rasszista kiadványokat árusító könyvesboltokról, az egyre több náci-nyilas honlapról, az országszerte rendezett szélsőjobbos koncertekről. Az iskolákba beszivárogtak a történelem gyalázatos korszakaival rokonszenvező tanárok. Szalonképtelen alakok váltak a televíziók visszajáró vendégeivé: a tébolyult nézetek lassan polgárjogot nyernek. A szóbeli elrettentés és a förtelmes mocskolódás időnként már fizikai erőszakba csap át. A kommunisták, a zsidók, a nagytőkések, a cigányok, a melegek, a liberálisok mellett mindenki ellenség, aki nem hajlandó felsorakozni az árpádsávos zászlók alatt.
Tényleg csak riogatnak a kormánypártok? Önmagát csapja be, aki beéri ezzel a magyarázattal.
Ajánlott Cikkek
Antináci törvényt, most!Igény volna rá…Nem csak rólunk van szóMontírok, kontúrokJ”accuse
