Nem lehet nem a gárdáról és a gárdázásról írni, bár szinte már mindent le- és megírtak róla, és ez a gárda önmagában nem is ér meg ennyit. Csakhogy most nem erről a bizonyosról van szó. A gárda ugyanis több magánál: vízválasztó. Nem abban az értelemben, hogy mostantól innen folynak jobbra vagy balra a folyók, hanem abban, hogy kiderül, mennyi a szennyezett víz a másik oldalon, és hogy a remélhetőleg erre az oldalra áramló patakok, folyók mennyire képesek megtisztulni. Hogy ne a képes beszédet folytassam: Magyarország fasizálódik, és itt az alkalom, hogy ennek a folyamatnak megálljt parancsoljunk.
Tudom, a fasizálódás veszélyét még liberális (nemhogy a jobb-) oldalon is gyakran túlzottnak vagy abszurdnak tartják, ám én nem a szélsőséges, gyakran hungarista vagy újnáci szervezetek szaporodásából, növekvő hangerejéből, vagyis nem a gyakran riasztó felszíni jelenségekből vonom le ezt a következtetést. Jóval inkább a társadalom, a közélet gondolkodásmódjából, mindennapos reakcióiból. Hiszen attól egy társadalom még valóban nem feltétlenül közeledik a fasizmushoz, hogy újfasiszta szervezetek alakulnak, fenyegetően lépnek föl, és ki is nyilvánítják néhány éve még gondosan titkolt ambícióikat. Ez a demokrácia természetes (bár a maga konkrét valóságában undorító) folyamata. Ám ezzel párhuzamosan sajnos a magyar társadalom is egyre megengedőbbé válik a jogilag talán még megengedhetővel, ugyanakkor emberileg megengedhetetlennel szemben, ráadásul – és ez a lényeg – a gazdasági, szociális és társadalmi problémákat a jelek szerint mind többen vagy mind nyíltabban nem demokratikus úton látják megoldhatónak, hanem valamiféle állami kényszerítő erővel (amely persze addig brutálisan antidemokratikusnak minősül, ameddig a komcsik és a liberálisok kezében van). Ezért először őket kell eltakarítani (és ebben a Fidesz meg a szélsőségesek egy követ fújnak), akár erőszakkal is, hogy az állam végre megint a még keményebb központi hatalmat álmodók irányítása alatt állhasson.
Kétségtelen, az állam erejébe vetett masszív hit részben a pártállami időkből örökölt reflex, ennyiben tehát nem ritkán a baloldali gondolkodásúaktól sem idegen, bár természetesen legalább ennyire támaszkodik a háború előtti hagyományokra (és akkor már megfelel a jobboldal ízlésének is), de ettől persze még mindig nem kellene azt hinni, hogy fasizálódunk. Csakhogy a szélsőségesek radikalizálódásán és az erős állam mítoszán kívül sok más fejlemény is ugyanebbe a (veszélyes) irányba mutat. Az állam meghatározó szerepének folytonos hangoztatása egyrészt, a mindenbe való állami beavatkozás követelése másrészt, a szabad piac zsigeri elátkozása harmadrészt, a demokrácia folytonos bírálata, lenézése, negyedrészt, az egyházak szisztematikus beemelése a politikába ötödrészt, az úgynevezett nemzeti érdekek radikális képviselete a szomszédokkal, az Unióval, Amerikával és a globalizáció címszó alatt falra festett ördögi idegenekkel szemben hatodrészt, az erőszakos nyomásgyakorlás, az utcai és a médiafenyegetés módszerének elfogadtatása hetedrészt, nyolcadrészt és sokadrészt – mi ez így együtt, ha nem fasizálódás? Ezt a folyamatot pedig tovább erősíti, hogy a többi, rendszert váltó közép- és kelet-európai országban is nagyjából hasonló a helyzet, teljesen függetlenül attól, hogy éppen kirobbanó-e a gazdasági növekedés, mint Szlovákiában vagy Lengyelországban, vagy minimális, mint nálunk. A fasizálódás tehát nem gazdasági válságprobléma, legföljebb abban az értelemben, hogy ezeket a társadalmakat váratlanul érte a létbizonytalanság megjelenése és a jövedelmi különbségek megsokszorozódása. Mivel pedig ezekre a problémákra a kapitalizmus nem tud igazán jó választ még a legfejlettebb országokban sem, a félelem, az irigység, a bizonytalanság Európának ezen a részén elsősorban a kapitalizmust teszi felelőssé a válságjelenségekért, magáért a kapitalizmusért pedig a gazdag nagyhatalmakat, az idegen tőkéseket és persze a zsidókat. Ezeknek a rendszerbírálóknak demokrácia csak addig kell, amíg a szélsőjobboldal törvényesen rázhatja az öklét, a baseballütőjét, esetleg még veszélyesebb fegyverét, ha pedig eredményesen rázza, már nem lesz rá szükség, mert végre rend lesz, magyar rend, szlovák rend, román rend, lengyel rend, és ha még attól sem születik boldogság, akkor még drasztikusabban lehet és kell föllépni a belső bomlasztók, meg a hazát fenyegető külső ellenségek ellen. A kör, belső és külső háborúkkal itt zárulna be.
Remélhetőleg nem fog, és még félkör sem lesz belőle. Ehhez azonban az kell, hogy a magyar demokraták, bal- és jobboldalon egyaránt összekapják magukat. A saját védelmükben, meg az ország érdekében. Lehet, hogy a Fidesznek fájdalmas veszteség lenne, ha öt-tíz százaléknyi szélsőjobboldali szavazó leválna róla, és legközelebb akár a parlamentbe is bejuttatná a maga hungarista, újnyilas pártját vagy pártjait. Borzasztó lenne őket látni, nézni, hallani. De közben a társadalom nagy többsége legalább biztos lehetne abban, hogy az ő pártjai nem kokettálnak, nem tárgyalnak, nem működnek együtt a szélsőséges őrülettel, hanem egységesen szembeszállnak vele. Ma ez még nem történt meg. Ma a gárdistákat felavató egykori MDF-es miniszter ugyanúgy a rendszerváltás elmaradásáról panaszkodik, mint annak a Márciusi Chartának a kidolgozója, amelyhez számos fideszes vezető és neves jobboldali értelmiségi is csatlakozott. Márpedig ha ma valaki erről szónokol, az csakis a polgári demokratikus, szabad piaci rendszer megszüntetését, valamint Európa és a világ Magyarországról való kizárását akarhatja, úgynevezett nemzeti és erős állami alapokon. Ezért amíg a magukat polgárinak nevező pártok nem hajlandók nyíltan szakítani ezzel a gondolkodással, addig Magyarország törvényszerűen fasizálódni fog, és ezt a folyamatot az is erősíti, hogy közben a baloldali félelmek miatt a szocialisták is a kemény államot fogják követelni.
A gárda ezért vízválasztó. A mindeddig feltűnően hallgató Orbán Viktor történelmi döntés előtt áll. Még van visszaút, és ha elindul rajta, intve sajtójának és seregének is, hogy kövesse, az ország ki tud csúszni a fenyegető kutyaszorítóból. A Fidesz vezetője az elmúlt másfél évtizedben képes volt többször is látványosan irányt változtatni. Most pártjának van olyan ereje, hogy neki ne kelljen vereségtől tartania, a magyar társadalom pedig esélyt kaphat arra, hogy győzzön a demokrácia. Ha nem így lesz, az is veszít, aki megnyeri a következő választásokat.
Bolgár György
