Népszabadság * Kőszeg Ferenc * 2007. augusztus 31.
A Magyar Gárda várbéli eskütételét megelőző napokban folyamatosan kaptam a kör e-maileket, hogy írjak alá valamilyen petíciót, illetve menjek el egy Tamás Gazsival, illetve alkoholmentes sörrel ékesített békés tiltakozásra. Voltaire Candide-jának szavai jártak az eszemben: „Aztán csak jól megmondd nekik, micsoda embertelenség az emberevés, s főképp mily kevéssé keresztényi”.
A szerző közíró
Szóval eszem ágában sem volt bármit is aláírni, már csak azért sem, mert nyilvánvaló, a Magyar Gárda és társaik épp arra utaznak, hogy „őrjöngjenek a zsidók”. Ráadásul befutott egy sor ellen-e-mail is, így például Varga Domokos Györggyé. Ő a Magyar Gárda létrejöttéért Gyurcsányt teszi felelőssé. Ez se baj, mindenkinek szíve joga baromságokat beszélni és írni. Csak aztán hallottam, hogy a Fidesz – MPSZ országos vezetői ugyanezt mondják. Erről meg Gantner állambiztonsági őrnagy jutott az eszembe, aki a kihallgatásom közben elpanaszolta, neki csak az fáj, hogy Haraszti Miklós Darabbér című fércműve már portugálul is megjelent, miközben Az ember tragédiájának nincs portugál kiadása. Hamarosan megtudtam, hogy ugyanezekkel a szavakkal, ugyanezt a példát említette egy belső eligazításon Aczél György. Mindig szórakoztató érzékelni, hogyan szállnak alá a főnökök eszméi az álnokok agyába.
Azt se értettem, miért a Dózsa-szobornál rendezik a békés tiltakozást. Dózsáról a balta meg a csép jut az ember eszébe, az írmagját is kiirtani, a házát felégetni. Na jó, ez elmúlt. (Elmúlt?) De miért ne lehetne szépen felmenni a Várba, és ott kórusban kiabálni: Takarodjatok, rohadt nyilasok! Néhány ismerősömnek előadtam ezt az ötletet, és volt, aki azt mondta, rendben van, menjünk. Bitó László cikkéből (A sólyom, a sikló és a turul, augusztus 28.) tudtam meg, hogy a Dózsa téri tüntetés szervezői eredetileg várbeli gyülekezést jelentettek be a rendőrségen, de a rendőrség nem engedélyezte. Pedig ők csak állni akartak, némán, nem kiabáltak volna. Nehezen érthető a dolog, hiszen a rendőrség számos alkalommal kifejtette, a gyülekezési törvény hatályos szövege alapján nincs rá módja, hogy megtagadja az engedélyt, pusztán azért, mert ugyanarra a helyszínre és időpontra már más szervezet hirdetett tüntetést. (Engem maga Pintér Sándor országos főkapitány oktatott ki erről, amikor képviselőként kifogásoltam, hogy 1992. október 23-án egy neonáci összejövetelt is engedélyeztek a Kossuth térre, az állami ünnepség színhelyére.) De miért kell egyáltalán bejelentés? A Szent György téren engedélyezett gyülekezésre került sor. Semmi sem írja elő, hogy az összejövetel valamennyi résztvevőjének egyet kell értenie a rendezvény szervezőivel. A véleménynyilvánítás pedig alkotmányos alapjog, akár maga a gyülekezés. Ha síppal, kereplővel belefojtjuk a szót a szónokba, az minősülhet az összejövetel jogellenes megzavarásának. De ha elmondjuk a véleményünket, ahogy a torkunkon kifér, azzal csak a jogainkat gyakoroljuk. A közelmúltban számosan kifejtették, hogy a tojásdobálás csupán a véleménynyilvánítás nyomatékosított formája. Vélhetően a rendőrség is így gondolja, hiszen senkit nem állítottak elő azok közül, akik március 15-én tojást dobáltak Demszky felé. Mindenesetre magamhoz vettem egy fél doboz tojást, hátha szükség lesz rá. A barátném a lelkemre kötötte, ha dobálok, elsőnek azt a tojást hajítsam, amelyet már a boltból törötten hozott haza.
A Dózsa térről jó néhányan elindultunk felfelé a Várba, végül azonban nemcsak elegen nem voltunk, de sokan se. Ráadásul, akik ott voltunk, szétszakadoztunk négy-ötfős csoportokra. Bitó László cikkéből tudom, hogy akinél valamilyen tábla volt azt a rendőrök nem is engedték a Szent György tér közelébe. A Kuruc.info meg is dicsérte őket: „A Várban pár judeobuzeráns megpróbálta megzavarni a Gárda felvonulását, de a rendőrök igazoltatták őket mire elkussoltak.” Nemhogy tojásdobálásra, a tömeges kiabálásra se volt semmi esély. Pedig elképzeltem, milyen érdekes volna a beszéde közben eltalálni Für Lajost. Nem mintha valami különösebb bajom lenne vele, de úgy éreztem, ennyivel tartozom neki, amiért 1988-ban a Jurta Színházban végig kellett hallgatnom a negyvenperces felszólalását a 800 éves magyar demokráciáról. Akkor persze senki sem gondolta, hogy a demokrácia 819. évében a politikának ilyen fontos összetevője lesz a tojás.
Augusztus 28-án Bolgár úr műsorában egy gárdaközeli betelefonáló elmondta milyen távol áll tőlük az antiszemitizmus, és milyen gondosan ügyelnek arra, ne sértsék senkinek az érzékenységét. Engem egy biliárdgolyó-fejű kérdőre vont, hogy mertem idejönni, és felszólított, hogy húzzak el. – Húzz el te! – mondtam kissé emeltebb hangon. – Takarodj innen a p…ba. Erre megindult felém, de aztán látva a közelben posztoló rendőröket (pedig azok csak az eget kémlelték), megtorpant, és visszatért az elvi vitához. – Mit szólnátok, ha én mennék Izraelbe a Siratófalhoz? – Menjél csak, ott legalább sírhatnál. Fiatal barátomat, aki a származása alapján akár goj motoros is lehetne, kérdőre vonták, hogy mert saruban feljönni a Várba. – Védi őket a Moszad! – szólt közbe egy gyurcsányista ügynök, aki kilétét árpádsávos zászlóval álcázta.
Várbeli kalandom óta rendszeres olvasója vagyok a Kuruc.infónak, a Gárda legelkötelezettebb szószólójának. Igazán kár lenne betiltani. Olyasmiket lehet ott olvasni, amilyeneket sehol másutt. Például, hogy Bencsik András, a Demokrata főszerkesztője „hazudozó, köpönyegforgató”. „Jobb, ha elfelejtjük a cionisták és aberráltak előtt hajlongó egyházainkat.” Ha egy Dávid-csillagost ért volna a legminimálisabb atrocitás, „Pokorni és Orbán Viktor hason csúszva érkezne a Dohány utcába”. Schmidt Mária tanulmányt írt arról, hogyan használják a balliberálisok az antiszemitizmus alaptalan vádját a jobboldal ellen. Most megkapja a besorolását: holocaustluvnya. A portál a népek barátságának szószólója. Erdélyben létrejött a magyar-román összefogás: együtt vertek cigányokat. Zsidóverés ügyben esetleg a tótokkal is ki lehetne alakítani az együttműködést. Innen aztán már csak egy lépés a Kárpát-Duna Nagyhaza.
Az 1919 őszi zsidóverések idején Weisz Richárd, olimpiai bajnok birkózó állítólag kisded csapatot szervezett zsidó sportolókból, és időnként elvertek egy-egy hírhedtebb zsidóverőt. – Ezt mér verik, ez nem zsidó – lépett közbe egyszer egy járókelő. – Azért! – felelte Weisz Richárd.
Isten ments, hogy ezt valaki felhívásnak olvassa! De ha ahelyett, hogy egymástól és egymásnak aláírásokat gyűjtünk, meg elhatárolódást követelünk boldog-boldogtalantól, mi, demokraták összekapnánk magunkat, még ma is többen lehetnénk, mint ők. Demokratának lenni, ugyebár, annyit tesz, mint nem félni. Még a saját erőnk megmutatásától sem.
