Magyarország fasizálódásának reális veszélye nagyjából annyi, mint hogy Románia vagy Szlovákia megtámadja hazánkat, mégis ugyanazok rettegnek az előbbitől, mint akik kinevetik az utóbbira vonatkozó Jobbik-felvetést.
2007. augusztus 25. A budai Várban a tömeg meghatottan tapsolt, az egyenruhások zárt oszlopokban meneteltek, a nap hétágra sütött. A kat., eng. és ref. egyh. valójában csak saját magukat képviselő hivatalosságai által felszentelt zászlók alatt Usztics Mátyás feleskette a Magyar Gárda 56-1, azaz 55 tagját. Adományozó: Bencsik András. Műsorvezető: Pörzse Sándor. A gárdisták Für Lajostól oklevelet, egy fehér ruhás lánytól pedig egy szál virágot kaptak a mellényükre, miközben a rendőrök két bohócot vezettek el a helyszín közeléből.
2007. augusztus 25. azonban viharokat is kavart és kavar. A magyarországi sajtó baloldaliként és liberálisként azonosított része azóta is fúj, prüszköl és sápítozik. A szánalmas kurzuslapoktól a mértékadó orgánumokig nagyjából mindegyikük ugyanazt a nótát fújja: náciveszély, weimarizálódás, holokauszt, a fideszazonnalhatárológgyonel. Vezényel: Tamás Gáspár Miklós. Megalakult a magyar SS.
Persze a túloldalt sem kell féltenünk. A jobboldal médiamunkásainak mantrája a demokratikus szabadságjogokra hivatkozik és a Magyar Gárda hivatalos alapító okiratát idézi: katasztrófa-elhárítás, karitatív akciók, kulturális és történelmi emlékek ápolása, valamint a 17 éve aktuális passzus, Magyarország megmentése. No, és ne feledjük a gárda első akcióterveit sem: parlagfűirtás, véradás.
*
Félreértés ne essék, sokan nem tapsikolunk örömünkben. A Magyar Gárdát életre hívó Jobbik élen jár a rasszista hangulatkeltésben, az antiszemita és homofób megnyilvánulásokról nem is szólva. Márpedig ezek a gesztusok egy civilizált demokráciában (amilyen Magyarország) közmegvetést érdemelnek, nem kell ahhoz Gyurcsány- vagy Kóka-fanatikusnak lenni, hogy valaki émelyegjen a cigányozástól, a zsidózástól és a buzizástól. A Magyar Gárda egyértelmű szélsőjobboldali kapcsolódási pontjai miatt tényleg nincs örömre okunk a szombati zászlóbontás kapcsán, mindazonáltal pánikra sem. (Lám, lám, a szégyenkező Ferenc (Gyurcsány) mellett már Zoltán (Pokorni) is a fejét csóválja.)
Félreértés mégis van, a rendszerváltás utáni Magyarország történetének egyik legnagyobb félreértése, ami immár 17 éve mérgezi a magyar nyilvánosságot. Mégpedig az, hogy miközben a különböző (vélt vagy valós) történelmi sérelmeiket cipelő csoportok rabjaivá váltak saját félelmeiknek és szenvedéstörténetüknek, a „másik” oldal félelmei és szenvedéstörténetei iránt jó esetben közönyösek, rosszabb esetben totálisan megkérdőjelezik azok létjogosultságát.
A párbeszédre való teljes képtelenségből következik, hogy Magyarországon ma a Mészáros Tamásban és elvbarátaiban szellemi nagyságot tisztelő honpolgárnak egy pár Martens-bakancs azonnal gyanús, ötvenöt párról pedig máris a holokauszt jut az eszébe. A másik oldalon még egyszerűbb a helyzet, legyen szó akár Malina Hedvigről, Vasile Miriutáról vagy a kolozsvári Mátyás szoborról; egy a lényeg: Vesszen Trianon!
*
Mindezzel csak az a baj, hogy ordenáré hazugság, kényelmes önbecsapás, a gondolkodás megspórolása (a téma szakértője Bibó István). A magyar közélet saját félelmeitől beszűkült szereplőinek nagy része évek óta nem képes mást zsolozsmázni, mint ezeket az elhasznált és érvénytelen kliséket. Győzött az MSZP a választásokon? A kommunisták megint csaltak! Gyurcsány hazudott a választások előtt? Na és, hiszen a fideszfasiszták szétverték az MTV székházát!
A Magyar Gárda megalakulása is leginkább a közéletet megbénító évtizedes félelmek szempontjából érdekes. A Várban látott felvonulás ideáltipikusan példázza azt, hogy a magyar társadalom egymástól rettegő csoportjai hogyan veszítik el realitásérzéküket, hogyan vívják egymással szélmalomharcukat.
A múltba forduló jobboldal hamis mítoszait most hagyjuk, ezt kitűnő történeti munkák ugyanúgy elemzik, mint a Bolgár György műsorába naponta betelefonáló önjelölt társadalomtudósok. A baloldali és liberális megnyilvánulásokkal kapcsolatban azonban lenne néhány szavunk. A fasiszta veszélyről szónoklók irreális félelmeik fogságában most sem képesek adekvát választ adni a gárdaalapításra. Csak mindig ugyanazt rikoltják: fasiszták a Várban! (Oroszok a spájzban!)
Az adekvát válasz talán az lenne, ha belátnák: nem 1927-et írunk, hanem 2007-et. Az európai integráció napjait éljük, nem a pogromok idejét. Kontinensünkön az Európai Unió gyorsvonata dübörög, nem a második világháborúra készülő tankok gyakorlatoznak.
Magyarország fasizálódásának reális veszélye nagyjából annyi, mint hogy Románia vagy Szlovákia megtámadja hazánkat, mégis ugyanazok rettegnek az előbbitől, mint akik kinevetik az utóbbira vonatkozó Jobbik-felvetést. A magyar választópolgárok már épp elégszer bizonyították (szemben például Franciaországgal vagy számos német tartománnyal), hogy immunisak az efféle ideológiákra. Ettől függetlenül tény, hogy a fasizmusnak is mindig voltak, vannak és lesznek követői, így a mozgalmak potenciális veszélyforrást jelentenek. 17 év alatt azért ehhez hozzá lehetett volna szokni: Király B. Izabellától Bácsfi Dianáig annyian hirdettek már szebb jövőt, nagy ügy.
A félelemspirál azonban tovább gyűrűzött: a néhány kiszivárogtatott információra (egyenruha, lőgyakorlat) ráharapó médiumok pedig előbb jajongtak, aztán dörzsölték a szemüket. A Magyar Gárda néhány ügyes húzással (mindezt az alapító Bencsik András is leírta blogjában) olyan nyilvánosságot szerzett magának, amilyenre önerőből nem lett volna képes: egy hónap alatt ördögökből angyalok lettek, szélsőjobboldali lövészegylet helyett parlagfűirtó-kommandóként beállítva önmagukat. Ne kerteljünk: a mozgalom a jobboldal történetének legsikeresebb médiahekkjét hajtotta végre. Nesze neked, liberális médiafölény.
*
De ami még ennél is fontosabb: a Várban katarzist átélő tömeg nem vegytiszta nácik hadserege, sokkal inkább a magyar nemzet tragikus sorsa felett hivatásszerűen kesergő, küldetéstudattal megáldott emberek gyülekezete. „Az újfasiszta fiatalok a rendszerváltás árvái. A mi szerencsétlen gyermekeink. Ők az új polgári középosztály elkószált, borzas, aranyos kölykei” – ahogy a ma ugyanőket megismerni képtelen Tamás Gáspár Miklós írta róluk három évvel ezelőtt megjelent zseniális tanulmányában.
A Magyar Gárda sokkal inkább posztmodern képződmény, mint magyarországi SS. A gárdisták leértékelt Levi”s sapkát hordanak, a körülöttük sürgölődők egy része pedig nettó médiapojáca, aki most egy másik közönség kegyeit keresi: elég volt csak megnézni Usztics Mátyást és Pörzse Sándort, amint a Franco Nerótól ellesett tekintettel pásztáztak végig az egybegyűltek tömegén.
Gettók ugyan még nincsenek, de a helyzet már most is tragikus az országban: a szimbolikus színtereken már jó ideje polgárháború zajlik két, saját félelmeitől lassan hisztérikussá váló oldal között. Ráadásul a különböző térfélen lévők már kiismerték az ellenfél gyenge pontjait. A Magyar Gárda most tovább élezte ezt a sehová sem vezető ellentétet a két világháború közötti időkre minden eddiginél egyértelműbben utaló jelképvilág provokatívnak tűnő használatával. A magyar demokráciának azonban mégsem a gárdától kell tartania.
Egy gárda ugyanis ellenőrizhető, tevékenysége számon kérhető, szemben polgártársaink tudatával. Márpedig Magyarországon ijesztően növekszik azoknak a száma, akik az egyedüli igazság birtokosának tekintik magukat – mindkét oldalon. Akik félelmükben kiabálnak – mindkét oldalon. Akik orbánoznak és gyurcsányoznak, fasisztáznak és kommunistáznak. Akik csak feketében és fehérben, ellentétpárokban látják és értik a világot (mégsem lesznek belőlük sem gárdisták, sem fasiszták).
A legkomolyabb felelősségük azoknak van, akik mindezt gerjesztik: márpedig ennek a közhangulatnak a kialakulásához a baloldali és liberális média is hozzátette a maga demagógia-adagját. Ezen változtatni azonban tényleg nehezebb, mint gárdázni.
