Forrás: NOL

Népszabadság * Bitó László * 2007. augusztus 28.

Kép: MarabuA Magyar Gárda felesküvésének hátterei: Sólyom elnök úr háza, melyet a nemzet azért ad neki, hogy onnan fentről szemmel tartsa a hon ügyeit, s ha kell, kongassa meg a vészharangot, ahogy aratás előtt a templom tornyából ügyelt a tűzőr a nép kenyerére. S mögöttük ott a sikló, amelyet sose érdekelte, ki van fenn, s ki lent – ki akar feljutni, ki kész lecsúszni. És ott volt még a hatalmas turul, melynek már mindent látnia kellett volna, de most is hátat fordít a történteknek, mint akkor is, mikor a most felesketettek szellemi elődjei mentek a vágóhídra – miután ártatlanok ezreit keserves halálba küldték.

Akkor mi a különbség a turul, a sikló és a sólyom között? Látszatra semmi: egyikük sem tiltakozott, hogy láttak már ilyet, és „a történelemnek nem szabad ugyanazt újra elkövetnie” – még kicsiben sem. Még akkor sem, ha az ökumenia nevében nem püspökök szentelték fel zászlójukat, hanem egy pap és két lelkész, szégyent hozva egyházaikra. Mint ahogy felesketőjük szégyent hozott a gárda létrehozóival legélesebb ideológia-ellentétben álló MDF-re. A helyválasztás pedig köztársaságunk elnökére. És miért történt volna ez másképp? Hiszen a létrehozók feltűnési viszketegségükben sokkolni akarnak. Mi másért választanának olyan szimbólumokat, amelyek történelmünk egyik legszégyenteljesebb tömeggyilkosára, az ideológiájával együtt már rég a történelem szemétdombjára került Szálasira emlékeztetnek.

Csak hát a leggyilkosabb ideológia sem pusztítható el végleg: nincsen a koporsóban átszúrható szíve, hogy holtából soha többé drakulaként vissza ne térhessen. Sem kisebb vámpírként, vérünket szívni. A hatalomvágy szította gyűlölet tüzében ugyanis a leggyilkosabb eszmék is főnixmadárként születhetnek újjá.

És a másik madár? A sólyom. Az éles szemükről híres sólymok között lehetett, aki talán nem észlelte, mi történik, történhet? Talán nem szabadságot élvező, magasban szárnyaló sólyom ő? Tudjuk, vannak szolgaságba hajtott, eltakart szemű, gazdájuk karján ülő, kitartott társaik, akik csak arra csapnak le, akire tartójuk küldi őket. De azért ne tételezzük fel, hogy a Szent György tér sólyma ilyen okból nem emelt szót félreérthetetlen határozottsággal.

Mert voltak, akik tiltakoztak. Sokan. Ott szerettünk volna lenni fenn a Várban, a Dísz téren, ötvenhatan gyászkarszalaggal, mások halottaik fényképeivel, vagy csak a szívükben hordott fájdalommal: csendesen szembenézni, hadd lássák az árpádsávosok, hogy tulajdonképpen merre is masíroznak. Ott lehettünk volna mind az ezren, ha a rendőrség ezt engedélyezi. Nem engedélyezte. Pedig csupán azt szerettük volna: hadd lássák a múltat kiforgatók, hogy vagyunk, emlékezünk. Ezért kellett ott állnom egy ideig egyedül „Soha többé „44!” felirattal a Dísz téren, hogy aztán lemenjek Dózsa-szoborhoz, ahol lelkes antifasiszta beszédek hangzottak el, bár a néma szembenállás többet mondott volna azoknak, akik szavakra úgysem hallgatnak. Végül pár tucatnyian nekivágtunk: fel a Várba. Lehettünk volna sokkal többen, de szándékunk közlését állítólag nem lehetett hangosbeszélőn meghirdetni, mert a rendőrség nem engedélyezte az egységes felvonulást.

A Szent György téren dobpergésre lettem figyelmes: a Dísz térről közeledett a gárda egyik szakasza. Elébük siettem, hogy az árpádsávos zászlókat lengetőktől távolabb találkozzam velük. Nem álltam útjukat – bárcsak megtehettem volna -, az út szélén nyitottam ki és tartottam fel „Soha többé „44!” táblámat. Két vörös trikós „rendező” nyomban hozzám ugrott: a táblát tartó karomat lehúzták. Vajon attól féltek, hogy gárdistáikban netán felmerül: mi lehetett az a „44? Nem volt alkalmam történelemórát tartani, de azért az egyik vörös trikóshoz sikerült pár szót szólnom. Ő ugyanis még mindig karon ragadva tartott, amíg fel nem világosítottam, hogy ehhez nincs joga. Mire azzal fenyegetett, hogy átad a rendőröknek. Ezt köszönettel vettem: sokkal biztosabban éreztem volna magam a rend őreinek „kezében”, mint az ő társaságában.

Őrzőm a gárdisták szeme láttára kísért a Dísz tér felé. Miután nagyon határozott, szinte autoriter hangon közöltem vele: én jelentem fel jogtalan fogva tartásért, most már lazábban markolta a karom. Pedig örültem a jelenetnek: így a gárdisták – akik többnyire felénk néztek – láthatták, hogy nem csak ők vannak a világon. Én meg elbeszélgethettem kísérőmmel, valahogy így:

– Élt maga „44-ben?

– Nem.

– Tud valamit „44-ről?

– Nem, mit kéne tudnom?

– Például azt, hogy hány szerencsétlen, félrevezetett fiatalember halt meg éppen itt, a Várban.

Addigra odaértünk három rendőrhöz, és kísérőm elillant. Összehajtva transzparensemet továbbjuthattam. Persze „nagyon nem jó”, hogy időnként rejtegetnem kellett, s erre fel is kellett készülnöm. Talán többre mentünk volna, ha a többiek – akiket össze nem hajlítható tábláikkal nem engedett tovább a rendőrség – is hasonlóképpen készülnek fel. Hiszen már tudnunk kellene, hogy amit szabad a (szélső)jobboldalnak, nem szabad a (másképp) gondolkodó polgároknak. Ők megzavarhatják ünnepeinket, feltéphetnek régi sebeket, sípolhatnak-kerepelhetnek, ordíthatnak torkuk szakadtából, hogy már a saját szavunkat sem halljuk, dobálhatnak tojással, paradicsommal vagy sörösüvegekkel – mert ők kivívták maguknak ezt a jogot. Mi meg feladtuk.

Nem azt mondom, hogy az ő szintjükre kéne süllyednünk, de meg kell mutatnunk, hogy vagyunk. Egységesen vagyunk. Képesek vagyunk együtt fellépni a közösen érzett veszély ellen.

Most is vallom: tízezrünknek kellett volna ott lenni, fenn a Várban – és a jövőben mindenütt, ahol bárkik fenyegetik zsenge demokráciánkat. Nem elállni a dobszóra masírozók, a nyilas szellemiséget és annak jelképeit hordozók útját, hanem ott lenni, ahol láthatták volna – és láthatják a jövőben -, hogy több, tízezerszer több magyar van ebben az országban, mint a gárdisták és életre hívóik.

A szerző író

Hirdessen Ön is az ETARGET-tel!