Népszabadság * Révész Sándor * 2007. augusztus 19.
A szétesett szovjet blokk egy részén nyugati típusú polgári demokráciák, más részén nacionalista-fundamentalista autoritárius rendszerek, diktatúrák és féldiktatúrák jöttek létre. Magyarországot múltja és helyzete az első csoportba utalta, de voltak (miként most is vannak), akik a másodikban látták volna jó helyen a hazájukat. Ők 1992-ben úgy érezték, itt az utolsó pillanat, amikor a Nyugatra vezető útról, melyen föltétlenül elveszne a nemzet, vissza lehet fordulni.
Ezt az utolsó lehetőséget igyekezett megragadni a legnagyobb kormánypárt alelnöke és legnépszerűbb politikusa, Csurka István az 1992. augusztus 20-án megjelent tanulmányával, mely tizenöt évvel ezelőtt megrengette a magyar közéletet.
Pofosz-tüntetés a Parlamentnél 1992. augusztus 24-én Kép: Szabó Barnabás Csurka mondandójának az a lényege, hogy egy nemzetellenes, zsidó-kozmopolita hatalmi folyamatosságot kell megtörni ahhoz, hogy a nemzet életben maradjon, illetőleg föltámadjon. Ezt a hatalmi folyamatosságot a különbözőnek látszó, de egylényegű nyugatos ideológiák (kommunizmus, liberalizmus) fedik le, és ennek fönntartását, tehát a nemzet elveszejtését szolgálják azok a politikai normák és gazdasági kényszerek, amelyeket a nyugati világ zsidó-kozmopolita rezidensei Magyarországon képviselnek. Ha a kormány nem rúgja föl sürgősen ezeket a normákat, elveszti a hatalmat, a „baloldali blokk” (SZDSZ, Fidesz, MSZP) zsidó-kozmopolita hatalmi folyamatossága helyreáll, „s ez a magyarság végóráját jelentené”. A dolgozat egyrészt fölszabadító, másrészt konsternáló ereje abban rejlett, hogy markánsan megjelenítette a kibontakozó demokrácia alternatíváját. Addig ez sem lehetőségként, sem veszélyként nem látszott ennyire (sem) reálisnak.
A tanulmány időzítése nagyon pontos volt. Ekkor már nagyjából mindenki látta, hogy azon az úton, amelyen az Antall-kormány jár, csak a súlyos vereségig lehet eljutni. El kell mozdulni, erre vagy arra. Vagy radikalizálják a közéletet, fölszítják a „népi” indulatokat és szétfeszítik a polgári demokrácia kereteit, vagy ellenkezőleg, szalon- és partiképesebbé teszik magukat, s a Csurka által tételezett végzetes határvonalon átlépve megpróbálnak a (közvélemény-kutatásokban toronymagasan vezető és következő választások biztos győztesének látszó) Fidesz társaságában kormányon maradni. Ezek az alternatívák élesen megosztották a vezető kormánypártot. Ha válaszút elé állítják a tagságot, szétmegy a párt, s azonnal elvész a kormánytöbbség. Ha viszont ezt nem teszik, akkor nem lehet szó markáns útválasztásról, maradnak a biztos vereséghez vezető középúton.
1992 a „nemzeti radikalizmus” aktivizálódásának az éve. „Van elég fegyver a nép akaratának kikényszerítésére” – mondta Tajti Ferenc, az „56-os Forradalmi Nemzeti Szövetség alelnöke 1992. március 15-én a Szabadság téren, ahol bőszült kormánypárti tüntetők inzultálták Konrád Györgyöt, Lengyel Nagy Annát és másokat. Az „56-os Szövetség elnöke, Roik János fegyveres nemzetőrség fölállítását szorgalmazta, hozzátéve, hogy készek „akár fegyverrel is az utcára vonulni, ha meg kell védeni a hazát”. Raffay Ernő, a honvédelmi minisztérium államtitkára szintén nyilvánosan támogatta a belpolitikai konfliktusok esetén is bevethető nemzetőrség fölállítását, melyre azért lett volna szükség, mert a rendőrségnél és a honvédségnél úgymond nem történt meg a rendszerváltás. „A valódi rendszerváltás érdekében fegyveres akaratot kell érvényesíteni” – mondta Fónay Jenő, a Pofosz elnöke ez év decemberében a Pofosz kongreszszusán, az Antall-kormány öt miniszterének jelenlétében. A Pofosz szakértőit bevonták a Nemzetbiztonsági Hivatal munkájába, ők az illetékes miniszter, Füzessy Tibor szerint „ráláttak” a hivatal tevékenységére. Fónay volt az, aki már az előző évben bejelentette, hogy a szovjet csapatok távozása után egy hónap alatt megcsinálják a rendszerváltást, a parlamentből kiszorított hazafiak fognak diktálni, s akiknek ez nem tetszik, azokat majd kivezetik a Parlamentből, különös tekintettel a „taknyos orrú” fideszesekre. A Belügyminisztérium szóvivője szerint a fent említett szervezeteket vonták be az október 23-i Kossuth téri ünnepség megszervezésébe, ők toborozták a résztvevőket, akik ott Göncz Árpádot kifütyülték a rendőri biztosítással a helyszínre érkező szkinhedekkel, náciknak öltözött „apródokkal”, és sok konszolidált polgárral együtt. Karaul Horváth „Aranykopjásai” is ott voltak, mert engedélyt kaptak „tagtoborzó demonstrációra”” a központi ünnepség helyszínén és időpontjában!
A Csurka-dolgozat megjelenése körüli napokban be nem jelentett, illegális seprűs tüntetések folytak a Magyar Rádió, a Magyar Televízió és a Magyar Köztársaság elnökei ellen. Az egyik szónok, Pongrátz Gergely kijelentette, hogy beláthatatlan következményei lesznek, ha október 23-ig nem tüntetik el az összes szovjet és kommunista ihletésű emlékművet a fővárosból. A tüntetők élén négy országgyűlési képviselő bement a Rádióba, és beolvastatta a tüntetők felhívását, miszerint a kormánynak kormánybiztosok útján kell kezébe vennie a közszolgálati médiát, ha a köztársasági elnök szeptember elsejéig nem írja alá a médiaelnökök fölmentését.
A Csurka-tábor egy hónappal később még nagyobb tüntetést szervezett, amire a Demokratikus Charta egy annál is jóval nagyobb tüntetéssel válaszolt.
A Csurka-tanulmánnyal a kormány nem foglalkozott, az MDF elnöksége és választmánya nem határolódott el tőle, csak az Antall betegségére és utódlására vonatkozó fölvetést ítélték el. Ezt a kritikát Csurka azonnal elfogadta. Annál élesebben elhatárolódtak viszont az MDF vezető szervei Debreczeni Józsefnek a Népszabadságban megjelent cikkétől, melyben a dolgozatot komplett náci alapvetésnek minősítette. Debreczeni ellen etikai eljárást is indítottak, és megrovásban részesítették. Debreczeni minősítéséhez csatlakoztak az MDF „nemzeti liberálisai”, Elek István, Balázsi Tibor, Furmann Imre stb. és az ellenzéki pártok vezetői. Kövér László parlamenti beszéde szerint a kormány és az MDF elnöksége „szánalmasan lapos, a lényeget elkerülő nyilatkozataikkal gyakorlatilag legitimálták… szalonképessé tették a náci nézeteket”. Antall József végül augusztus végén az Országgyűlésben (miután zárt ajtók mögött három órán át nevelte a frakcióját) kimondta, hogy nem azonosítja magát Csurka István dolgozatával, aki számos kérdésre hibás, téves és káros választ ad. A „lényeget”, az írás világnézeti-politikai minősítését a miniszterelnök ezúttal is elkerülte, ellenben elítélte azokat a párttársait, akik „a koalícióval élesen szembenálló sajtótermékekbe” vitték ki a vitát, pláne „a valóság határait átlépő” minősítésekkel. A világsajtó általában elkésettnek és langyosnak értékelte a miniszterelnök elhatárolódását. Katona Tamás államtitkárnak egy tucat aggódó budapesti nagykövet előtt kellett magyaráznia a bizonyítványt. Tom Lantos az amerikai kongresszus elé vitte az ügyet, amit Tar Pál, washingtoni magyar nagykövet levélben köszönt meg neki, s biztosította az amerikai képviselőket arról, hogy „amikor elítélik (a Csurka-dolgozat – r. s.) antiszemita és antidemokratikus kitételeit, ezt az ítéletet a magyarok többsége osztja”.
Az MDF tagjainak többsége azonban nem osztotta. Elek István is, Debreczeni József is úgy nyilatkozott, hogy tagság többsége (Debreczeni szerint háromnegyede) Csurka mögött áll. Az MDF helyi és regionális szervezeteinek állásfoglalásai döntő többségükben Csurka mellett szóltak. Az MDF prominens személyiségei vagy nem nyilvánítottak véleményt arról, hogy a Csurka-dolgozat antidemokratikus és antiszemita nézeteket tükröz-e, vagy kifejezetten tagadták ezt, mint pl. Lezsák Sándor, Für Lajos vagy Boross Péter.
Az MDF „nemzeti liberálisai” magukra maradtak. Kivételes aktivitásával kitűnt közülük Kerényi Imre, aki számos cikkben szólította föl az alelnök barátait, rokonait és üzletfeleit, hogy hajszolják a távozásba, esetleg az idegösszeomlásba Csurkát: „folytassuk ellene harcunkat a lélektani hadviselés eszközeivel. Tisztelettel kérem Önöket, faggassák meg a vezér legközvetlenebb környezetébe tartozó személyeket, családjának tagjait, színész testvérét, annak fiát… szőke hajú titkárnőjét… Kérdezzenek mindaddig, míg a mamut össze nem omlik.” (Magyar Hírlap, 1992. szeptember 26.)
Bencsik András ekkor lépett be az MDF-be, mert úgy vélte, hogy „az ominózus dolgozatban megfogalmazott gondolatok nagyon komoly veszélyt jelentenek”, s „én a nemzeti liberális gondolat híveként személyes befolyásomat latba vetve talán tehetek valamit a helyzet javításáért”. (Magyar Hírlap, 1992. augusztus 28.)
Annak, hogy a Csurka-dolgozat nem vetette szét az MDF-et, a kormánytöbbség elvesztésétől való félelmen túl még két lényeges oka volt. Az egyik az, hogy az MDF csurkista többségének többsége reálcsurkista volt. Vagyis tetszett nekik a Csurka által kínált alternatíva, csak tudták, hogy irreális. A másik ok pedig az, hogy a kormánypárti tábort a legvadabb csurkistáktól a legliberálisabb „nemzeti liberálisokig” összetartotta a médiaháború.
A paktumpolitikával vádolt antalli MDF a médiaháborúban akarta bizonyítani, hogy az MDF-SZDSZ paktum ellenére, illetve annak kijátszásával is érvényesíteni tudja a „nemzeti oldal” érdekeit. A paktumnak a közmédia pártatlanságára vonatkozó része volt az, amit a kormányzóképesség veszélyeztetése nélkül föl lehetett rúgni. A paktum szerint a média pártatlanságát két dolog garantálta. A tömegközlési eszközök pártatlanságát felügyelő paritásos bizottság és az, hogy a közmédiák elnökeit az ellenzék által jelölt köztársasági elnök nevezi ki. A bizottság megalakítását elszabotálták, a teljes konszenzussal kiválasztott médiaelnökök ellen hadjáratot indítottak annak ellenére, hogy a politikai szempontból legfontosabb, leghallgatottabb hírműsorok a rádióban is, a televízióban is kifejezetten kormánypártiak voltak. A miniszterelnök először ellenalelnökök kinevezésével próbálta ellehetetleníteni a médiaelnököket, majd a fölmentésükre tett javaslatot. A köztársasági elnök védte a paktumot, a közmédia pártatlanságát, ragaszkodott hozzá, hogy a médiaelnököket (Hankiss Elemért és Gombár Csabát) legalább az ellenzék egy részének támogatását bíró elnökök váltsák föl. Csakhogy a köztársasági elnök garanciális szerepét, amit a paktum tartalmazott, alkotmányjogilag kétségbe lehetett vonni. Az Alkotmánybíróság az elnök mérlegelési jogkörét igen szűkre szabta, úgy kezelte a médiaelnököket, mint a kormányzati pozíciókba kinevezendő személyeket, például a minisztereket. Ebben a kétes helyzetben médiatörvény híján a közmédia pártatlanságának fölszámolását, kormánypárti megszállásának kísérletét az alkotmányos rend védelmeként is be lehetett mutatni, sőt annak is lehetett gondolni, és ezen az alapon össze lehetett hozni az MDF tüzét és vizét. A dolgozat megjelenése után Csurka kivált az Országgyűlés kulturális bizottságából, mert nem kívánt együtt dolgozni azokkal a „nemzeti liberálisokkal”, akik őt lenácizták. A bizottságban megmaradt „nemzeti liberálisok” azonban a nem kevésbé liberális Kupa Mihály pénzügyminiszter közreműködésével Csurka nélkül is remekül végigasszisztálták azt a folyamatot, mely koncepciós, minden elemében hamisnak bizonyult fegyelmi eljáráson, a médiaelnökök munkaviszonyának felfüggesztésén, a közmédiák költségvetési önállóságának alkotmányellenes felszámolásán keresztül a „nemzeti radikálisok” kezébe vezette a közmédiákat.
„Ellehetetlenült a tisztázás esélye, és bekövetkezett az, amitől mindig is féltünk: a kibékülés hangulati egysége uralta el az országos gyűlést a politikai alapértékek tisztázása helyett” – nyilatkozta Mile Lajos a következő év januárjában (168 óra, 1993. január 26.), az MDF 6. országos gyűlése után. A „Néhány gondolat” éppen az országos gyűlés elé íródott, s a gyűlést éppen a dolgozat miatt halasztották el. Az elhalasztott gyűlésen Csurkát és táborát benn tartották a pártban, annak ellenére, hogy Csurka a Magyar Fórumnak a gyűlés előtt megjelent számába brutális hangú dolgozatot íratott arról, hogy „Antallnak mennie kell”. Ezen a gyűlésen Furmann Imre szerint súlyosan megalázták a nemzeti liberális csoportot. (Magyar Hírlap, 1993. augusztus 5.) Amikor néhány hónappal később Csurka az ukrán alapszerződés körüli vitában lehazaárulózta az antalli centrumot, és ezzel kikényszerítette a pártból való kizárását, már csak a vércsurkisták szűk köre tartott vele. Velük a „nemzeti liberálisok” vezéregyéniségeit is eltávolították a pártból. A következetes csurkisták és a következetes anticsurkisták távozásával az MDF-ben még erősebb lett a reálcsurkista dominancia. Hosszú időre megrögzült az a formula, hogy Csurka remek diagnózist adott, pusztán a megoldási javaslatai voltak (sajnos) irreálisak. A Fidesztől pedig, amely ezt az MDF-et is hajlandó lett volna a hatalomban megtartani, s amely a médiaháborúban magukat kitüntetett „nemzeti liberálisokat” átvette, elfordultak a kormányváltó hangulatban lévő választók, s átpártoltak az MSZP-hez.
A reálcsurkista MDF vereséget szenvedett, de a reálcsurkizmus mélyen beépült a magyar közéletbe, túlélte Csurka eljelentéktelenedését, és különböző formációkban máig is összecementezi a polgári demokrácia jobboldali híveit és ellenfeleit.
Csurka István: Néhány gondolat a rendszerváltozás két esztendeje és az MDF új programja kapcsán – részletek (Magyar Fórum, 1992. augusztus 20.)
„Az ÁVO fő vérvonalai érintetlenül maradtak, a kultúra és a nyilvánosság Szirmai és Aczél kezébe került. (…) Budapest és Bécs volt ebben az önmagát túlélt, beteges korszakban az a két világváros, ahol a zsidóságnak szava volt, nyílt vagy rejtett befolyása, ahol meghatározó elem lehetett. Ezt a hegemón helyzetet látták veszélybe kerülni a Magyar Demokrata Fórum megalakulásával. (…) itt voltaképpen két fél birkózik: a nemzeti centrum, amelyiknek éppen úgy van keresztény szárnya, mint népi és egykori parasztpártian szocialista elkötelezettségű irányzata, és a baloldali blokk, amelyiket antikommunista radikalizmusban nem lehet túlharsogni, de amelyik végeredményben az 1945 óta folyamatos uralmat akarja fenntartani. Ebbe természetesen beletartozik a zsidóság befolyásának biztosítása is… (…) Egyszer majd, egy nyugalmasabb időben talán valaki megírja, hogyan mozog a magyar társadalom testében az az ejtőernyős csapat, amelyik szükség szerint hol Galilei Kör, hol polgári liberális gondolkodók folyóirata, majd Kun Béla és Szamuely Tibor gyilkos terrorlegényeivé lépnek elő, majd moszkovita emigráció lesz belőlük… (…) Göncz nem-et mond, mert a háta mögött állók, a kommunista, a reformkommunista, a liberális és radikális nómenklatúrások, a párizsi, a New York-i és a Tel Aviv-i összekötők ezt parancsolják neki. (…) Hol van a világban olyan tekintély, amelyik a szerb haláltáborok és gyermekgyilkosságok után joggal szólhatna bele a magyar belpolitikába a kormányzat öntörvényű és határozott lépéseit rosszallva? Nem kell tovább külföldi tapsokra várnunk, mert a külföld egy része, a régi banki összeköttetések sugalmazására éppen a tehetetlenségnek és a lagymatagságnak tapsol, arra mondja rá, hogy demokratikus, meg piacgazdasági, ami rablás. (…) A konszenzus a nómenklatúra legújabb hatalomban maradási jelszava. Rá még csak hivatkozni is halálos veszedelem. (…) Elegendő csak néhány száz embert szigorú törvényességgel elszámoltatni és törvényesen megbüntetni, és ez a szovjet támasz nélkül maradt harácsburzsoázia egymást beárulva esik térdre előttünk. (…) radikálisan ki kell füstölni minden apparátusból az oda nem illő, a háttérben szabotáló erőket… (…) A Magyar Rádióban és a Magyar Televízióban rendet kell csinálni, el kell távolítani, ha kell, rendőri erővel, a törvényellenesen kinevezett intendánsokat és sleppjüket, és ha a köztársasági elnök úr továbbra is ellenáll, ha a törvénytelenség útját járja, akkor bármilyen adminisztratív intézkedés, bármilyen erő igénybevétele meg van engedve, mert törvénytelenségben egyik sem ér fel az ismételt aláírás-megtagadásokkal. (…) Véget kell vetni annak a beteges gyakorlatnak, hogy az ifjúságban minden roszszért a bőrfejűeket okoljuk és őket rendőrileg neveljük, az egyéb betegességeket, bűnözést és a kulturális bűnözést pedig elnézően tudomásul vesszük. (…) … bizony a romlásnak genetikai okai is vannak. Tudomásul kell venni, hogy túlságosan hosszú ideje élnek velünk… halmozottan hátrányos helyzetű rétegek, csoportok, amelyben a természetes kiválasztódás szigorúsága nem működik, mert nincs is értelme. (…) Antall József a magyar politika nagy alakja, a történelem kiegyező, stabilizáló, megőrző politikusai között valahol Deák és Bethlen István között van a helye. (…) Amilyen nyerő lapja volt ő a kilencvenes választásokon az MDF-nek, annyira zavarba ejthető most betegsége folytán. (…) Neki részt kell biztosítani az utód kijelölésében és betanításában. Ez a művelet halaszthatatlan.”
