SEBŐK JÁNOS
Szemétre való-e a Popfesztivál?
A Szigeten megtartott LGT-koncert kapcsán frontális – hangvételében egyedülálló, szokatlanul durva – támadás indult a Képzelt riport egy amerikai popfesztivál és a Presser-Adamis-szerzőpáros ellen. A kritikusok és publicisták nemcsak hogy sárba döngölték, hanem egyenesen a zene- és kultúrtörténet szemétdombjára vetették a produkciót. Bizonyságképpen néhány idézet:
Zsadon Béla, quart.hu, G. A. úr X-ben Képzelt riport, LGT: „1973 forradalmi áttörést hozott a magyar operett történetében. A Víg Színházban (sic!) bemutatták a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című zenés-táncos izét. Azt hiszem, rockmusicalnek mondják. A vaudeville, az opéra-comic, a Singspiel meg a népszínmű televényén viruló, több százada töretlen népszerűségű műfaj új magyar hajtásának első bimbaját a beatnemzedék Lehár Ference vagy Kálmán Imréje (de legalább Eisemann Mihálya) fakasztotta, beatzenekart rakván egy különös, viszont élvezhetetlen, sőt eleve hamvában holt szüzsé alá… 73-ban (…) az egész egy rakás cukrozott szarnak tűnt. Most is annak tűnik.”
Valuska László, index.hu, A Képzelt riport Sziget-ellenes kommunista propagandamű: „Déry a porba gyalázta azt a kultúrát, amiért annyira rajongtak. De ekkor jött az Adamis Anna-Presser Gábor páros, akik biztos a belülről bomlasztás jól ismert stratégiája miatt elkészítik az előadást, miközben teljesen kitörlik az emberek fejéből, mennyire súlyos baromságokat írt le Déry. Mára a Képzelt riport ugyanolyan béna házibulizene, mint az István, a király. Plusz a kiherélt ideológiai maszlag a háttérben mégis csak megmaradt, elég elolvasni a musical dalszövegeit, ezért érthetetlen, miért ezzel ünneplik a Sziget 15. évfordulóját.”
Uj Péter, Népszabadság, Elöljáróban: „Szóval tehát: máma kezdődik a förgeteges páré, egy rettenetes, ostoba, rockellenes kurzusdarab rockoperett-változatával, amely változat helyi érdekű rocklegendává lett az idők során, bizonyítva, hogy Árpád népe az égvilágon semmit sem értett meg a rock and rollból, a még rosszabbik esetben a rendszerváltásból sem, ellenben Aczél György szavaira nagyon is fogékony… Csak értékén kell, illetve kéne kezelni az értékeket, a Képzelt riportot elfelejteni, ahogy van, és ahogy Horn Gyulát nem tüntették ki, úgy Presser-Adamisnak kijárna a saller, már ha úgy akarnánk tenni, mintha lett volna rendszerváltás.”
Ahogy pestiesen mondják. Nem semmi, amit itt egy bizonyos kritikusi kör?, műhely? – írói munkássága részeként – összehordott. Némely kollégám elintézi az ilyesmit egy legyintéssel („Bolond lyukból bolond szél fúj”), de ezek a szövegek ennél többet érdemelnek. Rávilágítanak ugyanis valami fontos jelenségre, immár a szellemi életben is egyre jobban terjedő gyakorlatra. Az utcai populista politizálás stílusa immár a kritikák, publicisztikák hangvételében is megnyilvánul. Itt is különböző nézetek, táborok uszulnak egymásnak, s történelmi tényeket teljesen mellőzve, vagy azokat semmibe véve agresszív, kirekesztő, megmondó, megsemmisítő állítások kerülnek papírra, világhálóra, s minél nagyobb nettó hülyeséget állít valaki, annál nagyobb visszhangot kelt, annál inkább foglalkoznak vele.
Ezúttal is valami ilyesmi történt, néhányan – amolyan szellemi verőlegényként – megmondták a tutit, s akinek más a véleménye az megnézheti magát… Mi azért csak vizsgáljuk meg ezt az ügyet, szemétre való-e a Popfesztivál?
Történelmi háttér – Kádárral, munkásellenzékkel
A Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című rockmusicalt 1973. március 2-án, egy belpolitikailag meglehetősen zűrzavaros, feszültségekkel terhes időszakban mutatták be a Vígszínházban. Ahogy mondani szokás: egy olyan történelmi pillanatban, amikor a bel- és a külpolitikai helyzet egyaránt fokozódott. A hetvenes évek elején, a „béketáboron” belül mindinkább érvényesülő brezsnyevi doktrína a 68-as reformokat, az új gazdasági mechanizmust elindító, a Nyugat felé óvatosan nyitó magyar politikai vezetést is el kellett hogy gondolkoztassa az önálló cselekvés, a már megkezdett, illetve bevezetett reformok határait illetően, s miután komolyan fennállt annak veszélye, hogy a „Dubèek-kór” a hazai pártelitet is megfertőzte, szovjet ösztönzéssel és támogatással kemény ellenerők – az ún. munkásellenzék – kezdtek szervezkedni a „magyar revizionizmus” térnyerésével szemben. A párthierarchia második embere, Biszku Béla, a szakszervezeteket kézben tartó Gáspár Sándor, a villámgyorsan emelkedő megyei vezetők, Komócsin Zoltán és testvére, Komócsin Mihály, Grósz Károly, Pap János (vörös Csák Máték), valamint Pullai Árpád, Nemes Dezső, Kállai Gyula stb. voltak ennek a szektás-balos, keményebb diktatúrában gondolkodó, brezsnyevista csoportnak a vezéralakjai, akik a párton belül a prágai példát emlegetve 1972-re kiélezték az ellentéteket, amelyekről természetesen a közvélemény semmit sem tudhatott.
A politikai kulisszák mögött zajló hatalmi harc azonban akkor lángolt fel igazán, amikor 1972. május 26-án, 60. életévének betöltése apropóján Kádár János egy bizalmas levélben jelezte a pártvezetésnek, hogy szeretne visszavonulni. A háttérben azonnal elkezdődött az utódlási harc, s annak jeleként a magyar vezetők moszkvai vendégjárása. Novemberben Brezsnyev Magyarországra érkezett, és sokan azt hitték, hogy leváltja Kádárt. Hamar nyilvánvalóvá vált azonban, hogy a válságot csak úgy lehet elsimítani, ha Kádár a helyén marad, ugyanakkor nem lehetett kétséges, hogy ennek komoly ára lesz. A fordulatra az MSZMP KB 1972. november 14-15-i ülésén került sor, amelyen meghirdették a „munkáspolitikát”, vagyis a keményvonalasok leszerelésére megkezdték az „ideológiai rendcsinálást”, ami nemcsak a politikai vonalon, hanem a kulturális-szellemi életben is éreztette hatását. Megkezdődött az a „szellemi mészárlás”, amelynek során a következő évtől a reformerőkkel, az ellenzékkel, a radikális törekvésekkel éppúgy leszámoltak, mint az „ifjúsági problémával” vagy a rock „underground” és „progresszív” vonulataival, képviselőivel.
Elsőként a Lukács-iskola tagjaival (Heller Ágnes, Hegedüs András, Márkus Mária, Márkus György, Bence György, Kis János, Vajda Mihály, Fehér Ferenc stb.) számoltak le. A filozófusok-szociológusok után következtek a reformközgazdászok, majd az ellenzékinek mondott értelmiség más tagjai, csoportjai (Konrád György, Szelényi Iván). Letartóztatták Haraszti Miklóst a Darabbér című szociográfia terjesztéséért, a sajtóban támadás indult a politikai színházat játszó radikális Orfeó együttes ellen, majd Halász Péter alternatív színházi törekvéseit gáncsolták el, 1973 nyarán pedig a Galántai György által szervezett balatonboglári tárlatokat tiltották be, de ekkor kezdődött eljárás a miskolci rockfesztiválon elhangzott mondatai miatt Bródy János ellen, amely aztán továbbgyűrűzött a Jelbeszéd-ügyben. A cenzúra eközben már kőkeményen működött, s a hanglemezekről még József Attila és Petőfi Sándor egyes verseit (Bolyongok, Nemzeti dal, Európa csendes) is letiltották az egyre nagyobb beszarási koefficienssel dolgozó cenzorok.
A kultúrpolitika ekkor már – különböző szankciókkal – nyíltan törekedett a rebellis rock megzabolázására. 1972-73-ban egy többéves, a hatvanas évek végén kezdődött folyamat ért a végére. A pártvezetés ekkorra azt ugyan kénytelen volt belátni, hogy ez az eredetileg Nyugat-majmolásnak, divatjelenségnek beállított zene társadalmi-szociológiai-kulturális tartalmakat hordoz, és a vártnál (a kívánatosnál) sokkal nagyobb lett a jelentősége a fiatalok, a farmeres nemzedék (később nagy generáció) életében, de azt már az 1973-ra kialakult, egyre feszültebb helyzetben nem tűrhette, hogy – minden tiltás és hátráltatás, jogi-bürokratikus akadály ellenére – ennek a zenének, illetve a muzsikusoknak a koncerteken, a klubokban, a politikai és kulturális fórumokon még nagyobb szerepük, jelentőségük legyen.
Kísérlet a rock likvidálására
Elsőként az Illés tagjainak perbe fogása (1969), a zenekar Budapestről történő kitiltása (1970), Mészáros Márta Illés-filmjének betiltása (1971) jelezte, hogy a hatalom toleranciája csökkenőben van a műfaj intellektuális vonulatával szemben. Aztán a különböző intézkedések – például az a 6/1971 MM. számú rendelet, amely a műfajt „társadalmilag, művészileg értéktelennek” bélyegezte – nyilvánvalóvá tették, hogy a rockot „odafent” a kultúra szemétdombjára vetették. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a műfaj „közveszélyes munkakerülőit” a továbbiakban nemcsak intézményi felügyelettel, de giccsadóval, kulturális járulékkal és még számos komoly, anyagi-szociális hátránnyal járó szankcióval sújtották. Maguk a zenészek panaszolták, hogy olyan volt ez az intézkedés számukra, mint Werbőczy Hármaskönyve a XVI. század elején a parasztoknak. Társadalmilag-gazdaságilag lebéklyózta, gúzsba kötötte, a fejlődéstől elzárta, a kulturális életből kizárta s egy sajátos kelet-európai fejlődési vonalra terelte őket. A hetvenes évek elején bekövetkezett „beatkáosz”, számos zenekar feloszlása, átalakulása jelezte, hogy az intézkedés elérte a célját.
A jogi-gazdasági alapozást aztán az ideológiai alapú hivatali-intézményi megrendszabályozás követte. Az addig támogatott amatőrfesztiválokat leállították, átmenetileg vége szakadt a Ki Mit Tud?-oknak, 1972-ben utoljára rendezték meg a Táncdalfesztivált, a Világ Ifjúságában nem közöltek többé zenei témájú írásokat, a Magyar Ifjúságban megszüntették a rockkal foglalkozó Ritmus rovatot, az Ifjúsági Magazin poprovata minimálisra zsugorodott, a lapban a rock életformát (szex, kábítószer, rock and roll) és a Rolling Stonest, Janis Joplint, Chuck Berryt támadó írások jelentek meg. Az ifjúsági zene a televízió műsorából is eltűnt, a rádióban egy-két műsortól (Komjáthy) eltekintve nem nagyon vették figyelembe a hallgatóság igényeit, a „hiánycikkgyárnak” mondott hanglemezgyár pedig olykor fél évig nem adott ki új lemezeket. Minden fórumon csak a slágereket, a szórakoztatónak mondott táncdalokat, vagy az ún. slágerbeatet” népszerűsítették.
A közéleti töltésű vagy az újdonság erejével ható „progresszív” törekvéseknek már nem volt se idő, se tér, pedig a műfajban világszerte fontos változások zajlottak. Mindenekelőtt a rock mint zenei nyelv alakult át véglegesen. A korábbi háromakkordos dalok eltűntek, s helyettük új, bonyolult zenei formák, stílusok (hard rock, szimfonikus rock, dzsessz-rock, folk-rock) születtek.
Külföldön a zene – látványelemekkel gazdagodva – a kis klubokból sportcsarnokokba, szabadtéri fesztiválokra, később színházakba, a filmvászonra költözött, miközben aktívan bekapcsolódott a politikai életbe, részt vállalt a kisebbségi mozgalmakban, s nem utolsósorban legjobb alkotói és alkotásai révén beemelődött a társművészetek közé. Ez a folyamat a hetvenes évek elején csírákban Magyarországon is elkezdődött. Az Élet és Irodalomban például a beatmozgalomról kialakult vitában tekintélyes népművelők – köztük Vitányi Iván – még azt javasolták, hogy a kulturális életben állítsák az új ifjúsági zenét, ezt a modern városi népzenét a közművelődés szolgálatába, de a zene a társművészetekkel kapcsolódva kapjon, hordozzon olyan tartalmakat is, amelyek alkalmasak nemcsak a tömeg-, hanem az elitkultúra megújítására is.
A reformellenes hangulatban azonban ezek a javaslatok már nem valósulhattak meg, sőt a korábbi „vívmányokat” is sorra visszavonták. A zenekarok ellen indított hajszával párhuzamosan jelentős intézményes változások is elkezdődtek. Az amatőr fesztiválok után magát az amatőr mozgalmat, a háromszázezer (!) főt számláló öntevékeny csoportokat is felszámolták. Hasonló sorsra jutottak az amatőrmozgalmaknak keretet-teret nyújtó öntevékeny klubok (köztük az Illés- és Omega-klub) is. A belső elhárítás (III/III-as ügyosztály) ekkortól figyelte kiemelt feladatként a műfaj fontos szereplőinek életét, működését. A cég emberei beférkőztek vagy beépültek az intézményrendszerbe, a zenekarok, a klubok, a koncerthelyek közvetlen környezetébe, s a maguk módján igyekeztek védeni a hatalom bástyáit. Elsősorban a „társadalmilag veszélyes” előadókra (Illés, Kex, Cseh Tamás, Radics Béla [„Bélát a pártba, Bélát a kormányba!”], KITT Egylet), zenészekre (Bródy János, Baksa Soós János), jelenségekre („magyar hippik”, galerik), intézményekre (beatklubok, egyetemi klubok, táncházak, Ifjúsági Park, E épület, Kassák Klub, 25. Színház, Bem rakpart) specializálták tevékenységüket, de úgy általában is igyekeztek kordában tartani az „ifjúsági zenét” és a „beatmozgalmat”.
A kultúrpolitikában alkalmazott három T (tiltás, tűrés, támogatás) közül ebben a korszakban a tiltás kapott egyre nagyobb szerepet, s ebbe az új törekvések közül a színházi kezdeményezések is beletartoztak. A Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról története ennek a küzdelemnek egy emlékezetes epizódja.
A betiltott Szupersztár
A rock és a színház összekapcsolásával – a Jézus Krisztus Szupersztár színpadra állításával – elsőként Miklós Tibor, a Rockszínház későbbi alapítója próbálkozott. Egy Magyarországra hozott nagylemezről lefordította a dalszövegeket, s miután a zenészek akkori törzshelyén, a Royalban hallotta, hogy Békés András a színművészeti főiskolásokkal elő szeretné adatni a darabot, a fordításokkal fölkereste a rendezőt. Visszaemlékezése szerint a találkozón jelen volt Vámos László, az Operett Színház akkori főrendezője, akinek szintén tetszettek a szövegek, de Békéssel egybehangzóan kijelentette, hogy a zene miatt ezeket magyarul nem lehet elénekelni. Miklós azonban a Korong együttes tagjaival oratorikus formában színpadra állította a darabot, és az újpesti Derkovits Művelődési Házban Vámosnak és Békésnek is bemutatták a produkciót. „Kicsit hallgattak, aztán megkértek, hogy még egyszer adjuk elő. Csak a dobot tették hátrább. Nagyon tetszett, s azt tanácsolták, hogy adjuk elő így, oratorikusan. Néhány előadás után majd közösen kitaláljuk, miképp lehetne továbblépni…”
A Korong tíz előadáson óriási szakmai és közönségsikert aratva be is mutatta a darabot, s az alkotókban már egy új rockszínház koncepciója körvonalazódott, amikor beütött a mennykő. Egy rádiós szereplés alkalmával kiderült, hogy dr. Polinszky Károly aláírásával 1972. október 13-án a Művelődési Minisztérium körlevelet adott ki az egyetemek és főiskolák részére, amelyben a darabot „fentről” betiltották. „Nem tartom célszerűnek sem tanulmányi, még kevésbé pedagógiai okokból olyan előadások, produkciók egyetemeken, főiskolákon való bemutatását, amelyek nem illenek oda, mert nem szolgálják megfelelően a hallgatóság művelődését, világnézetének, ízlésének, gondolkodásának alakulását, nem nyújtanak nemes szórakozást. Ilyen pl. a Jézus Krisztus a szupersztár c. rock-opera, amely nem zenéje, hanem tartalma miatt alkalmatlan az ifjúság igényes szórakoztatására, s amelyet a Budapesti Műszaki Egyetemen a közelmúltban bemutattak.”
A körlevél kiadása után a Szupersztárt mindenhol betiltották, s a zenészek hiába próbáltak magyarázatot kérni, mindenhol falakba ütköztek. Miklós Tibor végül Vámos Lászlóhoz fordult, segítsen. „Éppen Aczél Györgyhöz készülődött a Hegedűs a háztetőn ügyében. Akkoriban azt is pihentetni kellett. De ő sem tudott segíteni. Szaladtam Keszi Imréhez, hiszen a Film, Színház, Muzsikában éppen ő sürgette a Jézus Krisztus hazai bemutatóját… (…) kijelentette, neki tanítványa volt Aczél György, megpróbálja, ír neki egy levelet. Biztos megírta, de közben mégsem változtak a dolgok. Furdalt a lelkiismeret, hogy szegény Korong-zenészeket teljesen lehetetlen helyzetbe hozta. Összeszedtem minden bátorságomat és becsattogtam a Központi Bizottság székházába. A közönségszolgálati irodába. Mondtam, mi a bajom, de a Korongról, a Jézus Krisztus Szupersztárról még addig egyáltalán nem hallottak. Végül kitartásom jutalmaként telefonon beszélhettem Aczél György titkárnőjével. Végül valószínűleg az ő segítsége révén személyesen is beszélhettem Aczél Györggyel… Amíg vártam az előszobában, kijött egy férfi, aki Aczél titkáraként mutatkozott be, és én tisztán úgy értettem, hogy Pándi Pálnak hívják. Aczél személyesen is elmondta, hogy utánanéznek az ügynek, és itt bizony túlkapás történt. S bár a Jézus Krisztust nem adhatjuk elő, de letiltásról természetesen szó sincs. Jó munkát és további sikereket kívánt. A titkára még azt is hozzátette, hogy ha bármilyen ügyben segíthet, csak hívjuk, úgyhogy a Pándi nevet jól elraktároztam az emlékezetemben. Aczél Györggyel legközelebb akkor találkoztam, amikor KISZ-díjasok lettünk a Rockszínházzal. Azt mondta: – Emlékszem ám magára. Na látja! A végén még a Szupersztárt is el fogják játszani…”
A betiltás természetesen nemcsak a Szupersztár további előadásait „meszelte el”, de a nagyreményű zenekar pályafutását is. A klerikális reakció propagandája 1972-73-ban nem kaphatott nyilvánosságot. A „nyugati hippikultúra bírálata” viszont hosszas viták után igen, s így néhány hónappal később egy másik tabudöntögető darab, a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról mégis színpadra kerülhetett.
Az engedélyezett Popfesztivál
A rockmusical alapjául szolgáló kisregény1971-ben jelent meg. Írója, a 77 éves Déry Tibor ekkor már túl volt a nagy műveken, a vitákat kiváltó önéletrajzon (Ítélet nincs), s az aczéli korszak egyik – mondjuk így – szimpátiával kezelt írójaként (a teljhatalmú pártbürokrata a világfi Déry egykori asztaltársaságában afféle versmondó művészjelöltként szerényen meghúzódhatott a nagyok mellett) a Balaton mellett élte öreg napjait, ahol kedvtelésből külföldi lapokat, magazinokat olvasott, s ezekből a hírekből, sztorikból reflexiókat, jegyzeteket, naplóbejegyzéseket írt.
A Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról kisregény apropóját az 1969 augusztusában lezajló woodstocki, illetve a decemberben már gyilkossággal végződött altamonti fesztivál szolgáltatta (ahol egy Meredith Hunter nevű afroamerikait leszúrtak a Pokol Angyalai). De Déry a témában való járatlansága miatt meglehetősen hevenyészve – az eseményeket, helyszíneket összekeverve, a múlt kísérteteitől űzve, a nyugatellenes propagandától megfertőződve -, felszínesen, előítéletesen, mondhatni „kurzus-pártian” írta meg a művét. Ráadásul a kisregény stilisztikailag is elvetélt kísérlet volt, mert az írónak a keszekusza cselekményben nem sikerült a főszereplők – Eszter és az őt kereső József – történetében a Múltból (holokauszt) eredeztetett kelet-európai zsidó sorsot az amerikai ellenkultúra Jelenének fejleményeivel, helyszíneivel hitelesen szervesíteni.
A kisregényt ennek megfelelően a kritika óvatos távolságtartással, s a „nagy írónak” kijáró, tisztelettel vegyes fanyalgással fogadta. A rádió dramaturgja, Pós Sándor azonban fantáziát látott a szövegben, s a kurrensnek ítélt téma okán megpróbálta színpadra adaptálni. Zenés darabot akart készíteni belőle, s ötletével felkereste Déryt, aki éppúgy képtelenségnek tartotta a színrevitelt, mint a kulturális élet más szereplői, de áldását adta az elképzelésre.
Pós szövegkönyvét Várkonyi Zoltán, a Vígszínház igazgatója segítette színpadig, aki vállalta az előadást, de előbb szakmai és politikai vonalon is meg kellett küzdenie az akkori „közegellenállással”. A Vígszínház ugyanis szakított a hatvanas évek sikeres zenés színházi (Egy szerelem három éjszakája) hagyományaival, s bár ezúttal is ajánlottak a darabhoz díjakkal elhalmozott, „komoly” zeneszerzőket, Marton László rendező azonban inkább a „könnyűzenészekkel” dolgozott együtt. Első körben az Illésre gondoltak, Bródyék azonban visszautasították az ajánlatot. Ma már tudjuk, hogy Szörényivel – a továbblépési lehetőségeket keresve – ők is a zenekari keretek tágításán, egy zenés színpadi előadás létrehozásán gondolkoztak. De elképzeléseikben egyrészt történelmi, magyar téma, az István, a király első gondolatcsírája szerepelt, másrészt – ahogy Bródy megfogalmazta – a kisregény műfajellenes hangvételével nem tudtak azonosulni.
Így a következő felkérést az LGT háziszerzői kapták, akik viszont elvállalták a feladatot, mert másként – a főszereplők sorsa felől – értelmezték a születendő darabot. Presser visszaemlékezése szerint: „Amikor a Popfesztivál kapcsán találkoztam Déry Tiborral, megkérdeztem tőle: jól értem-e, miről szól a regény. Úgy gondoltam, arról szól, hogy ha elmész innen, magaddal viszed a sorsod. Mondta: igen. Ezzel helyére is került bennem a történet.”
Aknamező és világsiker
A színház vezetése az 1972/73-as műsortervben a jobb meggyőzés érdekében egy „vörös farokkal” – „a nyugati hippikultúra kritikájaként” – ajánlotta az illetékesek figyelmébe a zenés darabot, és további fő érvelése az volt, hogy a bemutatóval egy új, fiatal korosztályt lehetne becsalogatni (és persze orientálni!) a színházba. A műsortervet – akkori szokás szerint – 1972. július 18-án megtárgyalta az MSZMP agit-prop. bizottsága, amely jóváhagyta a bemutatót (Várkonyi Zoltán kiállásának, kapcsolatainak bizonyára döntő szerepe volt a bemutató létrejöttében), de a visszaemlékezésekből tudjuk, hogy párt és a hivatalnokok végig rajta tartották a szemüket a próbákon, és számos vita alkalmával több alkalommal is csiszoltak az előadáson. Az orwelli odafigyelés nem volt véletlen, hisz a darab nemcsak a szex, kábítószer, rock and roll téma miatt számított szentségtörőnek, hanem egyúttal középpontba helyezte az addig jegelt „zsidó témát”, szóba hozta a disszidenskérdést, színpadra ültetett hosszú hajú, „senkiházi” zenészeket, s nem utolsósorban – a hivatalosan kitagadott rockot – beemelte a művészetek világába.
A már ismertetett korabeli viszonyok miatt tehát szerzők, előadók, színházi vezetők egyaránt jelentős tétekben „játszottak”, mert a bemutató nemcsak a modern zenés színház megteremtésének lehetőségét ígérte, de a tabutémák miatt a darab színpadra állítói olyan aknamezőn lépegettek, ahol bármikor felrobbanhatott alattuk egy-egy elrejtett robbanószer.
A Képzelt riport… bemutatójára 1973. március 2-án került sor, s a színpadon egy új tehetségeket felvonultató színészcsapat (Tahi Tóth László, Almási Éva, Balázs Péter, Kern András, Szakácsi Sándor, Ernyey Béla, Hegedűs D. Géza, Sörös Sándor, Nagy Gábor, Kútvölgyi Erzsébet) énekelte a Presser-Adamis-dalokat, hátuk mögött LGT-vel, amely a rockzenekarok közül elsőként játszhatott „igazi” színházi deszkákon. Az előadás azonban döcögősen indult, mert annyira szokatlan és új volt a játékstílus, a hangvétel, a zenei megszólalás, hogy a premier – dalokat nem ismerő – közönsége eleinte nem nagyon tudott vele mit kezdeni. Zenészkörökben sem váltott ki feltétlen hozsannázást az LGT közreműködése. Az LGT történetét megíró Szántó Péter szerint: „A Képzelt riport ellenséges, feszült légkörben készült. A Locomotiv együttesen belül is szakadás jött létre, mert Frenreisz Károly (bátyja, Latinovits Zoltán haraggal távozott a Vígszínházból) kivált az együttesből. Az akkori beat-, rock- vagy popzene sztárjai szinte egytől egyig ellene voltak, mert ifjúságellenesnek tartották magát a regényt, továbbá ellenszenves volt nekik, hogy egy ilyen együttes, mint a Locomotiv, részt vesz egy hivatalos színházi előadáson. Ezt a műfaj elárulásának tekintették.”
A fenntartásokat azonban hamarosan elsöpörte a siker. A közönség a későbbiekben már imádta a darabot, s miután a lemez is megjelent, a Képzelt riport… hónapok alatt kultikus jelentőségű művé vált. A zenészszakma is gyorsan megértette a bemutató fontosságát, jelentőségét, mint ahogy az előadás külföldi visszhangja is az áttörés jelentőségét hangsúlyozta. A Frankfurter Allgemeine Zeitung például így számolt be az előadásról. „Az elmúlt évben megjelent Magyarországon Déry Tibor Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című könyve… Pós Sándor átdolgozásában tragikus musical lett belőle. Olyasmi, mint a magyar Hair. Valószínűleg ez az első ilyen darab Kelet-Európában… A Hair című musicalben a háború és gyarmatosítás elleni tiltakozást a zene teljesen háttérbe szorítja, a Képzelt riportban viszont az előzményeket hűvös riporteri hangon részletezik, magyarázzák, úgyhogy a nézőnek lehetősége van elmélkedni… Presser zenéjének nagy része van ebben. A beat minden keménysége mellett a színpadon halk, gondolkodásra késztető zene szól. A dallamokkal, amelyek még a legrégibb magyar muzsikáig is visszanyúlnak és a szövegekkel, amelyek erejükkel Petőfire emlékeztetnek.” A brit Guardian és más lapok szintén nem fukarkodtak a dicsérettel, mert a kritikusok felismerték a premier fontosságát, s talán az sem véletlen, hogy a prágai vendégjáték alkalmával Haveltől Hrabalig a csehszlovákiai kulturális elit is jelenlétével tüntetett a színházban.
A darabot az első szériában tíz évig tartotta műsoron a Vígszínház. Azóta számos feldolgozása, átigazítása, ideológiailag modernebb változata is született, s a közönség ma is élvezi. Elsősorban azért, mert a Presser-Adamis-páros dalai előbb slágerekké, majd nemzedéki dalokká váltak („Ha nem bírod már elviselni azt, amiben vagy…”), utóbb pedig az évek múlásával beépültek a darabbal együtt öregedő korosztályok életébe, kultúrkincsébe.
A darab műfajtörténeti szempontból is rég a helyére került: a korabeli kompromisszumokat, megalkuvásokat, számon kérhető negatívumokat messze felülmúlja annak jelentősége, hogy a bemutató milyen pluszokat, lehetőségeket hozott a kultúrába, a színházi világba vagy a rockba. Általa megszületett a modern zenés színház, dolgozni kezdett egy új színházi alkotópáros, a rock legjobb képviselői nálunk is belépőt kaptak a művészetek testvériségébe, s a műfaj a későbbiekben nemcsak a színházzal, de a filmmel, a képzőművészettel vagy az irodalommal is számos alkalommal – egyenrangú partnerként – szövetségre lépett.
A bemutató a hetvenes évek elején lezajlott szellemi mészárlás közepette így egyfajta kitörési pontot jelentett abból az ideológiai gettóból, ami oly sok mindent és mindenkit bénított (likvidált, száműzött) ebben az országban. S bár megszületésekor, illetve később is – ahogy tíz évvel később az István, a király esetében is történt – valóban politikai hatalmasságok, majd viták „játékszerévé” vált, de a darab utóélete, az azóta létrejött átdolgozások, rendezői koncepciók bizonyítják, hogy a mű kiállta az idők próbáját. S ami fő, a közönség csaknem harmincöt év múltán is a magáénak érzi. Ezért ma kommunista vagy kurzusdarabként emlegetni, és – pláne – szemétre vetni, szűk látókörű, elvakult ostobaság.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 33. szám
