Forrás: ÉS

KŐBÁNYAI JÁNOS

Egy író elindul

Forgatókönyv Pap Károly novellái alapján

1. kép

Sötétségből szürkületbe váltó pirkadat. Vonatzakatolás. A vonat peronjáról egy fiatalember (főhősünk Pap Károly) bámulja Budapest hunyorgó, ébredező fényeit. A zakatolás felerősödik, s mint szöveg nélküli vers dobol. Erre a ritmusra úszik rá a fiatalember belső monológjaként, kissé énekelve, dúdolva:

Már hallom, tisztulva hallom

lombjaid igenlő zúgását:

ó, Erdő! Ükanyám!

fogadj majd el engem,

bolond szegény ritkavérű zsidót,

Már a belső kerületeken csattog át a vonat. Szintén a fiatalember hangja, más tónusban, mint a versé. Egy folyamatos – nem monológ – hanem önmagával folytatott párbeszéd, amely uralni fogja a filmet, mert hősünk állandóan küzdelmes párbeszédet folytat önmagával.

Pap Károly: Hová menjek? Melyikkel beszéljek? Legszívesebben Adyt látogatnám meg, csakhogy az már régen halott.

Lassuló vonatzakatolás, a fékezés sistergése, benne tovább zakatol önállóan a vers:

Szabadíts meg engem a pénztől,

Ó, Erdő, szabadíts föl

rút inasságomból,

ragadj el, ó ragadj el

engem: búsuló kentaurt!

2. kép

Budapesti pályaudvar. Közben teljesen kivilágosodott. Tűző nap. A fiatalember kiszáll a harmadosztályú kocsiból, s megáll a peronon papírba burkolt kis csomagjaival. Kicsit idegenül szemléli a nyüzsgést, ami körötte zajlik. Tetszik neki, ahogy az emberek sietnek, kiáltoznak, ölelkeznek, csókolóznak, torlódnak! Rá senki se vár. Leteszi könnyű csomagjait. Nehezen lélegzik. Megtörli az arcát, körülnéz.

3. kép

Az idegen város forgataga. Idegen utcasarok. Hősünk csak nézi ezt az idegen világot, leginkább a nőket. Egyik-másik nyomában bátortalanul elindul. Közben a belső hang:

Pap Károly: Merre mennek? Mit akarnak? Mind-mind egy-egy láncszem a legutolsóhoz, akihez majd eljutok egyszer. Vagy valamennyien csak helyettesítenek valakit, akihez még ma el fogsz jutni – általuk? Vajon kihez?

Ráúszik a vers a monológra – egyre halkuló, mintha még a vonatból ki sem szállt volna:

Ó, Erdő,

előre kóstolom színes mézedet,

amely édesebb legyen

a város nőinek édesre festegetett vérénél.

Majd felerősödve:

Pap Károly: Kit keresel? Azt, aki megállít változásaidban, vagy aki egymaga kerget majd végig valamennyi változáson? Vagy talán csak magát ezt az elmerülést keresed, a puszta elmerülést valami szüntelen szomjúságba? Ó, merre indulsz…? Siess, siess, mert már nem sokáig látod őket: eltűnnek, szétrebbennek, elbújnak, s elnyeli őket az erdő.

4. kép

Befordul az egyik sötét utcába, szinte megverten kullog az utca vége felé. Fáradt. Érzi a lába, a dereka ólmos húzását. Csomagjait lerakja az aszfaltra, kalapját kezébe fogja, arcát törölgeti. Egyik-másik nő, akit nyíltan bámul, vissza is néz, kacsint rá. Elfintorítja arcát, s csak áll. Figyelmét a város szegényei kötik most le: egy csoport rongyos, mezítlábas ember a járda mentén hajladozva turkál az utcai hulladékban.

Pap Károly: Bezzeg ezeknek az illata nem vonz! Hozzájuk nem óhajtasz közelebb férkőzni, járásuk nem ver fel a szívedben más és más ritmust, tőlük nem kell félteni magadat, hogy önmaguktól elkezdenek remegni a vágytól, hogy magadhoz öleld őket!

Vállára veszi a csomagjait, s megy az egyik nyomorult után. Szeme félénk undorral és szégyennel vizsgálgatja a szennyes rongyokat, amelyek előtte lebegnek egy vékony lábszáron, amelyről többször el-elkapja tekintetét. Irtózattal a zsebébe kotor, hogy egy krajcárt adjon neki! S mire mégis rászánja magát: a nyomorult már átkullogott a szomszéd járdára.

Ám hamarosan ott van helyette egy másik. Ez nem csak alul, felül is majdnem egész mezítelen. Csak egy szennyes ing lóg róla rojtokban, s alul valami zsák, mint egy kötény, bekötve combjai közé. Hasonló alakok csapatostul kószálnak, ülnek a járdán, a padon, a kirakatokat nézegetik, vagy némán koldulnak. Egyiknek is, másiknak is nyomába ered. Új és új utcák sodorják kijjebb.

5. kép

Egy ilyen koldus-csavargót követve egy kis térre ér. Letelepszik egy üres padra.

Pap Károly: Önfegyelem és beosztás nélkül nincs igazi eredményes élet! Túlságosan szétszórt vagyok. Egyszer ijedt, aztán lázas. Lapuló, aztán tűzhányó. Zsidó, keleti. A művészet azonban egyensúly és mértéktartás. Ez az élet művészete is. Ha nem alakítom ki magamban mind a kettőt: elveszek. Most van a legvégső ideje, hogy megragadjam magamat. Hogy ellenőrizzem minden moccanásomat! Markomba kell fogni magamat, mint egy állatot! Keményen, különben, mint már annyiszor, megint széthullok! Széthullok, mint a nép, amelyből származom! Végső hajtásaként egy zártvégű családnak. Akárhova nézel a családban, a rokonságban, éppúgy, mint magadban, széthulló erők mindenütt! S benned legveszedelmesebben!

Közben megkeményítette magát ott a padon. Kihúzza magát. Felkel, sóhajtva letisztítja a kabátját, amely csupa por; aztán nekiindul.

Föltekint egy előtte magasodó, nagyobb bérpalotára.

Pap Károly: Vajon hogy fognád el versben ezeket a házakat, ezt az esti tízórai utcát? Ne mindig egyenest és nyersen önmagadat! Hanem ezt: az utcát, a járdaszélén egy fát, az ég egy darabját, s ahogy mindezen egy lámpavilág oson végig, mint egy macska. Nem jó lecke volna ez neked?

6. kép

Elindul a térbe torkolló utcán. A kamera, mintha a fiatalember szeme lenne: összemosódó házakat, házoromzatokat mutat, amelyeket oly ritkán veszünk észre.

Pap Károly: Házak… mennyi munka rajtuk! A falak, ablakok, párkányok, díszek, kapuk, oromzatok, szegélyek. Megterhelés, elrendezés. Egyensúly. Az anyag s a tér kiképzése, színjátéka. Mindebből semmit sem érzel? S még kevesebbet tudsz! Legfeljebb az árnyékok alakja, útja izgatna leginkább. A tárgyak örök lelkiismerete! El tudnál-e merülni ebbe a házba? Ebbe a nagy palotába úgy, mint néha szoktál önmagadba, vagy a női szépségbe? Nem érzed a zenét, amelyet ez a palota áraszt?

A házak hatalmas állatok csoportjai, amelyek valamikor réges-rég kijöttek az erdőből az emberek szívével. Onnét hozták magukkal az emberek a hatalmas állatok szépségét, mozgását. S ez merevedett bennük lassan épületekké a kövekben. Egy ember állt itt valamikor, s azzal a vággyal bámult a távolba, hogy betöltse ezt a teret…

7. kép

A Piros harang nevű, kis garniszálló. A fiatalember felmegy a nyikorgó, kis falépcsőn.

Pap Károly: Már holnap hónapos szobát keresek magamnak. Azt még ki tudom fizetni egy egész hónapra. Ez lesz a legbiztosabb. S a többi pénzt, amim marad, be fogom osztani harminc részre.

A szoba kicsiny. Valami zugudvarra néz.

Pap Károly: Most kipakolunk. Előveszünk egy hálóinget a csomagból. Ne szaggasd a spárgát! Már megint nem gondolsz előre! Már megint nem ellenőrzöd magadat! Hogy kötözöd majd össze, ha holnap hurcolkodsz! Légy türelmes!

8. kép

A hotelszoba; nyitott bőröndből veszi elő a holmikat. Kezében egy hálóing

Pap Károly: Ezt apa viselte. Apa. Az édesapád. Az édes apám? Aki jó, aki nevel és szeret? Szegletes, heves, zsarnok!

Én más életre vágyom! Hányszor elszöktem, s mindig vissza kellett hozzá térjek. De ez volt a legutolsó hazatérés! Ez most a legutolsó új életre készülődés. A legutolsó kéregetés….

Fölemeli, s újra leteszi a hálóinget.

Pap Károly: Mintha most is benne volna. És idegenkedve néz belőle rám. Ahány ing, annyi apa! Hány ilyen kemény, száraz, sasorrú asszír fej, barna szakállal, amely benövi az arcot, s hányféle nagy, de benn ülő, acélszürke, bizalmatlan szem tekint ki belőle! S felette hányféle szép, de rideg homlok, tetején a kicsiny papi sapkával?

9. kép

Elvackolódik a szállodai ágyon. Lekapcsolja a villanyt. Forgolódik az ágyon. A kamera a monológ közben kiszáll az ágyból, átsuhan Budapesten, a csillagokkal borított budai hegyek irányába.

Pap Károly: S kicsoda, miféle anya? Kicsodák a szüleim? Már soha nem találhatom meg őket. Akármennyit tudnék meg róluk, akkor sem volnának a szüleim. Hiába minden viaskodás! Olyanok, mint az alvilág bejáratánál az árnyak, amelyek nem mehetnek be a halottak birodalmába, de az élők közé sem térhetnek vissza. Örök szomjúsággal keringenek alaktalanul. Valami vékony, de mély szakadás történt itt.

De mikor, s hol? Néha tudom, néha nem.

El. El. Elszakadni tőlük mindörökre! Elszakadni úgy, hogy megszűnjön minden köztünk, még a vágya, emléke is minden kapcsolatnak? A tökéletes feledés álljon köztünk mindörökre! A fájdalom és öröm nélküli feledés, az emléktelen feledés, a „nem volt soha semmi”.

A művész vágya ez, aki szüleit is maga akarja teremteni? Vagy a gyermeké, akit nem szívesen láttak, amikor világra jött?

Ne töprengj! Hiába, ha a szeretet, vagy ki tudja mi, megtört, nem segít többé a gondolkodás. Ha megráznád ezt az inget, annyi emlék hullna ki belőle, amennyit csak akarsz. Annyiféle arca apádnak, mint a hópihe, annyi arca anyádnak, s annyi arcod magadnak is…

Az utóbbi szavak zavart álomzihálásba fulladnak.

10. kép

Késő délután egy körúti kávéház bejárata előtt: Pap Károly a bejárat mellett egy kiszögellésben vár valakit. Végre föltűnt, akire várt. Alacsony, sovány ember: Szép Ernő

Szép Ernő: Á, maga az. Pap Károly?

Pap Károly bólint. Kezet fognak.

Szép Ernő: Akkor kicsit együtt mehetünk, nekem a Vígszínháznál van dolgom.

11. kép

A körúton a Vígszínház irányába megy Szép Ernő és Pap Károly. Szép Ernő beszél, Pap Károly hallgatja. Ugyanakkor Pap Károly belső monológját is halljuk, a két szöveget egymásra csúsztatva-keverve.

Szép Ernő: Szóval maga az, akivel Debrecenben, az Endre kocsmában találkoztam. Indulatosak a versei, de tehetségesek. Persze, most már emlékszem. Gondoltam is, hogy megírom. Maga az, aki a koporsókészítőnél dolgozott, szállásul pedig a koporsóban aludt. Ne féljen, nem írom el maga elől. Ez a maga története. Itt Pesten nehezebb lesz ilyesfajta lakhelyet találnia, mert gyorsabban van rá szükségük a holtaknak. Jó lesz kimásznia a koporsóból arra a kis időre, amíg e sárgolyón élni adatik.

A maga embere Mikes. Keresse meg Mikes Lajost a Pesti Naplónál. Ő karolja fel manapság a fiatalokat. S pénze is van. Ha megtetszik neki, előleget is tud adni. A Nyugatnál Osvát foglalkozik a kezdőkkel. Valósággal imádja fölfedezni őket. Papos, szigorú. Kérlelhetetlen. De a szíve aranyból van. Ő a mérték. Ha közli a versét, belépett az irodalomba. Feltétlen menjen el hozzá is! De pénze hol van, hol nincs.

Pap Károly (belső hang): Öreg gyermekarc. Megdöbbentően idéz egy nőt, aki bizonyára az anyja lehetett. Szava, mint a gyermeké, aki hidegből jött, és még vacog legbelül, olyan halk volt, mintha félt volna, hogy torkára száll valami fagy. Nem a gyermekkora volt ez a fagy? A bánat s félelem, amely ott lappang a szeme ragyogásában, régibb, mint Szép Ernő, régibb, mint az anyja, akit néha idézett, régibb, mint valamennyi őse? Egy bolyongásban, zárkózottságban, lázas gondban elnyűtt fajta szomorúsága. Ugyanazt éreztem benne, mint magamban. A múlt itt is gúzsba kötött valakit, még mielőtt az a világra jött volna. Épp ettől az örökségtől szerettem volna – s hányszor! – s mily hiába! – menekülni.

Megérkeznek a Vígszínházhoz. Most szólal meg először hangosan.

Pap Károly: Mikor látogathatnám meg?

Szép Ernő: Akármelyik délelőtt, inkább reggel felé, szívesen látom a Margitszigeten.

12. kép

Az Est-lapok székházának bejárata az Erzsébet körúton. A roppant kapun rengeteg cégtábla. Köztük egy csoportban Az Est, Pesti Napló, Magyarország és az Athenaeum Könyvkiadó. Itt őgyeleg Pap Károly. Látszólag a cégtáblákat olvassa, benne azonban ömlik a belső szó, feltörő vallomás.

Pap Károly: Az érzés az enyém, de a nyelvet valamikor rég úgy választották számomra: a szüleim. A nagyszüleim még németül beszéltek és csehül. A dédszülők, ki tudná, hogyan? Talán lengyellel kevert héberül. Ki tudná, hány nyelv táján nőtt fel az érzés, amíg hozzám jutott s a magyar tájra? Hogy is történhetett volna másként, mint ahogy történt? Hol az érzés, hol a nyelv idegenebb ebben az ölelésben. Komorak és bánatosak, mint a gazdájuk…

13. kép

Pap Károly belép a székház kapuján. A portáshoz fordul.

Pap Károly: Mikes szerkesztő úr mikor fogad?

Portárs: Épp ma, jókor tetszett jönni. A második emelet, balra…

Pap Károly: Köszönöm.

Pap Károly, mint aki menekül: visszahőköl. Visszahátrál, ki a körútra. Átvág a szemközti oldalra. Ott talál egy kávéházat, leakasztja a Pesti Naplót egy arra szolgáló fogasról. Egy asztalt keres, ahonnan épp a szemközti székházat tarthatja szemmel. A nádkeretbe foglalt lapot fölüti a verseknél.

Pap Károly: Kétszeresen vádolom a fajtámat. Származásom miatt dúl bennem ez a zavar. És még csak kifejezni sem tudom az érzéseimet, amelyek miatt annyit szenvedek.

14. kép

Közben beesteledett. A szemközti házon vibrálnak a fényreklámok: Az Est, Pesti Napló, Magyarország.

Pap Károly még mindig ugyanannál az asztalnál ül. Előtte hamutartó tele csikkel. A füstön keresztül vibrálnak a fényreklámbetűk.

Pap Károly: Az Est-lapok zsidó kézen van. El fogják utasítani írásaimat, talán jobb volna mindjárt nem zsidó laphoz fordulnom. De melyikhez? Mindnyájan kivétel nélkül gyűlölettel s gúnnyal írnak a zsidóságról. Én ezt a küszöböt nem léphetem át. Miért? Az én verseim vajon nem szólnak szintén gyűlölettel s gúnnyal a zsidóságról?

De az én gyűlöletem mélyén szeretet van. Vágy, hogy önmagamat és fajtámat különbbé tegyem. Az első akarok lenni, aki ezeken a lapokon a zsidóságról szól. Változzon meg a zsidóság, de elsőbben rajtam keresztül, az írásaimtól!

15. kép

Pap Károly Az Est-székház lépcsőfordulóján nagy elszánással és erős szívdobogással lépked fölfelé. Meg-megáll. Tapogatja a zakója belső zsebében a kézirat-paksamétát.

Pap Károly: Ó mily szépek a te bérpalotáid, ó, Jákob,

És a te bankjaid ó, Izráel!

16. kép

A Pesti Napló irodalmi rovatának az előszobája. Itt toporog bizonytalanul Pap Károly. Már éppen menekülne visszafelé. Egy világosszürke ruhás alak fordul be az előszoba kanyarulatánál, mint aki keres valakit. Megszólítja Pap Károlyt.

Mikes: Engem keres?

Pap Károly: Mikes szerkesztőt keresem.

Mikes: Az vagyok. Mit óhajt?

Pap: Kéziratot hoztam.

Mikes: Adja ide őket. S aztán várjon, mindjárt megnézem. Miért vág olyan csalódott képet?

Pap: Másnak képzeltem.

Mikes: Milyennek?

Pap: Szigorúbbnak, maga nevetős, jókedvű.

Mikes: Sejtem, kivel tévesztett össze. Mi más lehetnék, mint jókedvű. Különben felrobbanna, ha nem tetszenének az írásai. Ugye, igazam van?

Pap: Fáradt vagyok és éhes.

Mikes: Mindjárt meglátjuk, hogy érdemes-e éhesnek lennie magának. Mert sokan éheznek, akiknek nem érdemes.

17. kép

Az előszoba, nyílik a belső ajtó. Kijön Mikes. Kezében az írások, a másikban égő cigaretta.

Mikes: Ezeket bizony nem vehetem meg.

Pap Károly elszorult szívvel, szinte gyűlölettel figyeli. Mikes újra belenéz az írásokba, elbizonytalanodva mondja.

Mikes: Nem is tudom jól elolvasni őket. Na, jöjjön be.

18. kép

Mikes dolgozószobája. A szoba tágas, rendetlen. Két egymásnak tolt íróasztal, tetején rengeteg kézirattal. Az egyik asztalnál ül valaki, másvalaki az ablaknál áll. Mikes felgyújtja a kis állólámpát az asztalon. Az enyhe zöldes fénye valamelyest barátságosabb aurát sugároz.

Mikes: Hogy hívják?

Pap: Pap Károly.

Mikes: Maga, úgy látom, valami második Jeremiásnak készül. Nem?

Pap Károly (belső hangon): Beszélj! Mondd ki magad!

– Nem gondoltam Jeremiásra.

Még egyszer rekedten, erőltetetten.

Pap Károly: Nem gondoltam semmiféle Jeremiásra! Ha a versek nem győzték meg, akkor úgyis felesleges a beszéd!

Mikes cigarettára gyújt. Pap Károlyt is megkínálja a skatulyából. Elfogadja. Mikes tüzet ad.

A fellobbanó lángban kinagyítva Mikes bizalmat nyújtó keze. Mikes sűrű füstöt pöfékelve s hátradőlve a székben, nézegeti a furcsa jövevényt.

Mikes: De hát, hogy gondolja ezekkel a versekkel? Én nem vagyok zsidó, de a vállalat az. Tudja, nem? Már tudom, hogy miért nem dobott rám bombát. A bombát már betette ezekbe a versekbe. Igazam van?

Pap bólint.

Mikes: Maga átkozza az ő üzleti szellemüket, s ugyanakkor azt akarja, hogy ők a pénzükön nyomassák ki a maga átkait! Gondolja, hogy ilyen bolondok lesznek?

Pap: Ezeket a korholásokat egy közülük való írta. Éppúgy írtam önmagam ellen, mint őellenük.

Mikes: Mindegy. Nem tűrik el. Ha ma kinyomtatnánk, holnap már idéznének belőle a konkurens lapok.

Pap: De hát akkor hol közöltessem őket? Olyan lapokhoz vigyem, amelyek a zsidóságot gyűlölik?

Mikes: Hiába is vinné! Ott magát dobnák ki, mert zsidó. Itt meg mind a kettőnket. Nincs semmi szükség Jeremiásokra, Pap úr. Sem a zsidóknak, sem a keresztényeknek. A zsidók azt még csak megengedik, hogy a keresztény költő szidja és ostorozza a maga fajtáját. De a magukét? Kérdezze csak meg Fodor József urat!

Mikes arra az emberre mutat, aki vele szemben az asztal túlsó felén ül.

Mikes: Látja, az ő verseit, amelyekben a magyarokat korholja, leközölhetem. Tessék, mutatkozzanak be egymásnak!

Fodor és Pap kezet fog.

Mikes: Ha legalább rendben volnának leírva. Az élete is ilyen rendetlen? Hová való, kik a szülei? Mit csinált eddig, míg a prófétaságra nem adta a fejét?

Pap: A soproni rabbinus fia vagyok. Talán hallott róla, mert irodalomtörténeti könyveket is írt Arany Jánosról, Tompa Mihályról és a Bibliáról. Elmentem a háztól. Katonatiszt voltam a világháborúban. Az olasz fronton szolgáltam. Az összeomlás után a vörösökhöz álltam. Bujkáltam, elítéltek, Bécsben próbáltam szerencsét. Ott kezdtem ezeket a verseket írni. Sokat éheztem, kóboroltam, azért jöttem Pestre, mert van mit mondanom.

Míg Pap a kérdésekre felel, Mikes tovább forgatja a kéziratokat.

Mikes: Még ha nem is szidná a zsidókat, akkor sem venném meg szívesen ezeket a verseket. Ha lúd, legyen kövér, ha vers, legyen kötött. Nem gusztusom a szabad vers. Esetleg egyet-kettőt majd kiválasztok közülük. De akkor sem lehet ebből itt megélni magának. Úgy látom, maga az a bizonyos új Ézsajás vagy Jeremiás, csakhogy maga egy anarchista Jeremiás. De mit csináljak én Az Est-lapokban egy ilyen Jeremiással, aki ezekben a versekben nem tesz egyebet, mint üvöltve, jajgatva tépi láthatatlanul földig érő szakállát, s az utolsó ítéletet hívja Az Est-lapok olvasóinak nyakára? Mármost gondolja el, hogy mi lesz, ha én ezeket a verseket leközlöm? A lapokat visszaküldik az előfizetők, engem kirúgnak, s a családommal együtt mehetünk koldulni. Vagy talán maga fog eltartani minket? Egyelőre, azt hiszem, nekem kell eltartanom magát, de ez csak úgy lehet, ha mérsékli üvöltéseit, az utolsó ítéletet, és igyekszik prózát írni.

Mikes, szónoklata közben Pap vállára teszi a kezét.

Mikes: Meg kell próbálnia, el kell bújnia a prózában, különben üvöltései miatt agyon fogják ütni. Legkevesebb, hogy éhen fog veszni. Az Isten megtagadta magától a muzsikát, az igazi örömöt. Tehát magának prózát kell írni, prózában kell megalkotnia költeményeit. Ha tudja, élni fog, ha nem, meghal.

Mikes kivesz egy nagy briftasnit a zsebéből. Bankjegyeket vesz elő.

Mikes: Tessék, ebből írjon egy novellát.

Pap: De kedves, jó uram, én soha életemben…

Mikes: Csak csinálja…

Mikes még néhány cigarettát ad a sajátjából.

Mikes: Mielőtt elmegy, mondja csak, milyen volt az a szerkesztő, akit várt.

Pap: Szigorú, átszellemült, mint egy szerzetes.

Mikes: Ah, hiszen akkor maga Osvát Ernőt várta! Vagy már volt nála? A Nyugatnál?

Pap: Nem. Miért?

Mikes: Mert ő éppen olyan, amilyennek maga engem elképzelt!

Pap: Akkor el kell mennem hozzá is.

Mikes: Csak tessék! Egyelőre hagyja itt a macskakaparását, de azért ne számítson rájuk. Van hol laknia?

Pap: A pénzem fogytán van.

Mikes: Valami kedvesre gondoljon az életéből, és azt írja meg. Talán mégis akad valami! Olyan jókedvű, tudja, amilyen én vagyok. Kísérelje meg! Azt hiszem, lesz hozzá tehetsége. Mást nem tanácsolhatok. Ha tud egy jó novellát hozni, azt mindjárt megveszem, s leközlöm. De ne legyen benne semmi zsidóság, semmi Krisztus, semmi forradalom. És háború se. Meg malacság sem. Mert családi napilap vagyunk, és a tárcarovatot mamák és lányok is olvassák. Egy novella nem lehet több három-négy oldalnál, erre is figyeljen. S legyen benne valami kis mese.

Kopogtatnak.

Mikes: No most menjen, mert még sokan várnak. Aztán, ahogy meglesz vele, hozza el. Egy hét múlva itt várom, ebben az időben.

Mikes kezet nyújt. Aztán Fodor Józseffel is kezel. Pap kábán kifordul.

19. kép

Odakint az előszobában már ég a villany. Néhány fiatalember kezében kéziratokkal várakozik.

Pap Károly (belső hangon): Ezek is írnak. „Még ha választok is egyet-kettőt, akkor sem élhet ebből.” „Azt hiszem, lesz a novellához tehetsége.” Én? Novellát? Hogyan? Miről?

20. kép

A kávéház Az Est-lapok székházával szemben. Pap Károly ott ül egy üveg bor s egy halom csikk társaságában, üres kéziratívvel az asztalon. Idegesen ugrál a toll a kezében. Leír néhány sort, aztán áthúzza. Majd újrakezdi.

Pap Károly: Hogyan írjak egy történetet? Micsoda mesét? Sok mindent éltem át. Mintha markomba vizet mernék. A víz, egy egész tenger, de ahogy belemerítem a tenyeremet, elcsurog az egész. Hol volt ebben olyasmi, amit egy történetnek lehet nevezni? Csak érzésekre emlékszem. Bánatokra, sóvárgásokra, félelmekre, magánosságokra, vágyakra nők, gazdagság, erő, szilárdság, tisztaság, öröm, dicsőség és halál után. Ezek nem történetek.

Mindig vágyakoztam, hogy történjen velem valami, ezért mentem ki a háborúba. Ami történt velem imitt-amott, az mégiscsak mind vagy háború volt, vagy forradalom, vagy Krisztus és a zsidóság. Summa summarum, Mikes szerkesztő úgysem használhatja, a zsidók miatt, akiké a vállalat…

Ki kell találnom egy történetet.

Gondolj ki valami történetet, vagy ki tudja, mi lesz veled…

A kamera a kávéház órájára közelít.

Pap Károly: Már négy óra. Hétre vár Mikes. A novellából még egy sor sincs kész. Lám ezt a lehetőséget is futni hagytad. Nem lesz belőled senki és semmi…

Kétségbeesetten néz szét. Az újságos fiú éppen ekkor tette le asztalára a lapokat. Hirtelen ötlettel utánanyúl, és fellapozza az egyiket.

Pap: Nézzük csak: asszonyszöktetés, bányaszerencsétlenség, öngyilkosság, árverés, sikkasztás… Egyszóval minden, amit csak egy novellaíró szeme-szája megkíván. Éppen ez a baj, sok. Most mit válasszak?

Az asszonyszöktetés jó, csak túlságosan hosszú lesz, mire elkészülök vele. A bányaszerencsétlenség? Ezt meg nem írhatom meg anélkül, hogy ne legyen néhány halottja. S akkor túlságosan „sötét” lesz, Mikes úr nem veheti meg. Az öngyilkosság nyomor miatt történt, méghozzá konyhakéssel: ettől pláne megijednének Az Esték. Az árverés unalmas. A sikkasztáshoz viszont nem értek. Úristen! Öt óra. Mit ír a Pesti Napló? Nem vacakolok. Azt írom meg, amit a sors akar.

Pap rábök becsukott szemmel az apróhirdetés oldalra. Kinyitja a szemét, és félhangosan olvassa a rövidhír címét, majd a szövegét.

Pap Károly: „HALÁLOS CSÓNAKÁZÁS.

A Balaton menti Lelle faluban szerencsétlenség történt. Az itteni tanító és egy úri család egyetlen lánykája csónakázni mentek. Valószínűleg mindketten a vízbe vesztek, mert éjféltájban csak az üres csónakot hajtotta partra a szél. A hír annál szomorúbb, mert az ifjú párnak a napokban lett volna az esküvője.”

Itt is van két halott, ez is „sötét” lesz. De még mindig jobb, ha a vízbe vesznek, mint ha a bányában robbannak fel, vagy ha nyomor miatt konyhakéssel végeznek magukkal. Az egész dolgon enyhít a szerelem. Mert ha esküvőre készültek, akkor bizonyára szerelmesek voltak. A dolog most már egyszerű. Vihar keletkezett, de ők annyira szerelmesek voltak, hogy észre sem vették, vagy legalábbis nem törődtek vele. A vihar aztán megharagudott rájuk: majd adok én nektek, ti emberporontyok, szerelmeskedni, mikor én dühös vagyok! Azzal ráfújt a csónakra. S vége a csókolódzásnak meg az esküvőnek.

Három tárcalábra, vagyis négy oldalra ez éppen elég. Most már csak arra kell vigyáznom, hogy a csókolódzásból ne legyen „malacság” – ahogy Mikes úr mondotta, és a mamák meg a fiatal leányok is olvashassák.

Pokolba Az Esttel! A mamáival és a fiatal lányaival együtt. Egy, két, há…

Pap sebesen szántani kezdi a sorokat.

21. kép

Ugyanott, mint az előző képen. Közben teljesen besötétedett.

Pap Károly: Lerajzoltam a tanítót meg a lányt, vízre bocsáttattam velük a csónakot, máris több lett, mint két oldal. Mi marad akkor csókolódzásra, a viharra, halálra? Vissza az egész! Áthúzni, és gyerünk mindjárt a Balaton, illetve a csókolódzás kellős közepére. A teremtőjét, már negyed hét. S hol van még a vége!

Milyen szerencsétlen ez a szegény tanító és a menyasszonya. Nem elég, hogy Az Esték miatt még közvetlen a haláluk előtt sem lehetnek egymásé; tetejébe csókolódzásukból is ki kell húznom a felét.

Jobb is, ha jön a vihar, és véget vet az ilyen kínlódásnak!

Pap felugrik. Az asztalom hagy néhány pénzdarabot. Magához ragadja a kéziratot. Kirohan a kávéházból.

22. kép

Mikes dolgozószobája. Sűrű füstfelhőben kefelevonatokat javít. Félreteszi a kefelevonatokat, leülteti vendégét, s nyomban olvasni kezdi Pap kéziratát.

Pap izgatottan követi az arcrezdüléseit.

Mikes gyorsan végez. Hunyorogva Papra néz, a fejét ingatja.

Mikes: Ennyi malacságot négy oldalon életemben nem olvastam még. Nem megmondtam magának? A fene egye meg!

Pap: De uram, csak csókolódznak, hát már az is malacság?

Mikes fanyarul nevet.

Mikes: Persze, hogy csak csókolódznak… De hogyan, Pap úr, hogyan?

Pap: Hát hogyan, hát úgy, ahogy az emberek csókolódzni szoktak!

Mikes legyint.

Mikes: Az ördögöt! Az ördögöt, Pap úr, ezek nem úgy csókolódznak, ahogy az emberek szoktak csókolódzni, hanem úgy, ahogy a zsidó emberek. Ez a baj. Érti?

Pap: Dehogyis értem. Mint a zsidók…?

Mikes: Bizony, mint a zsidók. Vagy ha jobban tetszik, úgy, mint az arabok, törökök, föníciaiak, egyiptomiak: szóval, mint általában a keleti emberek. Ezek mind úgy, mint maguk, túlságos fontossággal, túlságos részletességgel mívelik ezt a marhaságot, túlságosan fűszeresen; vagyis úgy, ahogy maga itt leírta… Ez keleti csókolódzás, barátom, nem nyugati, nem európai és keresztény. Érti most már? Így a Vörös-tengeren csókolódznak, de nem a Balatonon.

Pap: Milyen ezzel szemben a nyugati, európai, a keresztény csókolódzás?

Mikes: Olvassa el újra Petőfi szerelmi dalait! Abban megtalálja a keresztény szerelmet. Ábrándos, romantikus, irreális: isteníti a nőt. Aztán olvassa el utána újra az Énekek énekét! Az a keleti, a zsidó szerelem. Naturalista, úgy veszi a nőt, amilyen.

Mind a kettő kiváló művészet, de mindegyik egy másik szépséget, egy másik világrészt fejez ki. Mindegyiknek megvan a maga veszedelme és a maga erénye. A keleti felfogás teremtette a háremet. A nyugati: a kolostort. Ebből már mindent megérthet.

Pap: És ön melyik felfogást tartja helyesebbnek?

Mikes: Nekem, fiam, mind a két felfogás már igen sok pénzembe került. Ez legyen elég magának.

Mikes zsebébe gyűri a novellát, kivesz a briftasnijából néhány bankjegyet, és veszi a kalapját.

Mikes: Viszem a nyomdába. A zsidók és a hölgyek – valláskülönbség nélkül – örülnek neki, ez bizonyos. És a keresztények is, hogy megbotránkozhatnak rajta. Itt van még egy huszonötezres, írjon nekem még egy novellát. Mert Osvátéknál nincsen pénz!

Mikes Karon fogja Papot, és elindulnak…

(Befejező része következő számunkban)

Élet és Irodalom

51. évfolyam, 33. szám

Comments are closed.