A kötelező közhellyé vált zsurnalisztikai rinya – „má” mé” nem tudnak közösen ünnepeeeni?” – azért nem százszázalékos ostobaság.
Pár évvel ezelőtt kedves New York-i barátném, amúgy világhírű, 14 nyelven megjelenő divatlap szerkesztője, meghívott Hálaadás Napjára, ilyenkor gesztenyével töltött pulykát illik enni ebédre. A Hálaadás Napja, Thanksgiving Day, puritán – tehát szigorúan protestáns, keresztyén eredetű, ma már felekezetek fölötti, egyetemes – ünnep az Egyesült Államokban, az amerikaiak ilyenkor hálát adnak az Úrnak, hogy megmentette őket a mi szeretett Európánk zsarnokaitól és hülyéitől. (De akkor a sarki susztert kell tisztelnünk – vetette ellene Stendhal.)
A mulatság fantasztikus volt. Véletlenül úgy alakult, hogy barátném baráti köréből – divattervezők, modellek, újságírók – csupa meleg fiú jött el, nagyszerű pulykát sütöttek. A délután folyamán, a sok martini következtében – a martini nem az, amire itt sokan gondolnak, az édeskés vermut, langyosan, brrr, hanem: két rész extra száraz Martini Bianco, egy vagy két rész Absolut (vagy Ketel One vagy legrosszabb esetben Finlandia) vodka, rengeteg apróra tört jég, lime, olajbogyó, hűtött pohárban – a fiúk, hogy is mondjam csak, belemelegedtek, olyannyira, hogy a barátném meg én, a kétfős heteró kisebbség, elosontunk a közeli bárba további martinik felé. Föl se merült, hogy ez a hazafias és puritán ünnep ne lett volna ünnep a kissé laza, parányit dekadens, világvárosi szépfiúknak. Hát ők aztán csakugyan hálát adhattak az Úrnak, hogy megszabadultak a mi szeretett Európánk egykori és mai monarchiáitól, rohamosztag-parancsnokaitól – és New Yorkból nézve a helyi, homofób, vallásos fundamentalisták, ultrakonzervatívok, militaristák oly messze voltak, s elvégre még akkor is defenzívába kényszerülnek, ha netán hatalomra jutnak a Fehér Házban. Mint most.
De a csinos és jól öltözött meleg fiúkkal egy időben a homofób, műszálas patentnyakkendős, vallásos militaristák is gesztenyével töltött pulykát ettek, meg a kábítószeres kamaszok is a szörnyű fekete gettókban, meg a kelet-közép-európai eredetű prolik is a Közép-Nyugat, a Midwest fémgyárai melletti munkástelepeken, meg a katolikus olaszok New Haven (Connecticut) szegénynegyedében, meg az oroszul és jiddisül beszélő ortodox zsidók is Brooklyn meg Boston „szovjet” részén, szóval mindenki.
Szemben minden ellenkező híreszteléssel, ezt a történelem, a közösnek fölfogott történelem – „manifest destiny” – teszi lehetővé, amelynek a vezérfonala az egyre táguló szabadság mítosza. Ha e tekintetben kétségek mutatkoznak, akkor ez a vezérfonal igazít el: miért is nem tágul az a szabadság? A közös mítosz a rendszer híveinek és kritikusainak a közös retorikája, politikai nyelve, s ezen a nyelven a szimbolikus és világnézeti harcokat úgy lehet lefolytatni, hogy a felek értik, ha nem is kedvelik egymást.
Most jön a „de nálunk”.
De nálunk ez nem lehetséges. Miért nem?
Azért nem, mert itt a fölszín alatt mindig polgárháború folyt. 1848/49 után (mostanában mindig elfelejtik, már megint, a köztársasági és függetlenségpárti, radikális 1849-et, akárcsak a Horthy-korszakban) nem „Magyarország” és „Ausztria” egyezett ki csupán (ezt a kiegyezést Schmerling és az „októberi diploma” is végbevihette volna), hanem a muszkavezető, ókonzervatív arisztokrácia és a megtorlásokat helyeslő, a „jogeljátszási elméletet” alátámasztó, svarcgelb katolikus magas klérus is kiegyezett a reformkorból visszamaradt, a forradalmi emigrációból megtörve-megjuhászodva hazatérő szabadelvűekkel. Az ár a politikai élőhalottnak tekintett Kossuth, „a turini remete” elfeledtetése volt, Petőfi kifehérítése, a történelem meghamisítása. Március tizenötödike nem volt ünnep. De az ellentét, a gyűlölet rejtetten megmaradt.
Mindig két Magyarország volt – s ez így is maradt.
Így ment ez tovább is, amikor már a különféle uralkodó körök belekapaszkodtak március tizenötödikébe (egy idő után a Horthy-rendszer is, amelynek ez fölöttébb rosszul állt). A szovjet megszállás magyarországi bábkormányai tiltották március tizenötödikét.
Mindez annak a jele volt, hogy a mindenkori ellenzék rendszerellenzék volt, és soha nem ismerte el az uralkodó hatalmi tömb legitimitását. Soha. A magyarországi baloldal elismerte Horthyt? Soha. Egy idő után belétörődött. A magyarországi polgárság tisztelte valaha a kommunistákat? Ugyan.
Azt lehetett volna gondolni, hogy 1848, 1918, 1956 forradalmi követeléseit (így pl. március tizenötödike középponti szerepét) a szimbolikus szférában is szentesíti a rendszerváltás parlamentje. Aki erre várt, csalódott. Az 1990 tavaszán megválasztott demokratikus országgyűlés többsége kihajította a Kossuth-címert, és a legfőbb állami ünneppé nem március 15-ét és nem október 23-át nyilvánította, hanem augusztus 20-át, Szt. István napját. Ez a nap mindig ünnep volt, I. Ferenc József apostoli királyunk alatt, nagybányai vitéz Horthy Miklós szkv. altengernagy, főméltóságú kormányzó urunk alatt, Rákosi Mátyás és Kádár János alatt egyaránt, különféle neveken. Legfontosabb eseménye a Szent Jobbot hordozó körmenet.
Maradt a két Magyarország.
1989 visszatekintett 1956-ra mint legitimációs alapra, ahogyan az 1867-i kiegyezés visszatekintett az 1848. áprilisi törvényekre. Demokratikus szocializmus, semlegesség, nemzeti függetlenség, munkásönigazgatás. Ezek voltak 1956 eszményei. A szubverzív hagyomány továbbra is parázslik a hamu alatt. 1956 felől nézve az 1956-ra hivatkozó köztársaság illegitim.
Augusztus 20-a, Szt. István napja már 1988-tól kezdve nemzeti-konzervatív ünnep, de mára azzá lett március 15-e és október 23-a is, ez utóbbi kettő még harciasabban.
A második világháború előtt ezek a dolgok különváltak, a főpapi és főúri augusztus huszadikával szemben március tizenötödike megmaradt kuruc, ellenzéki ünnepnek, május elseje meg egyenesen a tiltott, a veszedelmes vörös nap volt.
Mára már csak május elseje maradt meg a baloldalnak: nemzetközi ünnep.
A sajátosan, kizárólagosan nemzeti ünnepekből a baloldal – és itt mindenkit értek a szabadelvű középtől balra, szélbalra – teljes mértékben ki van rekesztve, hiába van a „balközép”, a baloldal jobboldala kormányon. (Két Magyarország…) Nemzeti ünnepen – március 15-én, augusztus 20-án, október 23-án – a fölismerhető, azonosítható baloldali emberek (a szociálliberálisoktól a szabad szemmel alig kivehető marxistákig és anarchistákig) a testi épségüket kockáztatják, ha szervezetten, saját jelképeikkel és mondanivalójukkal kimennek az utcára. Nemcsak kisebbségben vannak, hanem a szó szoros értelmében fenyegetett kisebbségben. A közvélemény mai jobboldali többségének természetesen nem minden részese gondolja, hogy a baloldaliakat ki kell tiltani a nyilvános térből. De a „mérsékelt jobboldal” éppúgy föllelhetetlen, mint a „mérsékelt iszlám”: létezik, de politikai szervezetlensége miatt éppúgy nem számít, mintha nem tartoznának hozzá érzelmileg – lagymatagon, annyira-amennyire – mégiscsak milliók.
Ennek olyan következménye lehet, amelyre egyelőre kevesen számítanak. Pedig nagyon könnyen bekövetkezhet. A baloldali preferenciákkal, vonzalmakkal, részidentitásokkal rendelkező, magyarországi illetőségű és állampolgárságú személyek előbb-utóbb hátat fordíthatnak a nemzeti jelképeknek, amelyekkel – jelképesen – az ő – jelképes – fejüket ütik és – jelképes – hasukat rugdalják. És a jelképek után elfordulhatnak a jobboldal által dominált nemzeti közösségtől is. Ez már megtörtént a tizenkilencedik és a huszadik század fordulóján a hazai szociáldemokrata munkássággal. Ők a nemzetet átengedték a polgárságnak, és hazájuknak a nemzetközi szocialista munkásmozgalmat tekintették: az MSZDP nem ünnepelte meg március tizenötödikét, ellenezte a királyságot és a „történelmi alkotmányt”. Ez megismétlődhet.
„Egy az ország” – írja Orbán Viktor. „Az enyém” – gondolja. Bizonyos mértékig igaza van. A kettészakadt ország kisebbik, baloldali felének annyiszor mondják, hogy nemzetietlen (persze a jobboldaliaknak is vannak ellenkező irányú, jogos sérelmeik), hogy föltámad benne a büszkeség: nem fogja ezt többé vitatni, s megint megalapítja a felhők között a maga országát. Egyelőre Agárdra és Füredre menekül a klerikális-nacionális állami ünnepek elől. Következő megálló: Utópia.
Ha itt és most nem élhet békében, hát majd él az igazságos jövő téridei kötöttségektől szabad, új – és persze ősrégi – kozmoszában. Ott nincs kizsákmányolás, nincsenek ütlegek és szidalmak. Ott majd szeretnek bennünket.
Tamás Gáspár Miklós
