VÁRADI JÚLIA
Csendélet az emberi jogokról
Moni Ovadiával, a cividalei Mittelfest igazgatójával Váradi Júlia készített interjút
Cividale del Friuli egy észak-olasz városka a szlovén határtól néhány kilométerre, a Natisone folyó partján. Itt rendezik meg tizenhat éve minden júliusban – George Tabori, Giorgio Pressburger, Jiøí Menzel és Ascher Tamás kezdeményezésére – a Közép-Európai Színházi Fesztivált, a Mittelfestet. A helyszín mindig azonos, a téma és a résztvevők névsora minden évben más. Idén a nyitóelőadást Csendélet az emberi jogokról címmel a francia forradalom 218. évfordulójának napján, július 14-én tartották a volt cementgyár udvarán. A fesztivál igazgatói posztját – Giorgio Pressburgert követően – 2004 óta a bolgár származású Moni Ovadia, az európai színházi és zenei világ kultikus figurája tölti be. Ő adta meg az alaphangot, amikor a nyitóelőadásra a francia forradalomról szóló, különösen kritikus darab színrevitelével bízta meg Roberto Andót, a jeles olasz rendezőt.
– Miért éppen most, 2007-ben jutott eszébe, hogy veszélybe kerültek az emberi jogok? Miért döntött úgy, hogy az egész idei Mittelfestet ennek a témának szenteli?
– Az úgynevezett nyugati világ rendkívül nagy bajban van. Több mint kétszáz éve óriási ellentmondás feszíti az itt élő embereket. A francia forradalom csodálatos módon deklarálta és vívta ki a korábban meg sem fogalmazott egyetemes emberi jogokat, amelyeknek pontos meghatározásán azóta is dolgozik a világ. Ma már evidencia, hogy minden ember egyenlőnek tekintendő, hogy mindenkinek azonosak a jogai, hogy a civilizáció nem engedheti meg, hogy az egyik ember a másikat alacsonyabbrendűnek tartsa, bántsa, megalázza és így tovább. A törvények is ennek szellemében születnek. Ez mind gyönyörű. Csak az a baj, hogy ezek a hangzatos igazságok a világ egyetlen országában sem érvényesülnek. De hisz miért is érvényesülnének, amikor már a megfogalmazásuk idejében is ellentmondásba keveredtek önmagukkal? A nagy francia forradalom ugyanazzal a hévvel kiáltotta ki az emberek élethez való jogát, mint amivel elrendelte az egyet nem értők kivégzését. Ezt tartom az alapvető problémának. Ha körülnézünk, a világon mindenütt azért folyik a harc, hogy az emberi jogok érvényesüljenek. De úgy tűnik, véget nem érő harcról van szó, mert közben számlálatlanul oltanak ki emberi életeket mindenféle eszme, elmélet vagy éppenséggel gyakorlat nevében.
– A 90-es évek elején a Mittelfest azzal a céllal jött létre, hogy a közönség képet kapjon a rendkívül sebesen változó Közép-Európa színházi gondolkodásáról, kulturális helyzetéről, hogy a XX. század nagy alkotói és alkotásai elé sokféle tükröt tartson a szakma ebben a gyönyörű kis olasz, középkori városkában. Mi az oka, hogy mostanra a politikai és társadalomelméleti kérdések jóval nagyobb hangsúlyt kapnak a fesztiválon, mint az első években?
– Én mindig azt vallottam, és ebben nem is volt vitám senkivel, hogy a kultúra, a művészetek – a színház, az irodalom, de még a tánc is – nemcsak arra valók, hogy széppé tegyék az életünket, hanem arra is, hogy megtanítsanak bennünket olyasmire is, amit az iskolában nem lehet elsajátítani. Szerintem egy színházi előadás például többet tud segíteni valamilyen bonyolult emberi probléma megértésében, mintha hónapokig taglalnák azt képzett tanárok, professzorok, szakemberek. Mi, akik a színpadon nőttünk fel, pontosan tudjuk, milyen hihetetlen nagy hatással tud lenni egy-egy jól megfogalmazott és erőteljesen kifejezett gondolat a nézőközönségre. Ilyenkor ugyanis nemcsak az intellektus, hanem a gyomor, a szív és valamennyi érzékszerv részt vesz a befogadásban. Meggyőződésem, hogy az emberi jogok kérdése addig nem fog megoldódni sem Európában, sem máshol a világon, amíg az embereknek nem válik vérükké, elemi igényükké, amíg egyenként nem hat át mindenkit, hogy ezek betartása nélkül az élet élhetetlen. Bizonyára naivnak tart, de én nagyon komolyan hiszek abban, hogy az ehhez vezető úton szinte az egyetlen igazán hatásos eszköz a színház. Ezért aztán úgy értelmeztem a megbízatásomat, hogy ezzel óriási felelősséget helyeztek a vállamra. Minden olyan lehetőséget ki kell használnom, amivel az általam elérhető embereket jóra taníthatom.
– Mióta gondolja, hogy a színház szerepe megváltozott, és szórakoztatás helyett – a maga eszközeivel – elsősorban tanítania kell?
– Azt hiszem, akkor ébredtem rá, amikor a nyolcvanas évek elején megismerkedtem Tadeusz Kantorral, a nagy lengyel rendezővel. Ő akkor sokat dolgozott Olaszországban, és nagyon-nagyon jó barátságba kerültünk egymással. Ő magyarázta el nekem, miért halott a klasszikus értelemben vett európai színház. Kérdeztem, hogy ezért hozta-e létre a „halálszínházat”. Nem – válaszolta -, ez óriási félreértés. Ugyanis amíg ő halálszínházat rendez, addig mások halott színházat csinálnak. Ez pedig nagy különbség. És mivel magam is úgy éreztem, hogy másképpen kell a színházról gondolkodni, ebben nagyon jól egymásra találtunk.
– Önt gyakran a dél-európai színházi világ fenegyerekeként szokták emlegetni, aki a szatirikus, ugyanakkor lírikus zsidó színházi elemeket zenei produkciókkal keverve, öniróniával, balkáni vadsággal és olasz szentimentalizmussal fűszerezve játszik, táncol, muzsikál, rendez és ír. A Corriere della Sera szerint korunk legeredetibb és legfigyelemreméltóbb figurája. Mit fogad el ezekből a jellemzésekből?
– Én csak azt tudom biztosan, hogy egész fiatal korom óta politikai lénynek tartom magam, az emberi társadalmak erkölcsi kérdései nagyon régóta foglalkoztatnak, és minden másra is csak ebben az összefüggésben tudok tekinteni. Amióta az eszemet tudom, mindig azok sorsa izgatott, akik valamiért kiszolgáltatott helyzetben élnek. Ennek bizonyára az a magyarázata, hogy gyerekkoromban magam is átéltem ilyesmit, s ha személyesen nem is szenvedtem meg a holokausztot, mert a világháború befejezése utáni évben születtem, a családom magában hordta a félelem szörnyű emlékét.
– Plovdivban, Bulgáriában született. Miért költözött a családja Olaszországba?
– Apám velencei szefárd zsidó családból származott, így az ő állampolgársága olasz volt, ahogyan a nagyapámé is. Anyám szerb-bolgár családban született, Bulgáriában házasodtak össze. Valószínűleg ennek köszönhették, hogy a holokauszt idején életben maradtak, ugyanis Dánia mellett Bulgária volt az az európai ország, ahol a helyi lakosság megvédte a zsidóságot a nácik haláltáboraitól. Az ország belsejében lakó negyvennyolcezer bolgár zsidó életben maradt, mert a bolgárok egyszerűen nem engedték, hogy kezet emeljenek rájuk. Az elnök kiállt a parlamentben, és nyilvánosan kijelentette, hogy egyetlen zsidó származású bolgárt sem engednek át a náciknak, majd pedig a pátriárka, a bolgár egyház feje is kirohant a náci hatalom ellen, megfenyegetve őket, hogy ha egyetlen ujjal is hozzányúlnak a zsidósághoz, az egyházzal gyűlik meg a bajuk. Így tehát az én szüleim is életben maradtak, amiért hálásak voltak a bolgároknak. Csak aztán a sztálinizmus Bulgáriában olyan méreteket öltött, amit már nem lehetett elviselni. Apámat megfenyegették, hogy ha bolgár állampolgár akar maradni, akkor elveszíti az olasz állampolgárságát. Ez volt a végső lökés, hogy búcsút mondjanak annak az országnak, amelynek részben az életben maradásukat köszönhették. Így tehát én Olaszországban nőttem fel, de a menekültstátus, a menekült lét tudatával, ami egész életem meghatározó élménye maradt. Ennek volt köszönhető, hogy bárhová mentem is a világban, idegennek éreztem magam, ami azonban számomra semmiféle negatív következménnyel nem járt. Sőt, inkább mindig úgy éreztem, hogy a világpolgár lét biztos védelmet jelent mindenféle nacionalizmussal, nemzeti elfogultsággal szemben, garanciát nyújt arra, hogy az emberben ne alakuljon ki az idegengyűlölet csírája sem, hisz akkor elsősorban saját magát kellene gyűlölnie. Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne otthonom. Az otthonom Olaszország, de a haza kifejezés számomra inkább olyasmit jelent, ami az emberi jogokat tépázhatja: hadsereg, bürokrácia, megkülönböztetés, útlevél, vízum, kirekesztés és még számos nehézség, amivel nem jó együtt élni. Ezért aztán egész életemben a szabadságomat korlátozó, erőszakos megkötések ellen harcoltam.
– Hogyan? Színészként, muzsikusként, rendezőként miféle módszerekkel próbálkozott?
– Minden alkalmat megragadtam, hogy azok mellé álljak, akiket az éppen uralkodó eszmék, vagyis a mindenkori hatalom el akart nyomni. Olaszországban a kapitalizmus sokakat rendkívül kiszolgáltatott helyzetbe hozott. Én igyekeztem mindig azok mellett szólni – a színházban az előadásokkal, zenekarom koncertjein a dalszövegekkel és a zenével, a táncelőadásaimban pedig a mozgással -, akik hozzám hasonlóan szabad emberekként akartak élni. Engem ezért Magyarországon vagy bármelyik egykori szocialista rezsimben biztosan bebörtönöztek volna. De ez nem jelenti azt, hogy ugyanakkor nagy örömmel fogadtak a hatalom képviselői Olaszországban, egyáltalán nem rajongtak a baloldali gondolkodásomért.
– Közismert az a kitartó küzdelem, amit az elmúlt évtizedekben a zsidó kisvárosi színházi társulatok újjáélesztéséért folytatott, amelyek a második világháború előtt virágzó kultúrkörnyezetet teremtettek a kisember szabadságvágyának kifejezésére, és amelyek aztán gyakorlatilag nyomtalanul eltűntek a holokauszt következtében. Ennek a harcnak mi a története?
– Talán azzal kell kezdenem, hogy én annak ellenére, hogy vallásos szefárd zsidó családban nőttem fel, nem tartottam a vallási szokásokat. Valódi hívőnek sem mondhatom magam, inkább a gnosztikusok közé tartozom, akik Istent a bigott hívőktől próbálják megóvni. Ezért aztán a zsidó környezetem imádkozás helyett leginkább az olvasásra, a múlt feltárására, a dolgok közötti összefüggések megértésére késztetett. Rengeteget tanulmányoztam a régi zsidó szokásokat, a zsidó lét meghatározó elemeit, helyszíneit, kifejezéseit. Így fedeztem fel ezt a felmérhetetlenül értékes kultúrkincset, az úgynevezett stedtl-theaterek világát, amiből jóformán semmi nem maradt fenn az utókor számára. Talán épp a maguk honfitársa, Bibó István írta, hogy a zsidóság szellemi, kulturális hatásának tátongó hiányát is hozzá kellene számolni a holokauszt okozta óriási veszteségekhez. Ezek közé tartozott a kisvárosi zsidó színházak világa is. Évszázadokon át a legkisebb közösségek is létrehozták a maguk stedtl-theaterét, amelyekben a hétköznapi zsidó életmódról, a szokásokról, a napi problémákról, a kicsinyes veszekedésekről, ugyanakkor az égig érő csodákról számoltak be napról napra a zsinagóga előtt… Vagy a tereken, az utcákon, ahol éppen lehetőségük adódott, hogy előadják zenével fűszerezett darabjaikat. Ezek mindegyikében pöröltek Istennel, miközben hálálkodtak is neki, vagy éppenséggel „lehúzták őt a sárga földig”. Gyakran volt bennük olyan monológ, amelyben a megbocsátás napja előtt „ultimátumot adtak” neki: hogy mivel oly sok rossz dolog történik a világban, amiért neki is felelősséget kellene vállalnia, vagy megbocsátja az emberek gyarlóságát, vagy az emberek sem fognak neki megbocsátani.
– Mi maradt fenn ezekből a szövegekből, egyáltalán, milyen dokumentumok, esetleg személyes történetek alapján tudta megteremteni a saját új stedtl-verzióját?
– Nagy szerencsémre megismerkedtem egy Franciaországban élő kiváló filozófussal, aki az említett szövegek elemzésével foglalkozott, mert kíváncsi volt rá, miként vált ezekben az egyszerű kis darabokban az emberi gyengeség erénnyé, miközben az erőt megvetették. A vele való hosszú beszélgetések keltették fel bennem a vágyat, hogy mindent megtudjak ezekről a kis színházakról. Könyvtárakat bújtam, túlélőket kerestem, és lassan körvonalazódni kezdett, mi is volt a lényeg. Aztán egyszer, valamikor a hetvenes évek végén egy zsinagógában összeakadtam egy magyar származású rabbival. Amikor megtudta, mi után érdeklődöm, elvonszolt egy Milánó melletti kicsi városkába, egy ottani zsidó közösségbe, egy nem túl nagy helyiségbe, ahol kétszáz öreg zsidó imádkozott és tréfálkozott egyszerre. Olasz jiddis nyelven gajdoltak. Nem sokat értettem belőle, de úgy éreztem, csodát látok. Egy letűnt világ kelt életre a szemem előtt. Ettől kezdve rendszeresen eljártam hozzájuk, figyeltem, jegyzeteltem, megtanultam a gesztusaikat, a mozgásukat, együtt énekeltem velük a humoros és vallásos dalokat a csodálatos – olasszal kevert, különös akcentussal beszélt – jiddis nyelvükön. Az első darab, amit a velük való együttlétek után toborzott kis társulattal előadtunk, az Oylem Goylem óriási sikert aratott, és azután már nem volt megállás. Azóta nagyon sok darab került a repertoárunkba, és egyre több boldog ember vett körül, akik életébe ez a kifejezésforma új értelmet vitt. Rendkívül népszerű lett az újjáélesztett stedtl-színház. Az olasz tévében egy egész sorozatot készítettünk, és évek óta rendszeresen meghívnak bennünket a világ különböző országaiba. Az emberek szeretik a finom öngúnyt, remekül szórakoznak azon, amikor a legnagyobb „córesz” idején is képes valaki a saját baján viccelődni, mert tudják, hogy másképp nem lehet túlélni azt a sok elviselhetetlen dolgot, amit az élet ránk osztott.
– A két évvel ez előtti cividalei fesztiválon bemutatott néhányat ezek közül. Az volt a benyomásom, hogy a színházi eszközökre nem fektetett olyan nagy hangsúlyt, mint inkább arra, hogy ezek az előadások visszahozzák egy letűnt világ hangulatát. Könnyen befogadható, egyszerű történeteket kedvesen adtak elő. Mintha mára egészen más célkitűzésekkel kezelné a Mittelfesttel kapcsolatos feladatát. Mitől komolyodott meg ilyen mértékben a téma?
– Nem vicceltem, amikor azt mondtam, hogy a világ nagy bajban van. Az is lehet persze, hogy az idő múlásával az ember egyre nagyobb felelősséget érez a világért. Komolyan gondolom, hogy muszáj valamit tenni. Most nem éreztem kedvet a tréfálkozásra, a levegőben rengeteg az aggodalom, a feszültség, nem lehet úgy tenni, mintha ezek nem lennének. Idén az volt a célom a fesztivállal, hogy az előadások és koncertek mélyen kavarják fel az érzelmeket. Remélem, sikerült megvalósítanom.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 32. szám
