1943 tavaszán a hitleri Harmadik Birodalom szempontjából mindinkább rosszabbra fordult a helyzet. Elvesztették a sztálingrádi csatát, összeomlott az észak-afrikai front, a Vörös Hadsereg fokozatosan szorította ki a legyőzhetetlennek hitt Wehmacht-hadosztályokat a Szovjetunió területéről. – Németországnak egyre nagyobb gondot okozott a háború folytatásához szükséges nyersanyagok beszerzése, annak ellenére is, hogy a csatlós államok (Románia, Szlovákia és Magyarország) teljes mértékben kiszolgálták a német hadigépezet igényeit.
A németországi üzemek, a hadiipar egyik legfontosabb anyagát, a rezet a Belgrádtól kétszáz kilométer távolságban lévő bori bányákból szerezték be, ahol 1943 első negyedévére krónikussá vált a munkaerőhiány.
Egy bizonyos Gerhard Frank feljegyzéséből kitűnik: 13 000 emberre volt szükség Bor zavartalan működtetéséhez, de csak 3000 állt rendelkezésre. Albert Speer hadiipari miniszter, az Organisation Todt részvényese a szerbeket és a bolgárokat nem szívesen alkalmazta volna – a jugoszláviai zsidóságot már az előző évben elpusztították – így a fegyverkezésért is felelős főnáci arra a következtetésre jutott, hogy a magyar munkaszolgálatosok adhatnák a szükséges munkaerőt. A terv megvalósítása érdekében a bori német főparancsnok kapcsolatba lépett Dietrich von Jagow SS-Obergruppenführer budapesti nagykövettel, aki elmondta neki, hogy számára nem okoz gondot megnyerni a deportálások elrendeléséhez szükséges befolyásos emberek (elsősorban a Magyar Királyi Honvédség) támogatását, hiszen ismert volt a németbarát katonatisztek névsora. Ugyanakkor szükséges volt megszerezni a magyar kormány hozzájárulását is, ami már politikai kérdésnek minősült. A tervet ellenző Nagybaczoni Nagy Vilmos honvédelmi miniszter 1943. június 8-án beadta lemondását, utódja Csatay Lajos vezérezredes – Kállay Miklós miniszterelnök, Bornemissza Géza iparügyi miniszter, vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó, Szombathelyi Ferenc vezérezredes (VK-főnök) és Ruszkiczay-Rüdiger honvédelmi miniszterhelyettes támogató hozzájárulásával – az új honvédelmi miniszter megadta az engedélyt 6000 magyarországi és észak-erdélyi munkaszolgálatos kiküldéséhez, magyar katonatisztek irányítása alatt.
A „GESTAPO üldözöttje”
Az amerikai bevándorlási hivatalnak és a US Department of Justice Special Task Force-nak jogászi segédlettel megfogalmazott rövid életrajzában Wass Albert hangsúlyozottan állította, hogy demokratikus tevékenysége miatt az 1943-45-ös években folyamatosan a német titkosrendőrség (GESTAPO) és az SS megfigyelése alatt állt, sőt, volt olyan eset is, mikor a letartóztatása elől kellett elmenekülnie – egyenesen a keleti frontra…
A valóság azonban ennél sokkal szürkébb és a németbarát magyar katonatisztek világában mindennaposnak volt mondható.
Az erdélyi arisztokrata, ha nem is a frontvonalba, de a partizántámadásoknak naponta kitett megszállt Ukrajnába került a 9. Magyar Királyi Lovasság alhadnagyaként, az állomáshelye körzetében a nem-reguláris csoportok (partizánosztagok) elleni harcot segítette – ezért kapott hat-hét hónapos tevékenysége során II., majd I. osztályú birodalmi vaskeresztet, olyan kitüntetést, amely mint ismert, az 1939-es esztendőt követően az új motívumot, a horogkeresztet is tartalmazta. Amint azt a korabeli Magyarság is igen helytállóan közölte a nyilvánossággal, gróf czegei Wass Albert 1943 karácsonyán tért vissza Erdélybe – ahol heteken belül, már, mint a Magyar Királyi Honvédség főhadnagya, új feladatot kapott, amely talán nem is véletlenül, ismételten a Német Birodalom katonai-igazgatási tevékenységét segítette elő.
Jelenleg az Országos Széchenyi Könyvtár feldolgozásra váró anyagai között található a Magyar Királyi Honvéd Vezérkar főnökének a levéltára – e dokumentáció tartalmazza többek között a Honvédség háborús felkészítését végző VKF 1. osztály iratait – ezek az iratok tartalmazzák a Kolozsvár és Brassó székhellyel működött olasz-német tiszti bizottság mellé rendelt összekötőtiszt, Wass Albert főhadnagy feladatait, azt, hogy „VKF 1.osztálya által ideiglenes jelleggel odaküldött összekötőtiszt – egyéb megbízatása mellett – köteles segíteni a bizottság munkáját”. (Helyismeret, tolmácsolás és fordítás, a vizsgálatokban és a kihallgatásokon történő részvétel…)
Azt már a néhai erdélyi gróftól tudjuk, életrajzai is tartalmazzák: „…az volt a feladatom, hogy jelentsem a bizottságnak a románok magyar kisebbséggel szemben elkövetett jogtalanságait – naponta legalább két-három embert tartóztattunk le…” A Brassóba történt vezénylés természetesen nem „Veress tábornok kinevezésének” a következménye volt. A Reich legfelsőbb hadvezetése ebben a politikailag kényes szituációban csak olyan személyekkel dolgozott együtt, akik lojálisak voltak Adolf Hitler Nagy-Németországához. Talán az sem lehet a véletlen műve, hogy a „naponta két-három letartóztatást” eszközölt bizottság, vagy maga Wass Albert soha nem adott számot a letartóztatottak további sorsáról – ám ismerve az ifjú arisztokrata omboztelki és vasasszentgotthárdi román- és zsidóbarátnak nemigen nevezhető indulatait – az ellenséges tevékenység résztvevőinek sorsáról lehetnek néminemű elképzeléseink.
A Baumgarten-díjas irodalmár legújabb kori historikusainak fenntartásokkal kezelhető az az állítása is, mely szerint Wass Albert 1943-1944-ben – jelenleg a budapesti Kráter Műhely Könyvesházban kiállított – vadászengedélyre lett volna szüksége, hiszen a gyakori állomáshely-változtatás, az ukrajnai harci cselekményekben történt részvétele, majd az olasz-német tiszti bizottság munkájában végzett hazafias működése mellett a lángoló Európa kellős közepén mókusvadászatra aligha volt lehetősége. Ha viszont valóban vadászott, akkor az ilyen titkos vezérkari megbízatással rendelkező személyt, melyik vadőr merte volna felelősségre vonni?
A háború utolsó szakaszában, immár a Magyar Királyi Honvédség asszisztálása mellett lezajlott, nyilaskeresztes hatalomátvételt követően, az új rezsim funkcionáriusai is rangjának, tehetségének és nem utolsósorban a zsidóellenességének megfelelően kezelték a grófot. Már mélyen a mai Magyarország területén zajlottak a harcok, mikor Kiss Ferenc, a nyilas kormány kulturális ügyekben eljáró megbízottja Wass Albert első budapesti színházi bemutatóját készíttette elő. Október végén, november elején? Talán éppen azon a napon, mikor Abda határában Marányi Ede honv. alezredes parancsára, Tálas András őrmester keretlegényei lemészároltak 22 magyar munkaszolgálatost, köztük a szintén Baumgarten-díjas költőt, dr. Radnóti Miklóst, a XX. század egyik legígéretesebb tehetségét.
A halálmenet
A munkaszolgálatosok által elvégzett munkáért – így rögzítette a Harmadik Birodalommal kötött 11470. eln. KMOF-1943. számú honvédelmi minisztériumi rendelet – Magyarország cserébe havi 100 tonna ércet kap, olyan minőségben, hogy annak legalább harminc százaléka a magyar öntödékben is felhasználható rezet tartalmazzon. Szeged, Páhi, Tasnád, Szentkirályszabadja, Székesfehérvár és Zombor-Bükkszállás térségében állították fel azokat a központokat, ahová Magyarország és Észak-Erdély minden körzetéből behívóparanccsal rendelték a munkaszolgálatosokat.
A zsidók sárga, a keresztény hitre tért izraeliták (így Radnóti Miklós is), a jehovisták illetve a politikai szempontból megbízhatatlan személyek fehér szalagot kaptak a formaruházatra – honvédségi egyenruhát ezek a személyek nem viselhettek! –, így indult el a menet Bor irányába. Az alakulatok költségeit Prahovóig a magyar, onnan a német fél fizette. Az öt nagy és tíz kisebb lágerben sínylődött Radnóti mellett egy egész sor ismert személyiség: Lukács László, Kardos G. György, Keszi Imre, Lehel György, Tardos Béla, Szalai Sándor, Keleti László, Nóti Károly, valamint Zoltán László és Rubányi Pál, az orvostudományok mûvelői.
A Berlin, a München, a Bregenz, a Graz, a Heidenau, az Innsbruck, a Voralberg, a Wien, a Dresden és a Westfalen táborok élén magyar parancsnokok álltak – közöttük is Balogh András alezredes, akit később (az elnézőbb magatartása miatt) Marányi Ede alezredes váltott a főparancsnoki beosztásban. ő a különleges kegyetlenségéről volt ismert az alárendeltjei körében. A keretlegények között mindössze hárman voltak hivatásos katonák, a többiek karpaszományos tisztek, polgári foglalkozásukat tekintve tanítók, hivatalnokok, vasutasok és rendőrök voltak.
A fentieket követő nagyobb munkaszolgálatos alakulat Magyarország német megszállása után, 1944. március 30-án került Borba, a Honvédelmi Minisztérium – Borsányi Julián alezredes (a háború utáni hungarista emigráció, ill. a Szabad Európa Rádió híres „Bell ezredese”, a Hungarista Mozgalom Hírszolgálata munkatársa) útján újabb 3000 munkaszolgálatost ajánlott fel a németeknek. A megszállás után, de még Szálasi Ferenc hatalomátvételét megelőzően újabb 14 sárga és fehér karszalagos századot szállítottak Szerbiába – de a Borsányi Julián közremûködésével megkötött üzlet ellentételezéséért a német parancsnokság már csupán csak ipari termékekkel fizetett az emberkereskedőknek.
A magyar főparancsnokság teljesen szabadkezet adott a keretlegénységnek a fegyelmezésben – így a munkaszolgálatosokkal történt kegyetlen bánásmód általánossá vált a magyar irányítás alá vont tisztek és tiszthelyettesek körében. Nemcsak kínozták, hanem meg is lopták az alárendeltségükhöz tartozott munkaszolgálatosokat, tény, hogy mindehhez, a törvényesség látszatát keltve, ún. hadbíróságokat állítottak fel a táborok területén – az ilyen ad hoc bíróságok azután egy-egy esetben (mert úgymond, nem rázta ki a pokrócát vagy nem mosta el a csajkáját a „katona”) 50-60 embert kötöttek ki, botoztak meg… A szökés kísérletét is halállal büntették ezekben a táborokban. Az Országos Magyar Zsidó Segítő Akció többször is küldött csomagot a Borban sínylődött embereknek, de ezeket a küldeményeket – Randolph L. Braham leírása szerint – egy kivételével soha nem kapták meg a munkaszolgálatosok.
A hadihelyzet romlása miatt a német hadvezetés a 1944 augusztusában úgy döntött, hogy kiürítik a Bor és Zagubica között létesített táborokat. Az összesen megmaradt 6200 emberi roncsot a Berlin lágerba terelték, ahonnan két lépcsőben indították őket vissza, Magyarország irányába. Belgrádot a szomorú menet Zagubica-Perovac-Malakrsna-Szendrő útvonalon érte el. A kíséretet kb. 100 magyar nemzetiségû keretlegény és a népi németekből (svábokból) verbuvált fekete egyenruhás DM (Deutsche Miliz)-alakulatok adták. Még szerb területen kb. 700-1000 embert öltek meg a kísérők. – Az életben maradt roncsokat Mohácsnál vették át újból a magyar katonai szervek, végül október 12-én érkeztek meg Bajára.
1944. október 16 után a munkaszolgálatosok helyzete tovább romlott… Bajáról először Bonyhádra, majd Szentkirályszabadjára irányították őket. A hungarista állam Honvédelmi Minisztériuma, amely a VKF különböző osztályait is egy parancsnokság alá rendelte, a 950.M.42/ 1944.sz. utasítása szerint újabb századokat kellett szervezni a Nagynémet Birodalomban végzendő munkára. – A hírhedt halálmenet, soraikban Radnóti Miklós költővel, november elején indult a Veszprém-Győr útvonalon Mosonmagyaróvár irányába. Az indulás előtt Marányi alezredes parancsba adta, hogy a lemaradókat kényszeríteni kell a menetelésre, aki szökni próbál vagy ellenszegül a parancsnak, azt agyon kell lőni. A betegeket és járóképteleneket, miután Zurndorfnál a munkaképesnek nyilvánítottakat átadták a német hatóságoknak, Győrbe vitték, de mivel egyetlen kórház sem akadt(!) amelyik felvette volna őket a betegek közé Marányi alezredes jóváhagyásával Tálas András őrmester úgy döntött, hogy likvidálja a járó, de ugyanakkor munkaképtelen zsidókat. Győr mellett, Abdánál – a gát mellett ásott gödörbe – 22 zsidó munkaszolgálatost lövetett bele és temettetett el, közöttük volt Radnóti Miklós is, a bölcsészettudományok doktora. Maradványait 18 hónappal később ásták ki és helyezték örök nyugalomra.
OSZK Kézirattár Fond 567 j. gyûjteménye
Budapest, 2007. július 4.
